Pinhász: Az őszinte buzgalom

A múlt héten olvastuk, hogy miután Bálám nem tudta megátkozni a népet, azt tanácsolta a királyoknak akik a  zsidók ellen szövetkeztek, hogy a zsidó férfiak fejét majd Moáb lányai eltekerik és így el tudják téríteni őket az Örökkévalótól. És valóban, a nép fiai vétkeztek és bálványoknak áldoztak a moabita és midjánita lányok hatására. Az Örökkévaló felszólította Mózest, hogy vegye törzsek vezetőinek fejét, de ő nem tette. Az események drámai tetőpontján Pinhász, Eleázár pap fia, előlépett és keresztülszúrta azt a férfiút aki éppen egy midjánita nőt vett el a találkozás sátra előtt. E tette után megtért a nép.

A hetiszakaszunk a következőképpen kezdődik:

"És szólt az Örükkévaló Mózeshez, mondván: Pinechász ... elfordította haragomat Izráel fiaitól, midőn buzgalommal buzgólkodott értem közöttük, hogy nem semmisítettem meg Izráel fiait buzgalmamban. Azért mond: Ime én adom neki a béke-szövetségemet." (Numeri XXV. 10-12)

Pinhász bölcseink szerint zélóta volt. Zélótának lenni nem feltétlenül pozitív dolog és általánosságban a túlságos vallási buzgalom szinonimája. A második szentély korabeli zélóta mozgalomhoz szoktak kapcsolni véres tetteket, mint például a maszadai tömeges önfeláldozást. Bölcseink biztosan elismerték Pinhász tettének jelentőségét. Akkor mégis hogy lehet, hogy egy ilyen mozgalomhoz társították őt? Ha elfogadjuk ezt a tényt, mégis hogy lehet , hogy Örökkévaló Pinhásznak adta a béke szövetségét?

A tóra két zélóta ("kanai" héberül, ami buzgónak lett fordítva a IMIT bibliában) típus mutat be. Az elsővel a teremtés könyvében találkozunk. Simon és Lévi történetében a két testvér megbosszulta Sikem lakosságán  Dina nővérük elrablását és lekaszabolták a város férfiait. Ez a tett nem talált elismerést Jákob apjuk szemében és mikor halála előtt megáldotta az összes fiát azt mondta róluk:

"Tanácsukba ne jöjjön lelkem, gyülekezetükkel ne egyesüljön méltóságom, mert haragukban öltek embert ..." (Genesis XLIX 6.)

Tehát haragjukban öltek nem csak tiszta szándékkal és ezt természetesen nem helyénvaló.

Milyen a másik típusú zélóta? Hogy megértsük jobban Pinhász és a béke áldás esetét, példaként a kedves olvasó figyelmébe szeretném ajánlani a Talmud Joma traktusában felhozott kérdést. Mikor egy közösségben szombaton felmerül a szüksége a szombat megszegésére, melynek életmentés vagy hasonlóan súlyos esetek okot adhatnak, a Talmud azt mondja, hogy egy elismert cádikot (bölcset) kell megkérni hogy megtegye azt a tettet ami megtöri a szombarot. Mi ennek az oka? Az gondolhatnánk, hogy a cádiktól áll a legtávolabb a Sábbát megszegése, miért kérnék meg pont őt? Miért 'piszkolja be' Ő a hírnevét vagy legalábbis tegye a bölcsességét bizonyos mértékben megkérdőjelezhetővé?

Pont ellenkezőleg! Valójában a bölcsesség azt jelenti, hogy bármennyire is szentnek tartjuk a Sábbátot, ha van dolog ami felülírja a Sabbat megőrzését, akkor az embernek aki az Tora szerint akarja élni az eletet ebben a pillanatban igenis meg kell szegni a szombatot. És ki az az ember, aki ezt a legjobban el tudja dönteni? Ki az, aki a szombat megszegését önös érdek nélkül teszi meg a közösség érdekében? Ki az akit ha lát valaki, hogy megszegi a szombatot akkor tudja hogy biztosan jól megalapozott indokkal teszi azt?
A közösség bölcse, a cadik!

Az, hogy a mindenható a béke szövetségét adta Pinhásznak, az megmutatja hogy ő egy olyan zélóta volt, aki békét akart. Távol állt tőle a tíz parancsolat megszegése, de az adott pillanatban a közösség miatt meg kellett szegnie a ''ne ölj" parancsolatot mert ez volt a helyes az adott helyzetben. Ellentétben Simonnal és Lévivel az ő indítékai tiszták voltak nem harag vagy önös érdekek vezérelté és és mint a bölcs, akinek szombatot kell szegnie hajtotta végre tettét.

Tázriá-Mecorá: Rituális megtisztulás

Ezen a  héten két szakaszt olvasunk fel a tórából. Már említettem Mózes harmadik könyve elején, hogy sok szempontból ez a könyv a legnehezebb a mai magyarázó szempontjából és nekünk is nehezebb a mondanivalóját sokszor megértenünk. Ennek a fő oka könyv elsődleges témájában, a szentély és áldozati törvényekben keresendő. Egyrészt, a felsorolt törvények adottak és - a jelző talán túlzó, de mindenképpen szubjektív - szárazak. Másrészt távoliak tőlünk, a mi generációnknak nincsen szentélye sőt, ember emlékezet óta nincs, és ezért a személyes kapcsolatunk, élményeink hiányában nehezebb befogadnunk ezeket a kérdéseket és problémákat.

Ezek a hetiszakaszok még ehhez a könyvhöz képest is nehezek. A fő témája a különbözőféle rituális tisztátalanságok, mint szülés és betegséget. Mi a jelentősége ezeknek a kérdéseknek? Miért fordít a tóra ilyen nagy figyelmet erre a témára is miért ilyen nehéz nekünk megemészteni ezt?

A rituális tisztasággal kapcsolatban Rav Kook a következő alapelvet írta le: minél összetettebb valaminek a szellemi szerkezete, annál nagyobb fokú tisztaság szükségeltetik hozzá. A szentély szolgálata ennek ez eklatáns példája. Templomnak komoly erkölcsi és szent hatása volt az élet különböző aspektusaira az isteni kinyilatkoztatásoktól (próféciák) az első szentély végéig az emberek egyszerű érzéseiig. Ebben még anyagi dolgok is beletartoztak, mint az áldozatok húsa, színe, szaga és úgy általában a fizikai valójuk. És pontosan emiatt az összetett jelenség miatt a templomi szolgálat tisztasága pontos definiciót kaptunk és ebbe beletartoztak az olyan kérdések, mint akár a visszataszító bőrbetegségek kezelése.

A templomi szolgálattal ellentétben, az olyan tevékenységek, mint például a tóra tanulás, mely főleg a szellemi és erkölcsi valónkra hat, nem vagyunk kötelezve olyan összetett tisztaság betartására, mint amit olvashatunk a szentély szolgálatával kapcsolatban. Persze, a tóra tanulásnak meg kell adni a neki járó tiszteletet, de tórát akkor is tanulhatunk ha tisztátalanok vagyunk. Ahogy a misna írja: "Úgy, ahogy a tűz sem tud tisztátalanná válni ugyanúgy a tóra szavai sem lesznek tisztátalanok soha."

Smini: Idegen tűz

A Smini hetiszakasz elején olvassuk, hogy a pusztai szentély felavatása befejeződik. Mózes harmadik könyvének eddigi részeiben leírtaknak megfelelően Áron, a legfőbb pap (kohen) áldozatot hoz a nép előtt az Örökkévalónak, majd megáldja őket ahogy ez meg lett parancsolva. Fontos, hogy megjegyezzük, hogy az áldozat és minden amit Áron tett a parancsolatok szerint történt, ez még fontos lesz később.

