Wednesday, December 19, 2012

Vájigás: Az első száműzetés

A kedves olvasó biztos ismeri azt az érzést, amikor találkozik egy eddig ismeretlen emberrel és egy idő után azt gondolja magában: de hisz ezt a "pónemet" ismerem! Nekem ez az érzés sokszor jelentkezik Mózes első könyvének olvasása közben. És ez nem is véletlen, a teremtés könyvének szereplői valóságos embertípusokat mutat be nekünk. Olyan embertípusokat melyekkel a történelem későbbi fejezeteiben vagy akár még ma is találkozhatunk. Ez igaz nem csak az egyéniségekre, hanem az élethelyzetekre melyeket ősapáink megéltek.



Hetiszakaszunkban olvashatunk az zsidó nép legeslegelső száműzetéséről. Persze, nem kell senkinek sem mondanom, hogy ez a száműzetés nem az utolsó is egyben a történelmünkben. Ez a száműzetés akkor kezdődött, mikor Jákob és fiai elhagyták az ígéret földjét és letelepedtek Egyiptomban addig, míg az éhínség el nem múlik. Mikor Jákobot kérdezi a fáraó, hogy mennyi idős Jákob azt feleli:

"életem éveinek napjai száz harmincz év, kevesek és szomorúak voltak életemnek napjai... " (Genesis XLVII. 10.)

Mivel érdemelte ki Jákob a száműzetést egy ilyen élet alkonyán?

Hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálnunk hogy mi a száműzetés célja? A zsidó nép több időt töltött el exodus-ban történelme során mint saját földjén. Miért volt szükséges, hogy keresztül menjünk ezeken a nehéz próbákon? A midrás írja, hogy a zsidó nép különösen megfelel a szétszóratásra. A "száműzetés gyerekeinek" hívják őket, mivel már a ősapák is hontalanul vándoroltak és találtak mindenfelé menedéket. Olyanok, kiket a helyi uralkodók kényükre-kedvükre sanyargathattak.

A száműzetésnek két célja van. Egyik az, hogy Izráel népe azért teremtetett, hogy szolgálja a mindenhatót. Ennek a nemzetnek tiszta szívvel kell szeretnie Istenét, melyet nem homályosítanak el materialisztikus célok. Érthető, hogy az emberek hajlamosak anyagiasabbak lenni, mikor tulajdonjoghoz juthatnak és így saját földel rendelkeznek. Ahhoz, hogy a zsidó nép elérhesse a valós szellemi potenciálját, az Örökkévaló úgy irányította a történelmet, hogy anyagias sikerek elkerüljék őket hosszú időkön át.

A másik cél az volt, hogy szolgáljuk az egyistenhit és a magasabb erkölcsi és szellemi színvonal elterjedését. Amennyiben a nép megmaradt volna saját földjén, nem hathatott volna ugyanúgy a világ fejlődésére. Bölcseink írták "A szent szétszórta Izráelt, hogy betérők csatlakozzanak hozzá". Vagy ahogy a tóra írja a kivonulás könyvében:

"És megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Örökkévaló, midőn kinyújtom kezemet Egyiptomra és kivezetem  Izráel fiait közülötök" (Exodus VII. 5.)

Lényeges különbség az említett két cél között a szétszóratás feltételei. Amenyiben a cél az anyagi célok elkerülése hosszú időn keresztül, hogy a népet felkészítse a mindenható minden e földi anyagiasság nélküli szolgálatára, akkor ebben a száműzetésben a népet el kell hogy kerülje a jólét és tekintély. De a másik oldalról, ha a száműzetés célja az, hogy a jelenlétünkkel hassunk a népek fejlődésére, akkor az megbecsülés és a tisztelet nem mond ellent a célnak. Ellenkezőleg, ilyen állapot még segít is előmozdítani a célokat.

Jákob olyan magas szellemi szinten volt, hogy semmi anyagiasság ezen a világon nem tudta volna megingatni az ő tiszta hitét. Az odaadása olyan nagy volt, hogy Rási szerint mikor 22 év után újra találkozott a halottnak hitt fiával, képes volt megszakítani a találkozás örömét átmenetileg, hogy elmondja a Smá imát. Biztos, hogy Jákob esetében a két eshetőség közül az utóbbiról van szó. Jákob leszármazottjai esetében viszont szükség volt a száműzetés lealacsonyító aspektusára, hogy megtisztuljanak és távol tartsa őket az egyiptomi tárgyias életfelfogástól. Jákob ezzel szemben tiszteletben élt Egyiptom földjén, mint a fáraó első emberének apja.



