Besáláh: Csodák kint és csodák bent

A kivonulás könyve tele van csodákkal. Ha visszagondolunk a teremtés könyvére, akkor ez a tény még sokkal szembeötlőbb. Voltak kisebb csodák, mint például a történet melyben Mózes csecsemőként megmenekül a fáraó katonái elől és voltak nagy csodák mint a csapások melyek Egyiptomot sújtották. Az előbbi példára talán mondhatnánk, hogy az egy valós csoda helyett inkább egy történet mely a csodával határos, de az utóbbira ezt nem szokás mondani. A tóra maga is a csapásokat csodának hívja, melyeket az Örökkévaló tett. De vajon megtörténtek volna-e a csapások, ha Mózes nem éli meg a felnőtt kort. Mi a különbség a kettő között?

Mózes szerepe, mint minden idők legnagyobb prófétája, megkérdőjelezhetetlen. Már maga a léte is csoda, hisz ő volt az aki "szemtől szembe beszélt az örökkévalóval". Mégis, az ő létének és a túlélésének csodájának meg volt a szerepe ugyanúgy mint az Egyiptom által elszenvedett csapásoknak. A szerep szó használata nem véletlenszerű.

A csodáknak, melyeket az Örökkévaló tett a világgal, meg volt az egyedi és egyszeri szerepük. Gondoljuk bele, ha minden nap látnák csodákat akkor azok már nem is lennének csodák, hanem hétköznapiak. Hogy ritka, aktuálpolitikai példát hozzak, ha Iránt tíz csapással sújtaná a mindenható akkor valószínűleg az atomprogram népszerűsége meredeken csökkenne Perzsiában. De ebbe az esetben Izraelben se nagyon erőltetné magát az ügyben és lehet, hogy a csodák a végső cél elérését akadályoznák meg. Na de hagyjuk ezt és térjünk vissza a kivonulás csodáihoz.

Mi volt a tíz csapás szerepe? Emlékezzünk csak vissza a könyv elején mi volt? A nép rabszolga sorsra jutott és könyörögtek az Örökkévalóhoz, hogy mentse meg őket. Egyiptom királya, a fáraó a tizedik csapás után elengedte a népet. Az egyenlet egyszerű, a csodák célja az volt, hogy a nép kiszabaduljon Egyiptomból. Persze, és ez a mai témánk szempontjából mellékszál, volt még ezen csodáknak más szerepe is. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy a fáraó szíve talán nem bírta volna ezeket a csapásokat, de folyamatosan meg lett erősítve. Lehet, hogy egy csapás is elég lett volna, de a nép felszabadításán kívül az Örökkévaló a tíz csapással megmutatta a világnak a hatalmát.

A hetiszakaszban olvassuk, hogy a nép elhagyja Egyiptomot és a helyett. hogy egyenest a szárazföldön jutnának el Kánaánba, az Örökkévaló a Vörös tenger felé vezeti őket. A fáraó meggondolja magát és üldözőbe veszi őket és a katonasága már el is éri a népet a Vörös tenger partján, amikor is csoda történik. A Vörös tenger kettéválik és a nép átvonul rajta minden bántódás nélkül, viszont az üldözőkre rázárul és odavesznek mind.

Az előbb tárgyaltuk, hogy minden csodának meg van a szerepe a történelemben. Miért volt szükség erre a "tizenegyedik" csapásra?

Tudjuk, hogy a nép is fel volt fegyverezve. Mégsem álltak meg a tenger partján és kezdtek védelmet építeni a fáraó serege ellen. E helyett a nép azt mondta Mózesnek: miért hoztál ki minket ide a pusztába? Meghalni? Jobb volt nekünk Egyiptomban...

Igaz, hogy a nép fizikailag megszabadult a rabszolgaságtól a tíz csapás csodája után, de a lelkükben még mindig rabszolgák voltak akik nem tudták felvenni a harcot a volt uraikkal szemben. Még csak pár nap telt el, de inkább választották volna a rabszolga életet Egyiptomban mint az önállóságot a pusztában.

A tenger szétválasztásának csodájára azért volt szükség, hogy a nép lelkiekben meg tudjon szabadulni az Egyiptomi rabszolgaságtól és hogy megmutassa, hogy a népnek csak egy Úra van és mi az ő szolgái vagyunk.

Bo: Szabadság a kovász helyett

Ez a cím azt hiszem nem hangzik túlságosan jól első olvasatra. Ennek ellenére megpróbálom elmagyarázni, hogy mit értek alatta ebben a bejegyzésben.