Ezek után olvassuk Áron két fiának, Nádáb és Abihu történetét:

"És vették Áron fiai, Nádáb és Abihu, kiki serpenyőjét és tettek azokba tüzet, tettek reá füstölő szert, és bevittek az Örökkévaló színe elé idegen tüzet, a mit nem parancsolt nekik. Ekkor kijött tűz az Örökkévaló színe elől és megemésztette őket, s meghaltak az Örökkévaló színe előtt." (Leviticus X. 1.-2.)

Nem kell tóra bölcsnek lenni, hogy megértsük, hogy a két testvér tévedett. Méghozzá nagyon, olyannyira, hogy az életükkel fizettek érte. Mai témánk ezek a tévedések lesznek.

"Kiki serpenyőjét" írja a tóra, és érezzük, hogy ez egy finom de egyértelmű jelzés a két testvér cselekedetének természetéről. Nem azt olvassuk, hogy "tettek füstölőt a serpenyőre" vagy "vettek serpenyőt" hanem mindenki a saját serpenyőjét vette. Ennek a cselekedetnek a leírásában van valami gőg, ami bár csendes de mégis átüt a szövegen.

Ez azt jelenti, hogy ők rosszat akartak tenni? Nem. Kétség sem fér hozzá, hogy jóindulattal cselekedtek. Tudjuk, hogy világunkban a nagy szélsőségek (például a zseni és az őrült, vagy akár utálat és szerelem) közti határ időnként megdöbbentően vékony. És még eme bűn után is még mindig "hozzám közel valónak" hívja őket a tóra, jelezvén hogy nem voltak gonoszak. Ezzel együtt, a nép most avatta fel a szentélyt és hoztak áldozatot benne és ebben a történelmi pillanatban Nádáb és Abihu úgy döntenek, hogy "saját szakállukra dolgoznak" és ehhez a pillanathoz a saját egyéni módjuk szerint tesznek hozzá. És ebben a szubjektív áldozatban, melyet akartak szolgálni már önmagában benne volt a bűn. Arról nem is beszélve, hogy az áldozatuk nem is a törvény szerint (ke'din) volt elkészítve. Se a serpenyő (gőg), se a füstölő (nem parancs szerint) se a tűz (idegen) nem volt a halacha szerint. Rambam szerint minden eszköz, mely a szentély szolgálatában áll, példaként kell hogy legyen a népnek mivel, hogy aki a áldozatot hozza (a kohen) a "a nép és a tóra szent földjén áll". Az eddig elmondottak ezzel szöges ellentétben állnak, arról nem is beszélve, hogy a kohen mikor teljesíti az áldozatot meg kell szabadulnia minden egyéni indíttatástól mert ő a nép nevében végzi szolgálatát. És mivel "Nádáb és Abihu, kiki serpenyőjét" használta az áldozat közelítésére (hakrava - הקרבה) ebből következik, hogy nem szent eszközt használtak, hanem a saját személyes serpenyőjüket.

"bevittek az Örökkévaló színe elé idegen tüzet"

Rabbi Akiva írja, a testvérek nem az oltárról vették a tűzet, ahogy az meg lett parancsolva, hanem saját tüzükről vették azt. Itt is, mint már előbb tárgyaltuk, megkérdőjeleződik az ő odaadásuk a néppel és a teremtővel szemben. És a füst áldozathoz a tüzet, mellyel szolgálni akartak erről a tűzről gyújtották meg. A füst áldozat, melyről szó van az egyetlen a különböző áldozatok fajtáji között, melyet nem az egyén hoz (mint például bűn áldozat) és nem a közösség (például mincha áldozat). Ezt az áldozatot a mindenható dicsőségére hozza a nép minden nap pontosan egyszer és a fő pap (kohen) Jom Kippur napján szintén egyszer. Ennek az áldozat különleges mivoltából ered, hogy nem hozzák őt többet mint amennyi meg van írva, mert ha valaki többet akarna hozni ebből az áldozatból az szintén a már említett gőgnek tűnhetne. Gőg, mert úgy tűnhetne, hogy a saját kapcsolatát a teremtővel többre értékeli mint mások mert jobban akarja dicsőíteni őt mint ahogy az meg lett parancsolva - és ahogy azt mindenki más teszi.

Láthatjuk, ahogy a testvérek túlmentek a parancsolat határán már beléptek a bűn területére. Az áldozatok és a papok munkájában nincs helye a szubjektumnak. Még a önként hozott áldozatoknak (nediva áldozat) is muszáj, hogy a meghatározott, megparancsolt kereteken belül teljesítsék őket. Az áldozat célja közelebb hozni magunkhoz az isteni jelenlétet, de ez a jelenlét csak akkor teljesülhet ha magunkra vesszük és hallgatunk az isteni parancsolatokra. Csak ebben az esetben teljesítjük az áldozatot a parancsolat (micva) szerint.

Az előbb írtak megmutatják az egyik alapvető különbséget a judaizmus és a bálványimádó hitek között. A bálványban lekötődik az Isten ideál és a neki hozott áldozat célja az egyén akaratának végrehajtatása az bálványon keresztül. Ezzel szemben Izráel áldozatai a népet kötik Istenükhöz, hogy ezáltal is megszentelődjenek és megtisztuljanak, mert ezt is a parancsolat szerint teszik és nem fordítva.

Ez rávilágít Áron fiainak halálára okára. Ez az eset, a sivatagi szentély felavatásának napján, figyelmeztetés volt a papok eljövendő generációinak. A szentély munkájában nincs helye az önkényességnek. Izráel papjainak munkája nem az újításban és találékonyságban, hanem példaként, az Örökkévaló parancsainak betartásában fog tükröződni.

Cáv: A "helev" evésének tilalma

"Szólj Izráel fiaihoz, mondván: semmiféle zsiradékát ökörnek, juhnak és kecskének ne egyétek." (Leviticus VII. 23.)

Az eredeti szöveg a fenn írt zsiradékra a helev (חלב) szavat használja, amely egy bizonyos kemény zsírszövet, mely jelen van a kérődző háziállatok testében. Ennek a szándékos fogyasztása súlyos bűn, mely akár a lélek az eljövendő világból való kiutasítását is jelentheti. Rabbik, mint Majmonidész , egészségügyi megközelítésből magyarázzák ezt a tiltást mondván, ez káros. Ha ez igaz, akkor miért csak ennek a három állatnak a "helev"-jét tiltja a tóra?

Másik parancsolat, melyet olvasunk az a vér befedése (kiszuj ha-dám). Ez a parancsolat kimondja, hogy a lemészárolt állat vérét be kell fedni, hogy ne lássuk azt. Érdekes, de ez a parancsolat csak a nem háziasított állatokra és szárnyasokra vonatkozik. Miért nem parancsolta meg a tóra az ökrök, kecskék és juhok vérének befedését? Miért van, hogy eme két parancsolat, melyek mind a kóser hús előkészítésével kapcsolatosak, két egymástól független csoportra vonatkoznak?

Ahhoz, hogy beszélni tudjunk az állati élet elvételéről emberi fogyasztás céljára, először is két csoportra kell osztanunk őket. Az első kategóriába kerülnek azok az állatok melyeket nem mi etetünk, ezek a vadállatok, melyeket le kell vadászni. Minden madár idetartozik. Valahol kínosan kéne éreznünk magunkat, hogy ilyen cserzetlen teremtmények életét kell elvennünk. Ezért a tóra megparancsolta, hogy takarjuk le a vérüket ezzel is jelezve a belső bűntudatunkat:

"a ki vadászva elejt vadat vagy madarat, melyet enni szabad, ontsa ki vérét és födje azt be porral"  (Leviticus XVII .13.)

A második kategória azon állatoké, melyeket háziasított az ember. Mi neveljük és etetjük őket a tejükért, a gyapjújukért és a munkáért. Nem lemészárolni ezeket az állatokat, mikor szükségünk van rá egy magasabb erkölcsi szint szükségeltetik, hisz ezek az állatokat sokkal inkább sajátunknak tekintjük mint a vadonban élő társaikat. Ezért nem érezzük ugyanazt a szégyent, mint amikor vadállatot ejtünk.