Thursday, December 13, 2012

Mikec: a testvérek fénye

A múlt héten kezdtük olvasni József történetét és ezen a héten folytatjuk. A két hetiszakasz szorosan összefüggnek egymással, de ez nem szokatlan. Ha visszatekintünk az ősapák történeteire, láthatjuk hogy azokat párban lévő hetiszakaszokban olvastuk. Ábrahám: Leh Lehá és Vájerá. Izsák: Hájéj Szárá. és Toldot. Jákob: Vájece és Vájislách. Ezek mellett nagy általánosságba el lehet mondani tulajdonképpen, hogy innen, és pontosabban az előző hetiszakasztól (Vájesev) Mózes első könyvének végéig "József a főszereplő". Ma mégsem vele fogunk foglalkozni...



József és testvérei története közismert. Sok neves művész fantáziáját mozgatta meg ez a történet Thomas Mann-tól Handel-en át Steven Spielberg-ig (sic). Tudjuk, hogy a testvérek nem szívlelhették Józsefet, verembe vetették őt és elkerült rabszolgának Egyiptomba. Ott némi hűvös kitérő után a fáraó első embere lett. Megmentette Egyiptomot az éhezéstől és mikor a testvérek Egyiptomba mentek élelmet venni, József megleckéztette őket úgy, hogy nem is fedte fel magát előttük mint az elvesztett testvér. Megmondta József a testvéreknek, nem ad nekik élelmet ha csak nem viszik el hozzá a legkisebb testvérüket is. A testvérek visszatértek Jákobhoz, de az éhínség veszélyeztette a létüket, de ennek ellenére Jákob nem merte elengedni Benjámint nehogy baja essék úgy mint Józsefnek korábban. Ekkor lépett Jehúda a színre és mondott két dolgot, ami engem megfogott:

"És szólt hozzá Jehúda mondván: Intve intett bennünket a férfiu mondván: ne lássátok szinemet, ha csak nincs testvéretek veletek. Ha akarod elküldeni testvérünket velünk, lemegyünk és veszünk neked eleséget; ha pedig nem küldöd, nem megyünk le" (Genesis XLIII. 3-5.)

Röviden szólva Jehúda, hogy megmentse a családot, szembesítette apját a ténnyel, hogy az egyetlen lehetőségük az, hogy elvigyék magukkal Benjámint. Ezek után azt mondja apjának, Jákobnak:

"Küldjed a fiút velem, hogy fölkeljünk és elmenjünk, hogy éljünk és meg ne haljunk, mi is, te is, gyermekeink is. Én kezeskedem érte, kezemből követelheted; ha nem hoztam őt el neked és odaállítottam eléd, akkor vétkeztem ellened minden időre" (Genesis XLIII. 3-5.)

Jehúda nagyon felelősen és bölcsen viselkedett. Megesküdött apjának, hogy visszahozza neki Benjámint mert ezzel tudta őt meggyőzni, hogy engedje el velük őt, hogy megmenthessék magukat az éhínségtől. Ami megfogott az az, hogy Jehúda egyénisége gyökeresen megváltozott. Emlékezzünk csak egy pillanatra vissza, mit mondott testvéreinek az előző hetiszakaszban, mikor meg akarták ölni Józsefet.

"Mi haszna, hogy megöljük testvérünket és befödjük vérét? Jertek, adjuk el az ismaelitáknak" (Genesis XXXVII. 26-27.)

Ez ugyanaz a Jehúda?? Hasznot akar húzni az öccséből akinek éppen a halálát tervezték? Ez a viselkedés cinikus, pénzéhes, hidegvérű és egoista. Meg még sok minden más is. De semmi képen sem felel meg annak a képnek amiről feljebb írtam. Mi történt Jehúdával ami megváltoztatta?

Mint már említettem, a Vájesev szakasztól folyamatosan József áll a történet központjában. Kivéve egyetlen egy rövid fejezetet. Ez a fejezetecske eleinte semmihez nem köthető, magába hordoz egy történetet, melynek jelentősége elsőre nem nyilvánvaló, mégis annyira elüt a József történettől, hogy már adja magát. Eme fejezetnek, mely a 38-ik Mózes első könyvében, a két főszereplője Jehúda és Támár.