Az előző és az e hetiszakaszokban olvassuk a tíz csapást, mellyel az örökkévaló sujtotta Egyiptomot. Minden csapás súlyos önmagában, a rabbinikus irodalom hosszan taglalja mindegyik csapás jelentőségét. Ennek ellenére nem kérdés, hogy az utolsó csapás a legsúlyosabb mely az elsőszülöttek halálával végződik.

"És szólt Mózes: Így szól az Örökkévaló: Éjfél táján keresztül vonulok Egyiptomon; s meghal minden elsőszülött Egyiptom országában elsőszülöttjétől Fáraónak, a ki ül trónján, elsőszülöttjéig a szolgálónak, a ki a kézimalom mögött van, és a baromnak minden elsőszülöttje. " (Exodus XI. 4-5.)

Ez a szörnyű csapás elkerülte Izráel fiainak otthonait, mert az Örökkévaló megparancsolta, hogy bárány "pészách"  (a szó jelentése áldozat) vérével jelöljék meg az ajtófélfáikat és a megjelölt házakat elkerülte a halál. Ezek után közvetlenül olvassuk hogy:


"És legyen ezen nap nektek emlékezésül és üljétek meg azt nemzedékeiteken át, örök törvényül üljétek meg azt. Hét napon át kovásztalan kenyeret egyetek: de már az első napra takarítsatok ki minden kovászost házaitokból, mert bárki kovászosat eszik, irtassék ki azon lélek Izráelből" (Exodus XI. 4-5.)

Mózes  és a nép már tudja, hogy ez a csapás az utolsó. Már készülődnek, hogy elhagyják Egyiptomot és a rabszolgaságot és elinduljanak szabad emberként az ígéret földjére.

Na most, ha összefoglaljuk a gondolatmenetet, akkor a következőt kapjuk: elsőszülöttek halála, vér az ajtófélfán, szabadság, kovásztalan háztartás.

Felmerül a kérdés, hogy mit keres itt a kovásztalan háztartás? (ami egyébként minden zsidó asszony rémálma, és mivel mi férfiak sorsközösséget vállaltunk, a miénk is :) ) Miért parancsolja a tóra, hogy semmisitsünk meg minden kovászos dolgot ami a tulajdonunkban van? Mi köze ennek a szabadsághoz?

A teljes szabadság elérésének két aspektusa van. Az első, hogy meg kell szabadulni a külső leigázottságtól  minden olyan külső hatástól ami akaratunk ellenére ránk kényszerít dolgokat fizikai valónkban. De ez nem minden, a teljes szabadság eléréséhez a lelkünket is meg kell szabadítanunk azoktól a külső elvárásoktól amik nem teszik lehetővé, hogy a lélek a saját útját járja. A különbség egy rabszolga és egy szabad ember között nem csak a társadalmi helyzetükben jelenik meg. Léteztek a történelemben szolgák, akiknek szabad lelke meghaladta a legtöbb szabad, de szervilis gondolkodású kortársukét. Ha hűségesek tudunk lenni a saját belső valónkhoz mely a mindenhatótól származik (ahogy olvastuk a teremtés könyvében, "celem elokim", az Isten mintájára), akkor teljes életet tudunk élni szabad emberként. A szervilis emberek nem fogják tudni soha megélni azt örömöt, melyet a szabad ember megél mert az örömük mindig függni fog mások elismerésétől.

Miért a kovász? A kovász egy idegen anyag, amit a kenyértésztához adunk. Ez az anyag megváltoztatja a tésztát. Felfújja azt és megváltoztatja az eredeti formáját és egyéb tulajdonságait. Többnek mutatja a tésztát annál ami. A kovász megsemmisítése azt jelképezi, hogy megtisztítjuk az otthonunkat és magunkat minden külső hatástól és kényszertől ami megakadályoz minket attól, hogy elérjük a lélek ideális állapotát, amely állapotban az nem több és nem kevesebb mint amilyennek az Örökkévaló teremtette: szabad.

Váerá: Fáraó szíve

Mit tudunk a Fáraó szívéről?

A pesties válasz erre a kérdésre az lenne, hogy mit érdekel az engem... A fáraóról, Egyiptom királyáról eddig nem sok jót olvashattunk. Az előző hetiszakasz, s egyben a kivonulás könyve első sorai már arra utalnak, hogy a fáraó nem szívlelhette Izráel népét. Mint írva van "És támadt egy új király Egyiptom fölött, a ki nem ismerte Józsefet". Nehezen hihető, hogy a fáraó nem tudta volna,csoda Jozsef, a bölcs, aki megmentette Egyiptomot az éhínségtől. A magyarázat erre az, hogy a fáraó nem ismerte el József tetteit, mert nem akarta elismerni őt és egyben Izráel fiait.