Mindazonáltal a tóra egy külön tiltással emlékeztet arra, hogy csak akkor vehetjük el a "saját" állataink életét is, amikor alapvető szükségünk van rá. Ez a szándék a "helev" tiltása mögött. Meg lett nekünk engedve, hogy lemészároljuk ezeket az állatokat a húsukért, mely energiát és erőt ad nekünk, de nem szabad megölnünk őket csak a zsírjaikért. Nem szabad elvenni az életüket, hogy mi élvezzük a zsíros húsaikat. A helev emlékeztet minket arra, hogy csak szükségből lett nekünk megengedve a hús fogyasztás, mely átmeneti és ha az emberiség erkölcsi szintje feljebb fog emelkedni a hús evés meg fog szűnni.

Miért nem tiltja meg a tóra a madarak és vadállatok zsírjának fogyasztását? Nekünk szégyenlünk kell magunkat e miatt a kegyetlen tett miatt attól függetlenül, hogy valós szükségből vagy csak élvhajhászásból öltünk. Ha a tóra különbséget tenne a zsírja és a húsa között azzal csak elhomályosítaná a vér befedésének parancsolatát, mely emlékeztet minket a szabad állat vérének kiontásának szégyenére.

Vájiká: Mindenki áldozata

Több különböző ok miatt nem tudtam az elmúlt hetekben írni, úgyhogy most komoly lemaradást kell behoznom. Bölcseink azt mondják, hogy a tóra tanulásban nagyon fontos az állandóság. Fontos, hogy előre eldöntsük, hogy minden nap és minden héten milyen időpontokat szentelünk a tóra tanulásnak (nyilvánvalóan olyat, amit utána be is tudunk tartani). Ez nagyon kis-iskolásan hangzik, de hogy Vágó Istvánt idézzem van benne valami. Megpróbálom a lehetetlent és bepótolni a hiányzó szakaszokat még ezen a héten és eljutni az eheti szakaszhoz. Reméljük a legjobbakat :-/

A Vájikrá hetiszakasszal elkezdjük Mózes harmadik könyvének az olvasását. Ez az a pont, melynél sok mai tóra magyarázó el kezd izzadni. Mózes első két könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel melyeket többé kevésbé elsőre megértünk, el tudjuk őket képzelni, az emberi élethelyzetekbe bele tudjuk képzelni magunkat és mind ezek miatt azonosulni tudunk bizonyos értelemben az olvasottakkal. Ádám és Évától kezdve Ábrahámon át egészen Mózesig emberi történeteket olvasunk. Ki nem értené meg, akár érezné át Sára fájdalmát, mikor nem születik gyereke és kapcsolatát Hágárral mikor ő fiút szül Ábrahámnak. Vagy Mózest, aki eleinte úgy gondolja hogy nem alkalmas a nép vezetésére.

Mindezekkel szemben Mózes harmadik könyvében (Vájikrá - Leviticus) nem találunk ilyen történeteket. Ez a könyv főleg a kohaniták, az áldozatok és a szentély szolgálatáról szól, mely első olvasatra nagyon gyakorlatias, már már mondhatnánk plasztikus: tele van technikai részletekkel, melyek első olvasatra nem tűnhettek mély mondanivalót hordozó szövegnek. És mivel napjainkban nincs szentély és nincsenek áldozatok, ezért nagyon nehéz sokunknak elképzelni a leírtakat. Nagyon távolnak érezhetjük mind fizikailag mint szellemileg és ezért nem is tudjuk igazán beleélni magunkat ezekbe a szövegekbe, pláne úgy, ahogy az első könyvekkel történt. Ezért megpróbálok olyan témákat választani amik közelebb hozzák hozzánk ezt a könyvet, mely nem kevésbé fontos az előtte olvasottaknál.

"Szólj Izráel fiaihoz és mond nekik: Ember midőn közületek áldoz áldozatot az Örökkévalónak a baromból, marhából és apró jószágból áldozzatok áldozatokat." (Leviticus I. 2.)

Ez a könyv második mondata, mely azonnal az áldozati parancsolatok közepébe visz minket. Amennyiben az egyszerű olvasatot ("psát") vizsgáljuk, ennek a mondatnak a lényege hogy mikor áldoztok, áldozzatok marhát és apró jószágot. Ebben az egyszerű olvastatban az alany Izráel fiai és az áldozat a már előbb említett jószágok.

Ennek ellenére mind az áldozó alany, mind az áldozat alanya ki lett tágítva előbb majd le lett szűkítve. Bár az "Izráel fiaihoz" jelzi azt hogy ki az áldozó, az "Ember" mégis kitágítja az áldozók körét, mely utána megint leszűkül  ("közületek"). Pontosan ugyanúgy, mint az áldozat alanya, ami előbb barom mely közvetlenül utána leszűkül a marhára meg apró jószágra. Ezen kívül, a mondat első fele egyes számban ír az áldozóról (Ember áldoz) addig a második fele már többes számban (áldozzatok). Ezeket a különbségeket és stílusváltásokat az általuk jelzett törvények magyarázzák meg nekünk.

Fontos tóra kommentátorok, mint Rási és Rásbi  egyetértenek abban, hogy a fent említett mondatban az áldozó kiterjesztése az ember szó által rámutat arra, hogy a szentélybe nem csak Izráel fiai hozhatnak áldozatot. Ez bizonyos értelemben implikálja, hogy a szentély univerzális mivoltát. Mint ahogy Jesája próféta írja "mert házam imaháznak fog neveztetni mind a népek számára" (LVI:7).

Mindazonáltal, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szűkítő szerepét betöltő "közületek" szavat sem. Ez, mint ahogy a talmudban írva van "közületek, de nem mindannyiatok"-kal lehet értelmezni, azaz a közületek nem a nem zsidók, hanem a hitehagyottak kirekesztését jelöli. Ez rámutat arra, hogy nem mindenk született zsidó alkalmas arra, hogy áldozatot hozzon.

Másik érdekes kapcsolat ebben a mondatban az áldozó és az áldozat között van. Az áldozó a barom szóval van elsődleges kapcsolatban: "áldoz áldozatot ... baromból" és nem barmot mint ahogy ez máshol olvashatnánk. Mi a különbség? Mivel egy állat részleges feláldozása nem jön szóba... ezért a baromból szot Rasar Hirsch a következőképen magyarázza. Az embert, mint már az tárgyaltuk, létezik egy szellemi és egy anyagi valója. Mindamellett, hogy itt szó van szó szerinte barom áldozásáról, ez egyben az anyagi valónk szinonimája is egyben. Tehát amikor áldozunk a saját magunkban lévő barmot (mely nem hangzik valami jól, de a tartalom szempontjából ez lényegtelen...) is feláldozzuk. Ezzel együtt az áldozat célja nem az, hogy a saját anyagi létünket elveszejtsük, mint az áldozati állatot, hisz a zsidóság a szellemi és az anyagi világot akarja egyensúlyba hozni, hanem hogy az megtisztulva kerüljön ki ebből a fizikai és szellemi eseményből.

Mivel a hitehagyott már nem tartozik bizonyos értelemben a szellemi világhoz, neki nincs valós célja ehhez a megtisztuláshoz ezért ez nem is megengedett neki. Ezzel szemben a végső cél, hogy a nem zsidók is áldozhassanak a szentélyben.

Vájákehel: a rátermett vezető választása

Sokszor felmerül, hogyan választjuk meg az életben azokat az embereket, akik vezetnek minket. Honnan tudjuk, hogy ki az, akinek tényleg a kezébe adhatunk feladatot, vagy esetleg saját magunkat alá rendelhetjük, mert így fontos dolgokat érhetünk el.

A sivatagi szentély megépítésénél olvassuk:

"És mondta Mózes Izráel fiainak: Lássátok, név szerint szólította az Örökkévaló Beczálelt, Úri fiát, Chúr fiát, Jehuda törzséből; eltöltötte őt Isten szellemével: bölcsességgel, értelemmel és tudással, minden munkában " (Exodus XXXV. 30-31.)