Jehúda megházasodik és születik három fia. Ér, Jehúda elsőszülöttje elveszi Támárt feleségül. De az Örökkévaló szemébe rossz volt Ér és megölte őt. Ekkor Ónánnak, második fiának adta Jehúda Támárt a szokás szerint, de ő is rosszat tett és az Örökkévaló őt is megölte. Persze, mint ahogy már fent írtam, Jehúda még inkább volt egoista és számító, mint bölcs. Ennek megfelelően nem is feltételezte, hogy a baj a fiaiban volt. A harmadik fiához már nem is adta hozzá Támárt, mert hogy azt gondolta, hogy Támár tehet a fiai haláláról és meg akarta menteni a legkisebbet. Támárt meg szégyenszemre elküldte. Ezek után, mikor Jehúda megözvegyül, Támár álruhában elcsábítja apósát és teherbe esik. Mikor Jehúda megtudja, hogy a menye vétkezett, ki akarja végeztetni őt bűnéért. De ekkor Támár szembesíti Jehúdát azzal, hogy ő az akivel vétkezett. Ekkor Jehúda megérti, hogy bűnt követett el Támár ellen akkor amikor megtagadta a legkisebb fiút tőle és megbánja tettét.

A midrás azt írja, hogy ebben a fejezetben született meg a messiás fénye! Hogy lehet, hogy egy ilyen bűnös kapcsolatot leíró fejezetre mondják a bölcsek, hogy megszületett a megváltó fénye?

Erre van egy kézenfekvő és tényszerű válasz. Támár és Jehúda kapcsolatából születik Pérecz, akitől Dávid király származik. Tudjuk, hogy a judaizmus szerint a messiás Dávid király leszármazottja lesz. Ily módon magyarázható, hogy innen születik a megváltó. De mi a fény?

Ami ebben a fejezetben figyelemreméltó a bűnös viselkedéssel szemben az az, hogy az egész tórában a teremtés óta itt olvashatjuk azt először, hogy valaki elismerte a bűnét és megbánást tanúsított. Jehúda, aki pénzért képes lett volna eladni a tulajdon öccsét, képes arra, hogy szembe forduljon magával és megértse, hogy amit tett az rossz volt. Nemhogy megbocsájt Támárnak, de még igazat is ad neki és elismeri saját tetteinek hibáit és ő az első a tórában aki ezt megteszi. Ezt hívja a judaizmus "tsuvá"-nak, azaz megtérésnek. Ez az, ami megváltoztatta őt és tette őt azzá, aki a későbbi József történetben lett.

A messiás fénye, ami megszületett az az, hogy képesek vagyunk megváltozni. Hogy képesek vagyunk belátni saját hibás tetteinket és jóvátesszük őket. A judaizmus szerint mindannyiunkban megvan a rosszra való hajlam (jécer hárá), de meg van bennünk a lehetőség, hogy legyőzzük ezt a hajlamot. A judaizmus messiása nem szűzen fogantatik és szent már születésekor, hanem egy ilyen kapcsolat leszármazottja, de képes megjavítani és jóvátenni a világot. 

Mint ahogy bölcseink mondták, az Örökkévaló törött eszközöket javít meg.

u.i.: egyszer hallottam egy ehhez a gondolathoz kapcsolódó történetet. Ismert, hogy vannak anti-cionista vallási irányzatok, melyek azt mondják hogy nem lehet hogy a messianisztikus kort egy olyan zsidó állam hozza el melyet nem hívő (szombatot nem tartó és stb.) zsidók építettek fel. Ezek közé tartozik a szatmári haszidizmus. Sajnos már nem emlékszem ki, de egy rabbi pont ezzel a fejezettel érvelt a szatmári rebbének írt levelében a zsidó állam mellett, mondván, ha a messiás ilyen "tökéletlen" helyzetből származik, akkor a zsidó állam megszületésénél se muszáj, hogy minden tökéletes legyen.

Thursday, December 6, 2012

Vájesev: József sorsa

Eddig minden egyes bejegyzésnél az IMIT tóra fordítását használtam. Azt hiszem, hogy bármely magyar fordítás közül ez a legjobb és nagyon sokra értékelem azokat akik ezen dolgoztak. Mindazonáltal, és ez nem kötődik szorosan a heti témánkhoz, muszáj kihasználnom ezt a lehetőséget, hogy bemutassam a tóra értelmezésének korlátoltságát abban az esetben, ha valaki azt nem az eredeti nyelven olvassa.