Ezek után, még szintén az előző hetiszakaszból, emlékezzünk vissza arra, hogy ez az ember volt az, aki a történelem első, mondhatnánk állami szintű zsidók elleni bűntettét követte el, amikor megparancsolta minden zsidó újszülött Nílusba veszejtését. Később ezt majd népirtásnak fogják hívni. Napjainkban meg jól elítélné őt az ENSZ és mi sokkal jobban lennénk ettől...

De térjünk vissza a témánkhoz. Mondhatnánk, bármennyire érdekel minket a világ jóléte, az emberek lelki egészsége, pont ennek az embernek a szíve iránt nem igazán akaródzik érdeklődni.

És ekkor olvassuk a hetiszakaszunkban a következő versszakot:

"És én megkeményítem Fáraó szívét és megsokasítom jeleimet és csodáimat Egyiptom országában" (Exodus VII. 3.)

Mondja a mindenható Mózesnek. Később, mikor Mózes először lép Áronnal a testvérével Egyiptom királya elé olvassuk a következő mondatot:


"De erős volt Fáraó szive és nem hallgatott rájuk" (Exodus VII. 13.)

Majd szinte közvetlenül utána:

"És mondta az Örökkévaló Mózesnek: nehéz¹ a fáraó szive, vonakodik elbocsájtani a népet" (Exodus VII. 14.)

Ezek szerint, a fáraó szíve kemény, erős és nehéz volt. A szívét minden kétséget kizáróan a mindenható tette ilyenné. Mégis, mit jelentenek ezek a jelzők?

Kemény azt jelenti, hogy a fáraó merev volt és rugalmatlan. Nem lehetett könnyen benyomást tenni rá. Semmi, ami "csak úgy" elhalad előtte nem nyűgözi le. Ezért nem is képes a cselekvésre.
Nehéz szívű: lenyűgözhető  de nehézkes és e miatt nem képes a cselekvésre. A saját tömege visszatartja, mert nagy különbség van aközött ami benyomást tesz rá és ami cselekvésre készteti.
Erős, másképpen szilárd. Mindennek, ami a saját maga feladásával jár ellenáll. Ezért annak, aki döntésében befolyásolni akarja őt eleve veszített játszmába megy bele.

A közöny, mely a Fáraót főleg jellemezte ezen történetben, eszközzé válik, mely lehetővé teszi, hogy az Örökkévaló jelek és csodák sorozatát mutassa be Egyiptomban. Ezek a csodák, melyekről ódákat zengenek majd sok sok generációkon át és ami néppé kovácsolja Izráel fiait és hitet ad nekik. Egészen a mai napig. Ez a szív, ami lehetővé tette innentől kezdve ne legyen szükség csodákra, mert a csodák már megtörténtek Egyiptomban.

---

1. Itt kénytelen voltam lecserélni a fordítás által használ "kemény" jelzőt "nehéz"-re cserélni. A tóra itt a "כבד" (nehéz magyarul) szavat használja a "קשה" (kemény) szóval ellentétben.

Semot: Mózes hibája

Gyerekkorom egyik, ha számomra nem a legmegrendítőbb jelenetét olvassuk a kivonulás könyvének (Szefer Semot) első szakaszában. Ez a jelenet Mózes és a csipkebokor néven ismerjük. Mózes, aki száműzetését töltötte a midjániták között, egyszer csak talál egy égő csipkebokrot de az isteni jelenlétet mutatván a bokor "nem emésztődött el". Ezen a helyen a mindenható megszólította Mózest és megmondta, hogy kivezeti a népet Egyiptomból. Akárhányszor olvastam ezt a szakaszt régebben, a mondatok, mint például a következők mindig megérintettek.

"És mondta: Én vagyok atyád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene!" (Exodus III. 6.)

"Alászálltam tehát, hogy megmentsem Egyiptom kezéből, hogy fölvigyem amaz országból egy jó és tágas országba" (Exodus III. 8.)