A hetiszakaszban olvassuk, hogy hogyan épül fel a sivatagi szentély. Hogyan válik ez a munka egy igazi közösségi feladattá, melyet nem "külsősök" vagy "alválalkozók" hajtanak végre hanem maga a nép váltja valóra.

Ezt a feladatot Beczálel vezette, kinek a kinevezését olvashatjuk a fenti idézetben. Beczálel a fent írtak szerint bölcs, okos és tudós volt. De vajon ezek a tulajdonságok elegek ahhoz, hogy valaki vezesse a népet egy ilyen fontos feladatban?

(Nem tartozik ide szorosan, de "bölcs" jelzőt az Tóra 11 alkalommal használja emberekkel kapcsolatban ebben a fejezetben és a következőben. Mindegyik esetben a szentély építésével összefügg a bölcsesség. Sehol máshol Mózes öt könyvében nincs jelen ez a jelző ilyen gyakorisággal.)

A midrás (Beráhot traktátus 55a) azt írja, hogy Beczálel kiválasztása az Örökkévaló által nem volt annyira egyértelmű, mint ahogy az első olvasatra tűnhet.

Először az Isten megkérdezte Mózest, hogy szerinte elfogadható-e Beczálel a feladatra. Erre Mózes azt válaszolta, hogy ha a világ urának elfogadtató akkor neki is biztosan az. Ezzel együtt, mondta Mózes, meg akarom kérdezni a népet. Mikor Mózes feltette a kérdést a népnek, a nép azt válaszolta, hogy ha neked elfogadható akkor nekünk is biztosan az.

Ebből tanulták bölcseink, hogy kinevezésekhez ki kell kérni az emberek véleményét. Ezzel együtt, furcsán hangzik, hogy emberi hozzájárulás kell ahhoz amit az Örökkévaló dönt el. Ez formalitás? Esetleg udvariasság?

Rav Kook (Kúk) Ein Aja könyvében az igaz vezető három minősítéséről ír ezzel a midrással kapcsolatban.

Az vezető első tulajdonsága a becsületesség, a lelkének tisztasága. Ez belső tulajdonság, melyet csakis a lelkének teremtője tud minősíteni.

A második a bölcsesség, melynek segítségével sikeresen el tudja irányítani az embereket a feladataikban. Ez már egy olyan tulajdonság, melyet az emberek is tudnak minősíteni. De nem mindenki, ugyanis csak olyan valaki tudja megítélni ezt igazán, aki maga is embereket vezet. Ezért volt fontos Mózes válasza. Bár az első tulajdonság a legfontosabb, legyen bármilyen becsületes a jelölt, nem biztos hogy el tudja vezetni az embereket.

A harmadik tulajdonság, ami egy sikeres vezető ismérve az a karizma. Nem kérdés, hogy ez még kevésbé fontos mint az előbbi két tulajdonság, de a karizmatikus vezető még hatásosabb, még inkább hatni tud az emberekre, mint az aki "csak" becsületes és bölcs.

Mint már mondtuk előbb, a sorrend fontos. A bölcs és karizmatikus emberből, aki nem becsületes, a legjobb esetben is csak rossz vezető lesz. Rosszabbakban még korrupt is.

Ez a fontossági sorrend az amiről a Midrás tanít minket. Először az Örökkévaló biztosította, hogy Beczálel becsületes. Ezek után Mózes értékelte őt és döntött úgy, hogy alkalmas az emberek vezetésére. Majd a nép, kik eldöntötték, hogy Beczálel népszerű lesz-e vagy sem.

Ki tiszá: Bizonyosság táblái

Hetiszakaszunk, "ki tiszá" két fő részre és egyben témára osztható. Első rész ugyanúgy mint a két előző hetiszakasz, a pusztai szentély törvényeivel és az azokhoz kapcsolódó témákkal foglalkozik. A második rész viszont nagyon más vizekre viszi az olvasót.

A második részben olvassuk az aranyborjú bűnét. Míg Mózes fent volt a Szináj hegyen, a nép követelte Árontól, hogy csináljon nekik egy bálványt, amely, ha lehet így fogalmazni, pótolja Mózest, akit eltűntnek hittek.  Áron tűzbe dobta az aranyat amit a néptől összeszedett és a lángokból egy arany borjú emelkedett ki. Mikor Mózes lejött a hegyről a táborban találta az aranyborjút az őt bálványozó néppel. Ez a bűn, a bálványimádás, az egyik legsúlyosabb, melyet a nép elkövetett a sivatagi vándorlás alatt. Egyben, ez a rabbinikus irodalom egyik leginkább tárgyalt tórai eseménye. Ezzel együtt, bármennyire is divatos téma, nem ezzel foglalkozunk ezen a héten.

Chagall: Mózes megkapja a törvény tábláit

A mai témánkhoz a következő versszakokat fogjuk tanulmányozni.

"És őrizzék meg Izráel fiai a szombatot, hogy megtartsák a szombatot nemzdékeiken át, örök szövetségül. Közöttem és Izráel fiai között jel az örökre; mert hat napon alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a hetedik napon pedig nyugodott és pihent. És odaadta Mózesnek, a mint végzett azzal, hogy beszéljen vele, a Színáj hegyén a bizonyosság két tábláját, kőtáblákat, irva Isten ujjával." (Exodus XXXI. 16.-18.)

Az utolsó mondat ("És odaadta...") alanya rejtett. A tóra nem fejti ki, hogy ki adta oda Mózesnek a bizonyosság tábláit. Legalábbis nem ebben a mondatban.

Az előző mondat alanya ("hat napon alkotta az Örökkévaló...") ugyanaz mint a rejtett alany a már említett utolsó mondatban. Ez mutatja folytonosságot és a kapcsolatot a fenti versszakok között. Miért fontos ez és mit jelent ez a kapcsolat?

Ezekkel a versszakokkal zárul Mózes második könyvének harmincegyedik fejezete. A harminckettedik fejezetben azonnal kezdődik a már fenn említett aranyborjú-történet. Ez a  lezárás a rejtett alannyal mutatja, hogy a bizonyosság tábláinak átvétele körbeveszi az eddig olvasottakat, lezár egy szakaszt és minden törvény, melyet előtte olvastunk, feltétel és felkészítés volt a szövetség tábláira.

Korábban, a Jitró hetiszakaszban olvastuk, hogy "Földből való oltárt  késztíts nekem..." (Exodus XX 24.). Ami megelőzte ezt a versszakot az a tíz parancsolat,a Szináj hegyi kinyilatkoztatás volt. Ahogy az oltár felépítését leírja a tóra, ugyanúgy a népet és az emberiséget megalapozó erkölcsi, humánus és jogi alapjait és törvényeit lefekteti.

A következő hetiszakaszban, a Mispatim-ban jobban kibontakoznak ezen alapelvek melyek ember és felebarátja közti viszonyt határozzák meg. Majd a Trumá, Tecáve és Ki tiszá (első fele) szakaszokban a szentély és szolgálatának parancsolatait olvassuk. Ez nem jelent mást, mint hogy a szentély szerepe az Isteni jelenlét, melyet elhoz a nép közé. A ember és környezetének törvényei - tórája - függnek az Isteni közelségtől.

A táblák szerepe az, hogy együtt legyen a Szentélyben az oltárral. Emeljék az Isteni jelenlétet és bizonyosságai legyenek a szövetségnek, mely az Örökkévaló és a választott népe között köttetett.

Trumá: Szentély a népnek

Bár még nem tartunk a Mózes második könyvének végén, hogy visszatekintsünk az egészre, mégis megállunk itt és némileg áttekintünk az eddig olvasottakon. Láthattuk, hogy a nép imádkozott az Örökkévalóhoz, hogy szabadítsa meg őket Egyiptomtól. Olvastuk a Mózes történetét és a csodákat melyekkel az Örökkévaló megszabadította Izráel fiait akik a szemünk előtt váltak nemzetté. Szemtanúi voltunk a Isteni kinyilatkoztatásnak a Szináj Hegyen és megkaptuk a Tízparancsolatot és a törvényeket amik meghatározzák az ember és ember közti kapcsolatot.