A hetiszakasz nyitó mondata:
"És lakott Jákób atyja tartózkodásának országában" (Genesis XXXVII. 1.)
Héberül:
"וישב יעקב בארץ אביו"
Fonetikusan:
"Vájesev Jákov be'erec áviv"

Az aláhúzott "vájesev" szó magyarul a "lakni" igére lett fordítva. Ha muszáj lefordítani a szöveget, talán tényleg ez a legalkalmasabb magyar szó ami az adott mondat környezetnek meg is felel. De...
A "vájesev" a "ישב" szótövekből épül fel, aminek egy általános fordításban az "ülni" ige párosulna. Ebben a környezetben valóban az ige fő jelentése az, hogy Jákób itt élt vagy lakott. De ezzel szemben felmerül a kérdés, hogy ha a tóra azt akarta mondani, hogy Jákób itt élt, akkor miért nem egyértelmű igét használt eleve, mint például a héber megfelelőjét a lakni vagy az élni igéknek?

Ebből az egy szóból tanuljuk, hogy Jákob nem csak úgy élt atyjának földjén. Hisz élt már ő máshol is, Cháránba húsz évet. Az, hogy az itt létezését kifejező ige az üléssel kapcsolatos, ebből vezetjük le, hogy Jákób itt érezte jól magát, itt találta meg a békéjét. Az ülés jellemzően az a testhelyzet amiben kényelembe vagyunk és biztonságban érezzük magunkat. Ez, és még nagyok sok ilyen, nem lefordítható kifejezés és ezek az apróságok amelyek felépítik a tórát elvesznek, fordítás után nem az lesz mint ami volt.

Tevet hónap nyolcadika, mikor a hagyomány szerint elkészült Ptolemaiosz által megrendelt tóra fordítás az alexandriai könyvtár számára, akár lehetne ünnep nap. Mondhatnánk, ezen a napon jutottak hozzá a világ népei a tórához, és ennél magasztosabb cél nem is lehetne, hisz a zsidó nép célja, hogy "fény legyen a népek közt". Ezzel szembe viszont a hagyomány úgy tartja, hogy három napi sötétség borult a világra, méghozzá "Megilát Tánit" szerint azért mert a tórát nem lehet megfelelően lefordítani és amit a világ kapott az szemfényvesztés.

Visszatérek a heti témánkra.

József kitűnt korán testvérei közül. A tóra már e hetiszakasz elején külön foglalkozik vele és kiemeli őt testvérei közül. Több mindent megtudhatunk róla, és nem csak pozitív dolgokat. mint Például azt, hogy "rossz hírét vitte testvéreiről atyjuknak". És ennek ellenére, vagy éppen ezért megtudjuk, hogy Jákób jobban szerette őt, mint a többi fiát.

Nem is kérdés, miért volt népszerűtlen József.

Mindazonáltal, figyelembe kell vennünk azt, hogy József más szempontból el volt szigetelve családjában. József Ráhel fia volt, ellentétben a többi testvérével akik "osztoztak" közös anyán és ez által erősebb természetes kötelék tartotta össze őket. József anyja, Jákob szerelme, mint olvashatjuk az előző hetiszakaszban, elhunyt miután megszülte Benjámint. Így József egyedül maradt, kistestvére még nem jelenthette azt a társaságot, melyet a többi testvér nyújthatott volna. Jákob ezért is tüntethette ki őt különleges figyelemmel, hisz József nagyok egyedül volt.

Testvérei viszont egész életükben nyomás alatt voltak. Mint a korabeli társadalomban, az elsőszülött volt a családi trón várományosa. Ezzel szemben láthatjuk, hogy Ábrahám és Izsák családjában ez nem így történt. Gondoljuk csak Ismáelre, ki el lett küldve a családtól és helyébe Izsák lépett. Vagy Ézsaura, aki nem kapta meg az atyai áldást mert az Jákóbé lett. Ez is mutatja, hogy az öröklődés, mivel a születési sorrend nem számított, sokkal inkább kérdés volt, mint más családoknál.