Ez a jelenet nekem, talán minden másik közül a legvizuálisabb. Az erőteljes isteni jelenlét, a próféta, ki a földre borul és a dolgok súlya, amelyek elhangzanak és később az egyiptomi kivonuláshoz és a nemzet megszületéséhez vezetnek mind nagyon erős képek. Olyanok, mint Jesája próféta minden nap többször elismételt mondata:


"Szent, szent, szent az Örökkévaló, a seregek ura, telve az egész föld az ő dicsőségével" (Jesájá VI. 3.)

És ennek a már már földöntúli jelenet közepén, mikor megparancsolja a mindenható Mózest, hogy vezesse ki Izráel fiait Egyiptomból, Mózes azt mondja:

"És felelt Mózes és mondta: nem fognak nekem hinni és nem hallgatnak szavamra, mert azt mondják: nem jelent meg neked az Örökkévaló?" (Exodus IV. 1.)

A harsonák elhallgatnak. Mózes eme csodás jelenet közepén ellentmond, és nem csak hogy ellentmond, megkérdőjelezi a nép hitét. Tévedett, a héberek nem kérdőjelezték meg őt. Felmerül a kérdés, hogy lehet hogy Mózes kételkedett az isteni tervben és a saját népe hitében? A történelem legnagyobb prófétája hogy tévedhetett ekkorát?

Érdekesség, az Örökkévaló felruházta Mózest mindenféle csodákkal, hogy bizonyíthassa eredetiségét. A bot mely kígyóvá válik. A víz mely vérré válik. A kéz, amely leprás lesz majd meggyógyul. Egyik sem tűnik jó jelnek, de erre még visszatérünk.

Mi a hit? A hit (héberül "emuna") egy csodálatos jellemvonás, egy rejtett értéke a léleknek. Semmi más bölcsességhez vagy intellektuális tudatossághoz nem hasonlítható. Ez egy elválaszthatatlan része a belső léleknek, mely megformálja az élet alapját és fényét. Ennek ellenére, a boldogság eme forrása nem mindig látható a külső világ számára. A legtöbb esetben ez a fény elrejtőzik mások elől. Az izraeliták Egyiptomban a tisztátalanság és bálványimádás legmélyebb szintjére süllyedtek. Külsőleg, nem lehetett megkülönböztetni őket az egyiptomi uraiktól. 

Ez az állapot olyan szélsőséges volt, hogy még Mózes elől is eltakarta az emberekben lévő belső hitet. Megkérdőjelezhetetlenül, a hit belső tüze az ami a lelket élteti. Ez elválaszthatatlan része a zsidó létnek attól függetlenül, hogy milyen döntéseket hoztunk vagy milyen utakat választottunk az életünkben. De mégis, ha csak kívülről ítéljük meg a helyzetet, ennek a belső szikrának lehet, hogy nem volt semmi jele kifelé. Ez volt az Örökkévaló üzenete Mózesnek, ha a hitet csakis a külső jelek alapján ítéled meg, akkor még a legmagasabb szellemi szinten lévő óriások, mint Mózes maga, is meg tudnak botlani és képtelenek a belső hitük szerint cselekedni.

Azt írtam két bekezdéssel ezelőtt, hogy a jelekkel még foglalkozni fogunk. A bölcseink feltették a kérdést, miért volt az, hogy Mózes jelei, mellyel bizonyíthatta saját küldött mivoltát, ilyen taszító és sötét jelek voltak, mint a kígyó, a vér és a lepra. Azt a választ adták erre a kérdésre, hogy ezek a jelek voltak Mózes büntetése azért, mert nem hitt a nép hitében. A lepra, mint bőrbetegség különösen találó, mert azt mutatja hogy míg a külsőnk lehet tökéletlen, de a belsőnk tiszta tud maradni hitében.

Senki sem kérdőjelezheti meg azt, hogy a nép hinni fog Istene szavának, még akkor sem, ha az életük sötét és árnyékos. Ez az elszíneződés nem valóságos, mint ahogy olvashatjuk:

"Ne nézzetek rám, hogy kissé fekete vagyok, hogy (csak) lesütött engem a nap" (Énekek éneke I. 6.)

Vájechi: Testvérekkel és testvérek nélkül

Kicsit megkésve teszem közzé Vájechi hetiszakasszal foglalkozó bejegyzést, melyet a múlt héten olvastunk. Ezért elnézést kérek azoktól, akik erre korábban számítottak. Ez egyébként az első vendég bejegyzés. Tehát..

Elérkeztünk Mózes első könyvének, a Beresitnek a végére. Ez jó ok arra, hogy elgondolkozzunk róla  vajon miért van szükség rá, hogy a Tóra fel legyen osztva öt különálló könyvre? Hiszen egy könyvben is leírhatná a Tóra mindazt, amit akar. 