A hetiszakaszunk, Trumá viszont nagyon más mint amit eddig olvastunk. Itt találkozunk először a parancsolatokkal, amelyek meghatározzák hogy a nép hogyan szolgálja a Mindenhatót. 

"Készítsetek nekem szentélyt, hogy lakjam közepettük" (Exodus XXV. 8)

Érdemes kicsit mélyebbre hatóan tanulmányozni a mondat utolsó szavát . Ez is azon fordítások közé tartozik, melyet kicsit finomítani kell. Az eredeti szó "בתוכם" a "בתוך"-ból jön, ami jelentheti azt hogy valamiben vagy valami közepén lenni. Tehát a "lakjam közepettük" mellett a "lakjam bennük" is megfelelő fordítása az eredeti szövegnek.

Ismerjük a keresztény kifejezést "Isten háza". A cél a szentélynél más. Nem azért készítünk szentélyt, hogy az  Örökkévaló ott legyen. A szentély lényege ahogy a fent említett fordítás mutatja, hogy általa az Isteni jelenlét (s'hina) bennünk, a népben megjelenjen.

Fent említettem, hogy az eddigi olvasottaktól nagyon eltér a most elkezdet leírás. A szentély törvényeit mostantól egészen a Mózes harmadik könyvének majdnem a végéig olvasni fogjuk, ahol is a ígéretet kap a nép, hogy ha eme törvények szerint járunk el, akkor többek között elnyerjük a már előbb említett isteni jelenlétet. Viszont eme törvények nem csak a szentély törvényei, hanem az élet minden más aspektusaival is foglalkoznak. Ez mutatja, hogy nem elég szentélyt építeni és szolgálni benne, ugyanúgy fontos betartani az ember és felebarátja közti parancsolatokat mint az ember és teremtője közti parancsolatokat.

A tradíció szerint az első jeruzsálemi szentély pusztulását az okozta, hogy bár ember és felebarátja tiszteletbe tartották egymást, mégis sok volt a bálványimádó. A második viszont azért pusztult el, mert bár az emberek hűen szolgálták a teremtőjüket, egymást nem tartották tiszteletben.

Adja az Örökkévaló, hogy a harmadik szentély ideje minél előbb elérkezzen.

Mispatim: Megtenni és meghallgatni

A "mispatim szó jelentése magyarul törvények. Mint már múlt héten tanultuk, a nép hallotta a Szináj hegyi kinyilatkoztatást és megkapta a tízparancsolatot, az első törvényeket. A hetiszakaszunkban, melynek neve törvények, az eddig olvasottakhoz képest a legtöbb parancsolatot (micvákat) találjuk.

Ezen parancsolatok nagy részben ember és ember között felmerülő kérdésekkel foglalkoznak. Nagyon sok bölcsesség van ezekben a parancsolatokban, melyeket sok "felvilágosult" "modern" ember elsőre megmosolyog és mégis sok alapvető igazságot tartalmaznak. Nem csak azt tanulhatjuk belőlük, hogy a bűnös mivel tartozik felebarátjának ha kárt okoz neki, de azt is hogy a felebarát hogyan teheti jobbá a vétkest, hogy az sajnálatos eset ne történjen meg újra.

Mégis, a heti témánk nem a törvényekkel kapcsolatos, hanem azzal ahogy a nép fogadja őket:

"És vette a szövetség könyvét (Mózes) és felolvasta a nép fülei előtt, és mondták: Mindent, a mit szólt az Örökkévaló, megteszünk és meghallgatunk" (Exodus XXIV. 7.)

Két dolgot ígért meg a nép: megtenni és meghallgatni. Nehéz nem észrevenni a különös sorrendet. Először is egy jidische máme sztereotípiája jutott az eszembe, azé az emberé aki kérdez (esetleg) és a választól függetlenül azt csinálja amit eleve elhatározott.

Ebben a versszakban is bizonyítja a nép, megcsináljuk amit a Tóra parancsol attól függetlenül, hogy tudnánk, hogy mit és miért parancsol. A midrás szerint a nép azzal, hogy így bizonyította lojalitását, kiérdemelte, hogy minden zsidó kapjon két koronát az angyaloktól.

Mégis, mi a különleges ebben a fogadalomban "megtenni és meghallgatni"?

Ha a nép azt mondta volna "meghallgatjuk és megtesszük", másképpen mondva megértjük a parancsolatok mély értelmét és utána betartjuk őket vajon egy magasabb szintű hitet jelentene?

A mai világunk arra vezet minket, hogy a bölcsességhez tanulással és tapasztalattal juthatunk el. E mellett a természetben létezik a velünk született tudás, melyhez nem formális tanulással jutottunk hozzá. A méh sem az építész szakon tanulta azt, hogy mi az optimális alakja a méhkasnak.

Ez az ösztönös tudás jelen van a lelki világunkban is. Az angyalok alárendelt szellemi lények, akiknek nincs szükségük a Tórára ebben a világban mert már az teremtésükkor a természetük részévé vált. Csak az emberi lények azok, aki hajlamosak arra, hogy a tárgyi világ megzavarja őket és küzdeniük kell azért hogy a lelkük megmaradjon azon a szinten ahova teremtve lett.

Izráel fia, akik a Szináj hegyének lábánál álltak nem csak a parancsolatokat és törvényeket kapták meg. Ők rátaláltak a saját belső valójukra is. Megtalálták a saját veleszületett küldetésük valóját, mikor azt mondták: "megteszünk".

Jitró: a tóra idő koncepciója

Hetiszakaszunk két lényegi történetet mond el. Az egyik, melyben Mózes és a nép a Szináj hegynél megkapja a tíz parancsolatot. Ezt a méltán ismert eseményt úgy idézi a rabbinikus irodalom, mint "Szináj hegyi kinyilatkoztatás". A másik, melyben Mózest meglátogatja apósa, Jitró.

Az előző kellően, hogy irodalmi jelzőt használjak, drámai pontja a kivonulás történetnek. Az örökkévaló szövetséget köt a néppel:

"Most tehát, ha hallgatva hallgattok a szavamra és megőrzitek szövetségemet, akkor lesztek nekem kiváló tulajdonom mind a népek közül, mert enyém a föld" (Exodus XIX. 5.)

A nép magára veszi a törvényeket és ezzel a választott néppé válik. Ennél kevés fontosabb dolgot olvashatunk a tórában. Bele is illik az eddigi csodás történések sorába. Egyiptomi csapások, a kivonulás, a Vörös tenger kettéválasztása és Ámálek fölött aratott győzelem után az Isteni ige kihirdetése szépen beleillik az eddigi események füzérébe.

Ezzel ellentétben, az utóbbi történet, mely Jitró látogatásáról szól enyhén szólva is furcsa. Jitró, Midján papja megjelenik a vejénél mert hallotta a csodákat, melyeket az Örökkévaló tett a néppel. Ezen kívül Jitró megáldja a mindenhatót, hogy kimentette Izráel fiait Egyiptomból és áldozatot ajánl fel. Mikor látja, hogy veje egész nap igazságot tesz a nép között, tanácsot add, hogy Mózes nevezzen ki igaz bírákat, hogy ne egyedül kelljen igazságot osztani és maradjon ideje a nép szellemi irányítására. Ezek után elhagyja a tábort.

Ez a történet azért furcsa, mert a szöveg sorrendben megelőzi a Szináj hegyi kinyilatkoztatást és ezért úgy tűnik mintha megbontaná a már említett csodás események folytonosságát. Tulajdonképpen, ezzel el is értünk  e heti bejegyzés mondanivalójához.