De mégis, mi volt az amit a testvérek akartak? Elsőszülött csak egy van. Nem gondolhatták, hogy mind elsőszülöttek lehetnek és egyenként lehetnek az egyedüli örökösei Ábrahám, Izsák és Jákob szövetségének. József népszerűtlenségét növelte két álom, melyet a hetiszakasz elején olvashatunk. Az egyikben ő kévéje előtt leborul a többi testvér kévéje, a másikban a az égitestek, melyeknek száma az álomban megegyezik a testvérek számával, éltették őt.

Sok minden mutatott arra, hogy József nem egyenlő a testvéreivel. Beszéltünk már az atyai szeretetről és az álmokról. Minden arra mutat, hogy József kitüntetett figyelmet kapott. A testvéreknek, azon túl, hogy nehéz volt együtt élni valakivel aki különbnek éreztem magát náluk, az volt a félelmük, hogy a Mindenható ígérete nem teljesül be, nem Jákob leszármazottjai lesznek a választott nép. Attól féltek, hogy azért különül el József mert ő lesz aki tovább viszi a szövetséget és nem ők mindannyian.

Sokszor úgy szokták magyarázni ezt a történetet, hogy a testvérek bűne az volt, hogy meg akarták ölni Józsefet. Itt halkan megjegyezném, hogy az is egy kérdés, hogy lehetnek bűnösek olyan valamiért amit nem követtek el, de ez egy másik, nagy lélegzetvételű téma. A másik, a valós bűnükkel kevesebben foglalkoznak. Azzal a bűnükkel, hogy nem hittek az örökkévaló szavának, hogy Jákob leszármazottjaival mind szövetséget köt és gyűlöletüket az fűtötte, hogy azt hitték hogy József sorsa az, hogy a helyükbe lépjen Ábrahám szövetségében.


Wednesday, November 28, 2012

Vájisláh: Találkozások

Az előző héten olvastuk Jákob történetét Cháránban, hogy vette el Leát és Ráchelt és hogyan alapított családot. Az előző hetiszakasz végén indul vissza Jákob és családja az ígéret földjére. Itt meg kell állnunk egy pillanatra és még inkább vissza menni az atyák történetében. Toldot szakaszban olvastuk, hogy az elsőszülöttséget Ézsau eladta Jákobnak, a neki szánt atyai áldást meg "fondorlatossággal" elvette tőle Jákob. Miért is hagyta el Jákob az otthonát?

"És meggyűlölte Ézsau Jákóbot az áldás miatt, a melylyel megáldotta az atyja, és mondta Ézsau a szívében: Közelednek majd a gyásznapok atyám után, akkor megölöm Jákóbot, testvéremet. " (Genesis XXVII. 41.)

Miután ezek a dolgok megtörténtek, Jákob szülei féltették őt Ézsau haragjától és elküldték Cháránba. Jákob húsz év keserves szolgálat után úgy dönt, eljött az idő, hogy visszatérjen. Itt kezdődik e heti történetünk. 

Andrea Pozzo: Ézsau találkozása Jákobbal


Jákob előre küldi szolgálóit, hogy megüzenje velük Ézsaunak a érkezését. Mikor a szolgálók visszatérnek, azt mondják Jákobnak:

"Eljöttünk testvéredhez, Ézsauhoz, és jön ki elédbe és négyszáz ember vele." (Genesis XXXII. 8.)

Érthető, hogy Jákob enyhén szólva fenyegetetten érezte magát. Egyértelmű, hogy a két testvér külön utakon járt. Jákob családapa lett, a szó teljes értelmében. Családot hozott magával haza, feleségeket, sok gyereket és állatokat, ami gazdagságát mutatja. Ezt a gazdagságot a szorgalmával érte el. Húsz évet dolgozott Lábánnál, úgy hogy tudta hogy ő kapta az atyai áldást. Másképpen mondva, Jákob nem várta tétlenül, hogy az áldás beteljesedjen, hanem keményen megdolgozott egy olyan embernél, Lábánnál, aki erre a legkevésbé sem volt érdemes. És ebben a pillanatban, mikor megtudja testvére szándékait, elönti az aggodalom. Tudja, hogy meg kell harcolnia testvérével. 