A felelet kézenfekvő: minden könyvnek megvan a saját témája, lényege abban a láncban, ami a világ teremtésétől Izrael népének a honfoglalásáig tart. Itt nem fogjuk felsorolni az összes témát, csak az aktuális könyvvel fogunk foglalkozni.

Ha röviden akarnám kifejezni a Beresit lényegét, akkor azt mondanám, hogy ez az egyének könyve. Megfigyelhetjük, hogy a szereplői mindazoknak a történeteknek amelyekkel találkozunk, mindig olyan személyek, akiket később mint népeket fogjuk viszontlátni.  Noé három fia: Sem, Hám és Jáfet a világ népeinek az eredete. Lót – Moáb és Amon ősatyja, Ismáel – az araboké,  Ézsau – az edomiták pátriárkája. És persze Ábrahám, Izsák és Jákob – a mienk. A Tóra többi könyveiben már nem találunk olyan eseményeket  amelyek nem Izrael népével foglalkoznak, illetve olyan személyiségeket, akik nem a zsidó nemzet küldöttei (mint Mózes) vagy velük kerülnek kapcsolatba (például Bileám vagy Jitró). Röviden:  eddig az apákról volt szó, mostantól kezdve pedig a fiuk és és az ő leszármazottjaikról fog szólni a történet – és ők a lényeg.

Vizsgálhatjuk a Beresit könyv történeteit egy további  érdekes aspektusból: a testvéri viszonyok. Minden testvéri viszony rosszul végződik  Káin megöli Ábelt, Hám azzal lett megátkozva  hogy testvéreit szolgálja az eljövendő nemzedékekben is. Ismáel el lett kergetve Ábrahám házából, mert Izsák uralmára tört, Ézsau helyett Jákob kapta meg az elsőszülöttnek járó áldást és ez a tett örök gyűlöletet szült közöttük. Ez a folyamat egyértelmű és zavaros egyszerre. Önkéntelenül is feltesszük a kérdést: vajon miért nem boldogultak egymással a testvérek?

Elérkeztünk három héttel ezelőtt József és testvéreinek történetéhez, és bizony ez a kapcsolat sem alakult jól igazan: "És gyűlölték őt testvérei…" Egészen odáig fajul az elején a dolog, hogy József fivérei meg akarjak ölni a kisebb testvérüket.  Eddig úgy néz ki, hogy az események úgy folytatódnak, ahogy elvárhatnánk az eddigiek alapján és ismét családi szakításnak leszünk tanúi. Ez ugyan be is következik, de amint látunk az az, hogy a testvérek újból kiengesztelődnek és a család egyesülve kezdi az új történelmet. Miért pont ők ? 

A Teremtő célja az, hogy az emberiséget egy kiválasztott nép irányítsa a hit fele. Ezert a Világ kezdete óta következetesen kiválaszt egy testvért a többi közül, aki szinten folytatja és továbbadja majd ezt a különleges feladatot az egyik fiának – de csak egynek! Ez a dinasztia arra van kijelölve  hogy végül is közösségi formában, nemzetként  mutassa az utat a világ népeinek. Ez a nemzet természetesen nem más mint Mi. 

Ezert Jákob fiai között mar nincs többé kiválasztott. Ebben a családban mar mindenki kiválasztott mert  befejeződött a kiválasztási folyamat. Ámbár a leendő törzsek ősatyáinak számára ez meg nem volt egyértelmű és látván hogy József furcsa módon viselkedik velük kistestvérként a vezetési pozícióra tör (emlékezzünk az álmokra), arra gyanakodtak, hogy ő nem a kiválasztott emberek közé tartozik és ezért minél hamarabb el kell távolítani őt a családból.

Az utóbbi három hét folyamán feszülten követtük figyelemmel a fivérek történetét, melynek az volt a célja  hogy a testvérek (és mi) felfogjuk, hogy Izrael fiai közt mar nincs senki akit el kell utasítani a családból.  József  annak ellenére, hogy az ő tehetsége az élet világi – anyagi részéhez fűződik és nem a Tóra szentségéhez (ezert is lett rabszolgából király Egyiptomban), ez a képesség is nélkülözhetetlen népünkben. Józsefről sem lehet "lemondani". Ezért ez az egyetlen történet a Beresit könyvében  amelynek jó a vége  a család újra egyesül és végre világra jön az új teremtmény amiről és amiért az egész szent Tóra megíródott: Izrael népe.