Ezen a héten nem is annyira a leírtakkal kapcsolatban akartam valami érdekes magyarázatot hozni, hanem inkább az olvasott történetekhez való viszonyra akartam a figyelmet felhívni. Ugyanis a tóra nem egy lineáris idősíkban meséli el a történeteket és nem is szabad (és lehet) a folytonosságot felhasználni mint eszközt, mely magyarázatot ad bizonyos dolgokra melyeket olvasunk.

Vannak persze nyilvánvaló dolgok, mint hogy Jákob lement a fiaival Egyiptomba és csak utána vonult ki a nép Egyiptomból és nem fordítva. Ezere a eseményekre általában a tóra külön felhívja a figyelmünket. De olyanokban, mint például a fenn említett két történetben, nem egyértelmű mi történt előbb.

Lehet, hogy tényleg a valós történések sorrendjében a nép előbb jutott el a Szináj hegyhez és látta az Isteni kinyilatkoztatást és csak ezek után történt meg Jitró látogatása. Vannak erre utaló pontok a történetben. Például sok magyarázó szerint a csodák között, melyeket Jitró hallott, ott volt a Szináj hegyi kinyilatkoztatás. Vagy, vajon milyen törvények szerint bíráskodott Mózes, mikor tanácsot kapott Jitrótól, ha még meg sem kapta a tíz parancsolatot?

Mégis, a tóra írója ebben a sorrendben meséli el a történetet, mert a lényeg nem az idő szerinti sorrendiségben van. Egyik magyarázat szerint annak az oka, hogy Jitró látogatásának történetét előbb olvassuk az, hogy a szent írás emlékezetet minket arra a kinyilatkoztatás elolvasása előtt, hogy Izráel fiai lehetnek a kiválasztott nép, de ennek ellenére tudást és tanácsokat kaphatunk nem zsidó bölcsektől is, mint például Jitro volt.

Besáláh: Csodák kint és csodák bent

A kivonulás könyve tele van csodákkal. Ha visszagondolunk a teremtés könyvére, akkor ez a tény még sokkal szembeötlőbb. Voltak kisebb csodák, mint például a történet melyben Mózes csecsemőként megmenekül a fáraó katonái elől és voltak nagy csodák mint a csapások melyek Egyiptomot sújtották. Az előbbi példára talán mondhatnánk, hogy az egy valós csoda helyett inkább egy történet mely a csodával határos, de az utóbbira ezt nem szokás mondani. A tóra maga is a csapásokat csodának hívja, melyeket az Örökkévaló tett. De vajon megtörténtek volna-e a csapások, ha Mózes nem éli meg a felnőtt kort. Mi a különbség a kettő között?

Mózes szerepe, mint minden idők legnagyobb prófétája, megkérdőjelezhetetlen. Már maga a léte is csoda, hisz ő volt az aki "szemtől szembe beszélt az örökkévalóval". Mégis, az ő létének és a túlélésének csodájának meg volt a szerepe ugyanúgy mint az Egyiptom által elszenvedett csapásoknak. A szerep szó használata nem véletlenszerű.

A csodáknak, melyeket az Örökkévaló tett a világgal, meg volt az egyedi és egyszeri szerepük. Gondoljuk bele, ha minden nap látnák csodákat akkor azok már nem is lennének csodák, hanem hétköznapiak. Hogy ritka, aktuálpolitikai példát hozzak, ha Iránt tíz csapással sújtaná a mindenható akkor valószínűleg az atomprogram népszerűsége meredeken csökkenne Perzsiában. De ebbe az esetben Izraelben se nagyon erőltetné magát az ügyben és lehet, hogy a csodák a végső cél elérését akadályoznák meg. Na de hagyjuk ezt és térjünk vissza a kivonulás csodáihoz.

Mi volt a tíz csapás szerepe? Emlékezzünk csak vissza a könyv elején mi volt? A nép rabszolga sorsra jutott és könyörögtek az Örökkévalóhoz, hogy mentse meg őket. Egyiptom királya, a fáraó a tizedik csapás után elengedte a népet. Az egyenlet egyszerű, a csodák célja az volt, hogy a nép kiszabaduljon Egyiptomból. Persze, és ez a mai témánk szempontjából mellékszál, volt még ezen csodáknak más szerepe is. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy a fáraó szíve talán nem bírta volna ezeket a csapásokat, de folyamatosan meg lett erősítve. Lehet, hogy egy csapás is elég lett volna, de a nép felszabadításán kívül az Örökkévaló a tíz csapással megmutatta a világnak a hatalmát.

A hetiszakaszban olvassuk, hogy a nép elhagyja Egyiptomot és a helyett. hogy egyenest a szárazföldön jutnának el Kánaánba, az Örökkévaló a Vörös tenger felé vezeti őket. A fáraó meggondolja magát és üldözőbe veszi őket és a katonasága már el is éri a népet a Vörös tenger partján, amikor is csoda történik. A Vörös tenger kettéválik és a nép átvonul rajta minden bántódás nélkül, viszont az üldözőkre rázárul és odavesznek mind.

Az előbb tárgyaltuk, hogy minden csodának meg van a szerepe a történelemben. Miért volt szükség erre a "tizenegyedik" csapásra?

Tudjuk, hogy a nép is fel volt fegyverezve. Mégsem álltak meg a tenger partján és kezdtek védelmet építeni a fáraó serege ellen. E helyett a nép azt mondta Mózesnek: miért hoztál ki minket ide a pusztába? Meghalni? Jobb volt nekünk Egyiptomban...

Igaz, hogy a nép fizikailag megszabadult a rabszolgaságtól a tíz csapás csodája után, de a lelkükben még mindig rabszolgák voltak akik nem tudták felvenni a harcot a volt uraikkal szemben. Még csak pár nap telt el, de inkább választották volna a rabszolga életet Egyiptomban mint az önállóságot a pusztában.

A tenger szétválasztásának csodájára azért volt szükség, hogy a nép lelkiekben meg tudjon szabadulni az Egyiptomi rabszolgaságtól és hogy megmutassa, hogy a népnek csak egy Úra van és mi az ő szolgái vagyunk.

Bo: Szabadság a kovász helyett

Ez a cím azt hiszem nem hangzik túlságosan jól első olvasatra. Ennek ellenére megpróbálom elmagyarázni, hogy mit értek alatta ebben a bejegyzésben.

Az előző és az e hetiszakaszokban olvassuk a tíz csapást, mellyel az örökkévaló sujtotta Egyiptomot. Minden csapás súlyos önmagában, a rabbinikus irodalom hosszan taglalja mindegyik csapás jelentőségét. Ennek ellenére nem kérdés, hogy az utolsó csapás a legsúlyosabb mely az elsőszülöttek halálával végződik.

"És szólt Mózes: Így szól az Örökkévaló: Éjfél táján keresztül vonulok Egyiptomon; s meghal minden elsőszülött Egyiptom országában elsőszülöttjétől Fáraónak, a ki ül trónján, elsőszülöttjéig a szolgálónak, a ki a kézimalom mögött van, és a baromnak minden elsőszülöttje. " (Exodus XI. 4-5.)

Ez a szörnyű csapás elkerülte Izráel fiainak otthonait, mert az Örökkévaló megparancsolta, hogy bárány "pészách"  (a szó jelentése áldozat) vérével jelöljék meg az ajtófélfáikat és a megjelölt házakat elkerülte a halál. Ezek után közvetlenül olvassuk hogy:


"És legyen ezen nap nektek emlékezésül és üljétek meg azt nemzedékeiteken át, örök törvényül üljétek meg azt. Hét napon át kovásztalan kenyeret egyetek: de már az első napra takarítsatok ki minden kovászost házaitokból, mert bárki kovászosat eszik, irtassék ki azon lélek Izráelből" (Exodus XI. 4-5.)

Mózes  és a nép már tudja, hogy ez a csapás az utolsó. Már készülődnek, hogy elhagyják Egyiptomot és a rabszolgaságot és elinduljanak szabad emberként az ígéret földjére.

Na most, ha összefoglaljuk a gondolatmenetet, akkor a következőt kapjuk: elsőszülöttek halála, vér az ajtófélfán, szabadság, kovásztalan háztartás.