A testvére, aki nem kapta meg az atyai áldást, mégis a gazdagságot előjognak tekinti és nem valaminek amiért meg kell dolgozni. Míg Jákob családot teremtett, Ézsau politikai erővé váltotta képességeit és arra is képes volt hogy testvére elébe egy kisebb hadsereggel vonuljon. Ézsau ereje, amelyet Izsák is látott benne, képes nemzetet és birodalmat teremteni. Ugyanez az erő volt az, ami segített legyőzni Jákobot a születésük pillanatában. Ebben a pillanatban, mikor Jákob visszatér, a két világ megint egymásnak feszül.

Mégis, mikor szemtől szembe találkozik megint a két testvér a következőt olvassuk:

"És elejébe futott Ézsau, átölelte, nyakába borul s megcsókolta, és sírtak" (Genesis XXXIII. 4.)

Nehéz átállni. Nemhogy nem támadta meg Észau Jákobot, de még elébe is futott? Átölelte? Megcsókolta? Lehet, hogy Jákob földi ajándékai, amiket előre küldött elérték céljukat? Hisz tudjuk, Ézsau anyagias ember...

Nem! Ézsau együtt sírt Jákobbal. A sírás megmutatja, hogy a találkozás mennyire megnyitotta Ézsau szívét. Ezek az érzelmek, melyeket Ézsaunál megjelentek megmutatja nekünk azt az embert aki Ábrahám unokája. 

Azt tudtuk eddig, hogy Ézsau vadász volt, a vadon embere. Ha elfogadjuk ezt, felmerül a kérdés, hogy került ebbe az érzelmi helyzetbe? Hogyan tudta átvenni az irányítást ebben a helyzetben azzal, hogy elébe rohant testvérének? Ezt a kard ereje nem oldja meg helyette.

Ézsau  - és az ő általa képviselt erő - is le fogja tenni kardját lassan és a helyét a világban lassan át fogja venni az emberiesség. Jákob megadta a lehetőséget, hogy megmutassa szívében mélyen rejtőző jóságot. 

Mikor az erő elismeri az erő jogait, abban nincsen semmi meglepő mert ilyenkor inkább a félelem vezérli az elismerést mintsem magasztosabb ideálok. Viszont amikor az erő, mint a példánkban Ézsau, megöleli a másikat a nyakánál és eldobja a kardját, csak ekkor mondhatjuk hogy a szívében felülkerekedett az igazság és az emberiesség.

Thursday, November 22, 2012

Vájece: Az atyák imái

Ráv Hánán Morisson "Arany Izrael földjéről" c. könyve alapján.

A talmud szerint (Beráhot traktátus 26b) az ősatyák vezették be a napi három imát:

  • Ábrahám - Sáhrit, a reggeli ima
  • Izsák - Minha, a délutáni ima
  • Jákob - Mááriv, az esti ima
Van-e valamilyen belső kapcsolat ezen imák és alapítóik között? Rav Kook írta, hogy mindezen imáknak megvan a saját különleges természetük. Ezen saját természet az adott napszak karakteréből és az őt létrehozó atyák szelleméből alakult ki.

Ábrahám, az első zsidó alkotta meg az első imát amit azonnal ébredés után mondott:

"És fölkelt Ábrahám kora reggel - azon hely felé, a hol állt valaha az örökkévaló színe előtt" (Genesis XIX 27.)

Miért hívja fel a tóra a figyelmünket arra, hogy Ábrahám állt mikor imádkozott? Ez a testhelyzet arra utal, hogy a reggeli ima arra van, hogy az ember egyfajta szellemi álláspontot kifejezzen. Szükségünk van a lelkünk megerősítésére mielőtt nekikezdünk a napnak. Szükség van erre, hogy az erkölcsi színvonalat a mindennapi nyomás és nehézségek ellenére fenn tudjuk tartani. Ezért imádkozunk reggel, hogy a szívünkbe meg tudjuk tartani egész nap a jót tettek iránti elhivatottságot és a rossz tettek elkerüléséhez szükséges erőt.
A szerepe ennek az imának, az erkölcsi erődítmény felépítése, megmutatkozik az "Ámida" névben, ami álló imát jelent. Ugyanez a tulajdonság megvolt Ábrahámban, aki kiállta a tíz próbát és fáradhatatlanul harcolt a világ jobbá tételéért.