Felmerül a kérdés, hogy mit keres itt a kovásztalan háztartás? (ami egyébként minden zsidó asszony rémálma, és mivel mi férfiak sorsközösséget vállaltunk, a miénk is :) ) Miért parancsolja a tóra, hogy semmisitsünk meg minden kovászos dolgot ami a tulajdonunkban van? Mi köze ennek a szabadsághoz?

A teljes szabadság elérésének két aspektusa van. Az első, hogy meg kell szabadulni a külső leigázottságtól  minden olyan külső hatástól ami akaratunk ellenére ránk kényszerít dolgokat fizikai valónkban. De ez nem minden, a teljes szabadság eléréséhez a lelkünket is meg kell szabadítanunk azoktól a külső elvárásoktól amik nem teszik lehetővé, hogy a lélek a saját útját járja. A különbség egy rabszolga és egy szabad ember között nem csak a társadalmi helyzetükben jelenik meg. Léteztek a történelemben szolgák, akiknek szabad lelke meghaladta a legtöbb szabad, de szervilis gondolkodású kortársukét. Ha hűségesek tudunk lenni a saját belső valónkhoz mely a mindenhatótól származik (ahogy olvastuk a teremtés könyvében, "celem elokim", az Isten mintájára), akkor teljes életet tudunk élni szabad emberként. A szervilis emberek nem fogják tudni soha megélni azt örömöt, melyet a szabad ember megél mert az örömük mindig függni fog mások elismerésétől.

Miért a kovász? A kovász egy idegen anyag, amit a kenyértésztához adunk. Ez az anyag megváltoztatja a tésztát. Felfújja azt és megváltoztatja az eredeti formáját és egyéb tulajdonságait. Többnek mutatja a tésztát annál ami. A kovász megsemmisítése azt jelképezi, hogy megtisztítjuk az otthonunkat és magunkat minden külső hatástól és kényszertől ami megakadályoz minket attól, hogy elérjük a lélek ideális állapotát, amely állapotban az nem több és nem kevesebb mint amilyennek az Örökkévaló teremtette: szabad.

Váerá: Fáraó szíve

Mit tudunk a Fáraó szívéről?

A pesties válasz erre a kérdésre az lenne, hogy mit érdekel az engem... A fáraóról, Egyiptom királyáról eddig nem sok jót olvashattunk. Az előző hetiszakasz, s egyben a kivonulás könyve első sorai már arra utalnak, hogy a fáraó nem szívlelhette Izráel népét. Mint írva van "És támadt egy új király Egyiptom fölött, a ki nem ismerte Józsefet". Nehezen hihető, hogy a fáraó nem tudta volna,csoda Jozsef, a bölcs, aki megmentette Egyiptomot az éhínségtől. A magyarázat erre az, hogy a fáraó nem ismerte el József tetteit, mert nem akarta elismerni őt és egyben Izráel fiait.

Ezek után, még szintén az előző hetiszakaszból, emlékezzünk vissza arra, hogy ez az ember volt az, aki a történelem első, mondhatnánk állami szintű zsidók elleni bűntettét követte el, amikor megparancsolta minden zsidó újszülött Nílusba veszejtését. Később ezt majd népirtásnak fogják hívni. Napjainkban meg jól elítélné őt az ENSZ és mi sokkal jobban lennénk ettől...

De térjünk vissza a témánkhoz. Mondhatnánk, bármennyire érdekel minket a világ jóléte, az emberek lelki egészsége, pont ennek az embernek a szíve iránt nem igazán akaródzik érdeklődni.

És ekkor olvassuk a hetiszakaszunkban a következő versszakot:

"És én megkeményítem Fáraó szívét és megsokasítom jeleimet és csodáimat Egyiptom országában" (Exodus VII. 3.)

Mondja a mindenható Mózesnek. Később, mikor Mózes először lép Áronnal a testvérével Egyiptom királya elé olvassuk a következő mondatot:


"De erős volt Fáraó szive és nem hallgatott rájuk" (Exodus VII. 13.)

Majd szinte közvetlenül utána:

"És mondta az Örökkévaló Mózesnek: nehéz¹ a fáraó szive, vonakodik elbocsájtani a népet" (Exodus VII. 14.)

Ezek szerint, a fáraó szíve kemény, erős és nehéz volt. A szívét minden kétséget kizáróan a mindenható tette ilyenné. Mégis, mit jelentenek ezek a jelzők?

Kemény azt jelenti, hogy a fáraó merev volt és rugalmatlan. Nem lehetett könnyen benyomást tenni rá. Semmi, ami "csak úgy" elhalad előtte nem nyűgözi le. Ezért nem is képes a cselekvésre.
Nehéz szívű: lenyűgözhető  de nehézkes és e miatt nem képes a cselekvésre. A saját tömege visszatartja, mert nagy különbség van aközött ami benyomást tesz rá és ami cselekvésre készteti.
Erős, másképpen szilárd. Mindennek, ami a saját maga feladásával jár ellenáll. Ezért annak, aki döntésében befolyásolni akarja őt eleve veszített játszmába megy bele.

A közöny, mely a Fáraót főleg jellemezte ezen történetben, eszközzé válik, mely lehetővé teszi, hogy az Örökkévaló jelek és csodák sorozatát mutassa be Egyiptomban. Ezek a csodák, melyekről ódákat zengenek majd sok sok generációkon át és ami néppé kovácsolja Izráel fiait és hitet ad nekik. Egészen a mai napig. Ez a szív, ami lehetővé tette innentől kezdve ne legyen szükség csodákra, mert a csodák már megtörténtek Egyiptomban.

---

1. Itt kénytelen voltam lecserélni a fordítás által használ "kemény" jelzőt "nehéz"-re cserélni. A tóra itt a "כבד" (nehéz magyarul) szavat használja a "קשה" (kemény) szóval ellentétben.

Semot: Mózes hibája

Gyerekkorom egyik, ha számomra nem a legmegrendítőbb jelenetét olvassuk a kivonulás könyvének (Szefer Semot) első szakaszában. Ez a jelenet Mózes és a csipkebokor néven ismerjük. Mózes, aki száműzetését töltötte a midjániták között, egyszer csak talál egy égő csipkebokrot de az isteni jelenlétet mutatván a bokor "nem emésztődött el". Ezen a helyen a mindenható megszólította Mózest és megmondta, hogy kivezeti a népet Egyiptomból. Akárhányszor olvastam ezt a szakaszt régebben, a mondatok, mint például a következők mindig megérintettek.

"És mondta: Én vagyok atyád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene!" (Exodus III. 6.)

"Alászálltam tehát, hogy megmentsem Egyiptom kezéből, hogy fölvigyem amaz országból egy jó és tágas országba" (Exodus III. 8.)

Ez a jelenet nekem, talán minden másik közül a legvizuálisabb. Az erőteljes isteni jelenlét, a próféta, ki a földre borul és a dolgok súlya, amelyek elhangzanak és később az egyiptomi kivonuláshoz és a nemzet megszületéséhez vezetnek mind nagyon erős képek. Olyanok, mint Jesája próféta minden nap többször elismételt mondata:


"Szent, szent, szent az Örökkévaló, a seregek ura, telve az egész föld az ő dicsőségével" (Jesájá VI. 3.)

És ennek a már már földöntúli jelenet közepén, mikor megparancsolja a mindenható Mózest, hogy vezesse ki Izráel fiait Egyiptomból, Mózes azt mondja:

"És felelt Mózes és mondta: nem fognak nekem hinni és nem hallgatnak szavamra, mert azt mondják: nem jelent meg neked az Örökkévaló?" (Exodus IV. 1.)

A harsonák elhallgatnak. Mózes eme csodás jelenet közepén ellentmond, és nem csak hogy ellentmond, megkérdőjelezi a nép hitét. Tévedett, a héberek nem kérdőjelezték meg őt. Felmerül a kérdés, hogy lehet hogy Mózes kételkedett az isteni tervben és a saját népe hitében? A történelem legnagyobb prófétája hogy tévedhetett ekkorát?

Érdekesség, az Örökkévaló felruházta Mózest mindenféle csodákkal, hogy bizonyíthassa eredetiségét. A bot mely kígyóvá válik. A víz mely vérré válik. A kéz, amely leprás lesz majd meggyógyul. Egyik sem tűnik jó jelnek, de erre még visszatérünk.

Mi a hit? A hit (héberül "emuna") egy csodálatos jellemvonás, egy rejtett értéke a léleknek. Semmi más bölcsességhez vagy intellektuális tudatossághoz nem hasonlítható. Ez egy elválaszthatatlan része a belső léleknek, mely megformálja az élet alapját és fényét. Ennek ellenére, a boldogság eme forrása nem mindig látható a külső világ számára. A legtöbb esetben ez a fény elrejtőzik mások elől. Az izraeliták Egyiptomban a tisztátalanság és bálványimádás legmélyebb szintjére süllyedtek. Külsőleg, nem lehetett megkülönböztetni őket az egyiptomi uraiktól. 

Ez az állapot olyan szélsőséges volt, hogy még Mózes elől is eltakarta az emberekben lévő belső hitet. Megkérdőjelezhetetlenül, a hit belső tüze az ami a lelket élteti. Ez elválaszthatatlan része a zsidó létnek attól függetlenül, hogy milyen döntéseket hoztunk vagy milyen utakat választottunk az életünkben. De mégis, ha csak kívülről ítéljük meg a helyzetet, ennek a belső szikrának lehet, hogy nem volt semmi jele kifelé. Ez volt az Örökkévaló üzenete Mózesnek, ha a hitet csakis a külső jelek alapján ítéled meg, akkor még a legmagasabb szellemi szinten lévő óriások, mint Mózes maga, is meg tudnak botlani és képtelenek a belső hitük szerint cselekedni.

Azt írtam két bekezdéssel ezelőtt, hogy a jelekkel még foglalkozni fogunk. A bölcseink feltették a kérdést, miért volt az, hogy Mózes jelei, mellyel bizonyíthatta saját küldött mivoltát, ilyen taszító és sötét jelek voltak, mint a kígyó, a vér és a lepra. Azt a választ adták erre a kérdésre, hogy ezek a jelek voltak Mózes büntetése azért, mert nem hitt a nép hitében. A lepra, mint bőrbetegség különösen találó, mert azt mutatja hogy míg a külsőnk lehet tökéletlen, de a belsőnk tiszta tud maradni hitében.

Senki sem kérdőjelezheti meg azt, hogy a nép hinni fog Istene szavának, még akkor sem, ha az életük sötét és árnyékos. Ez az elszíneződés nem valóságos, mint ahogy olvashatjuk:

"Ne nézzetek rám, hogy kissé fekete vagyok, hogy (csak) lesütött engem a nap" (Énekek éneke I. 6.)

Vájechi: Testvérekkel és testvérek nélkül

Kicsit megkésve teszem közzé Vájechi hetiszakasszal foglalkozó bejegyzést, melyet a múlt héten olvastunk. Ezért elnézést kérek azoktól, akik erre korábban számítottak. Ez egyébként az első vendég bejegyzés. Tehát..

Elérkeztünk Mózes első könyvének, a Beresitnek a végére. Ez jó ok arra, hogy elgondolkozzunk róla  vajon miért van szükség rá, hogy a Tóra fel legyen osztva öt különálló könyvre? Hiszen egy könyvben is leírhatná a Tóra mindazt, amit akar. 

A felelet kézenfekvő: minden könyvnek megvan a saját témája, lényege abban a láncban, ami a világ teremtésétől Izrael népének a honfoglalásáig tart. Itt nem fogjuk felsorolni az összes témát, csak az aktuális könyvvel fogunk foglalkozni.

Ha röviden akarnám kifejezni a Beresit lényegét, akkor azt mondanám, hogy ez az egyének könyve. Megfigyelhetjük, hogy a szereplői mindazoknak a történeteknek amelyekkel találkozunk, mindig olyan személyek, akiket később mint népeket fogjuk viszontlátni.  Noé három fia: Sem, Hám és Jáfet a világ népeinek az eredete. Lót – Moáb és Amon ősatyja, Ismáel – az araboké,  Ézsau – az edomiták pátriárkája. És persze Ábrahám, Izsák és Jákob – a mienk. A Tóra többi könyveiben már nem találunk olyan eseményeket  amelyek nem Izrael népével foglalkoznak, illetve olyan személyiségeket, akik nem a zsidó nemzet küldöttei (mint Mózes) vagy velük kerülnek kapcsolatba (például Bileám vagy Jitró). Röviden:  eddig az apákról volt szó, mostantól kezdve pedig a fiuk és és az ő leszármazottjaikról fog szólni a történet – és ők a lényeg.

Vizsgálhatjuk a Beresit könyv történeteit egy további  érdekes aspektusból: a testvéri viszonyok. Minden testvéri viszony rosszul végződik  Káin megöli Ábelt, Hám azzal lett megátkozva  hogy testvéreit szolgálja az eljövendő nemzedékekben is. Ismáel el lett kergetve Ábrahám házából, mert Izsák uralmára tört, Ézsau helyett Jákob kapta meg az elsőszülöttnek járó áldást és ez a tett örök gyűlöletet szült közöttük. Ez a folyamat egyértelmű és zavaros egyszerre. Önkéntelenül is feltesszük a kérdést: vajon miért nem boldogultak egymással a testvérek?

Elérkeztünk három héttel ezelőtt József és testvéreinek történetéhez, és bizony ez a kapcsolat sem alakult jól igazan: "És gyűlölték őt testvérei…" Egészen odáig fajul az elején a dolog, hogy József fivérei meg akarjak ölni a kisebb testvérüket.  Eddig úgy néz ki, hogy az események úgy folytatódnak, ahogy elvárhatnánk az eddigiek alapján és ismét családi szakításnak leszünk tanúi. Ez ugyan be is következik, de amint látunk az az, hogy a testvérek újból kiengesztelődnek és a család egyesülve kezdi az új történelmet. Miért pont ők ? 

A Teremtő célja az, hogy az emberiséget egy kiválasztott nép irányítsa a hit fele. Ezert a Világ kezdete óta következetesen kiválaszt egy testvért a többi közül, aki szinten folytatja és továbbadja majd ezt a különleges feladatot az egyik fiának – de csak egynek! Ez a dinasztia arra van kijelölve  hogy végül is közösségi formában, nemzetként  mutassa az utat a világ népeinek. Ez a nemzet természetesen nem más mint Mi. 

Ezert Jákob fiai között mar nincs többé kiválasztott. Ebben a családban mar mindenki kiválasztott mert  befejeződött a kiválasztási folyamat. Ámbár a leendő törzsek ősatyáinak számára ez meg nem volt egyértelmű és látván hogy József furcsa módon viselkedik velük kistestvérként a vezetési pozícióra tör (emlékezzünk az álmokra), arra gyanakodtak, hogy ő nem a kiválasztott emberek közé tartozik és ezért minél hamarabb el kell távolítani őt a családból.

Az utóbbi három hét folyamán feszülten követtük figyelemmel a fivérek történetét, melynek az volt a célja  hogy a testvérek (és mi) felfogjuk, hogy Izrael fiai közt mar nincs senki akit el kell utasítani a családból.  József  annak ellenére, hogy az ő tehetsége az élet világi – anyagi részéhez fűződik és nem a Tóra szentségéhez (ezert is lett rabszolgából király Egyiptomban), ez a képesség is nélkülözhetetlen népünkben. Józsefről sem lehet "lemondani". Ezért ez az egyetlen történet a Beresit könyvében  amelynek jó a vége  a család újra egyesül és végre világra jön az új teremtmény amiről és amiért az egész szent Tóra megíródott: Izrael népe.