A prágai régi új zsinagógának az órája


A második ima, amit mondunk a délutáni ima. Ez az az idő, mikor is napi teendőinket felfüggesztjük azért, hogy egy kicsit kiszakadjunk e világi környezetünkből. Az emberi lélek alapvető tulajdonsága, hogy a mindig a teremtője közelségére vágyik. Ennek a közelségnek az egyik módja az ima. Bár ezt nem mindig érezzük, mert az anyagi világ elnyomja az ima iránti vágyat. Ezért szükséges felfüggesztenünk, ha csak egy kis rövid időre is, a teendőinket és az mindenhatóhoz kell fordulnunk.
A tóra Izsák imájára a "szihá" (meditáció) szót használja. Ugyanez a szó jelenthet különböző növényeket, bokrokat, olyanokat amik maguktól sarjadzanak. Ez egy találó metafora a délutáni imára, mely szintén azt mutatja meg hogy az anyagi világgal szemben a lélek természetes helye, hol növekedhet az az ima.
Hogyan kapcsolódik Izsákhoz ez az ima? Minden ősapa hordozott magában egy egy tulajdonságot, melyek együtt adják a nép teljességét. Izsákhoz jó példája volt az igazságosságokságnak, és ezért adta nekünk a délutáni imát ahol a lélek visszatérhet a teremtőjéhez.

A kérdés az, hogy mi az ami megkülönbözteti harmadik imát, mely kapcsolódik a hetiszakaszunkhoz. Mikor Jákob elhagyta szülei otthonát, megállt éjszakára Bet-Elnél. Ott álmodott egy létráról, melyen az Örökévaló angyalai föl és le járnak. Jákob meglepetten ébredt, mert nem ismerte ennek a helynek a szentségét. 

"Elérkezett egy helyre s meghált ott, mert lement a nap" (Genesis XXVIII 11.)

Ez a véletlen egybeesés, hogy pont ott ezen a szent helyen érte a naplemente Jákobot mutatja meg a különleges jelentőségét az esti imának. Az éjszaka különlegessége a csöndes magány, az éjszaka különlegesen érzékennyé tesz minket arra hogy másképp éljük át a napközben velünk történteket. Ilyenkor álmodunk és kaptunk próféciákat.
Az előző két imával szemben az esti ima nem kötelező. Ez nem azt mutatja, hogy nem fontos. Épp ellenkezőleg, pontosan az, hogy ilyenkor kötelezettség nélkül imádkozunk rejti ennek az imának az erejét. 

Friday, November 16, 2012

Toldot: a másik elsőszülött

A hetiszakasz elején olvassuk, hogy Rebeka viselős lett egy ikerpárral:

"De tolakodtak a gyermekek a méhében..." (Genesis XXV. 22.)

Miért tolakodtak? Mi okuk lenne egymást megelőzni? Tudjuk, hogy ők Rebeka első gyerekei. A harc lényege, hogy ki legyen az elsőszülött. Ki legyen az, aki az elsőszülöttek előjogaival élhet? De mégis, kik harcoltak itt?
Matthias Stom: Esau and Jacob

Az ikerpárból először Ézsau született meg. Az IMIT forditás a vörös jelzőt használja rá:

"És kijött az első, vörös, egészben olyan, mint egy szőrös köpeny és elnevezték Ézsaunak" (Genesis XXV. 25.)

Ki is volt Ézsau? Az eredeti héber szöveg az אדמוני (ádmoni) szavat használja ott ahol a fordítás a "vörös"-t. Ezt a jelzőt máshol is olvashatjuk a Bibliában: Sámuel első könyvében. Méghozzá nem is akárki kapja meg az "ádmoni" jelzőt. Ez a valaki nem más mint Dávid, akivel Sámuel először találkozik mikor az Örökkévaló kijelöli őt:

"Küldött tehát és elhozta - ő pedig piros volt, meg szépszemű és szép tekintetű - és mondta az Örökkévaló: Kelj föl, kend föl őt, mert ez az!" (Samuelis XVI. 12.)
(megjegyzés: ebben a mondatban a fordító az eredeti héber "ádmoni" jelzőt pirosra fordította, ellentétben az fent olvasott mondattal)

Mit jelent vörös jelző a bibliai kontextusban? Tudom, némileg előre megyek a mondandóm szempontjából, de ha azt vesszük figyelembe, hogy Ézsau a Judaizmus szempontjából nem nevezhető kifejezetten pozitív figurának, akkor nevezhetjük bóknak azt, hogy ugyanazon a jelzőn osztozik Dáviddal, aki később Izrael (egyik) legnagyobb királya lesz. Egyébként a hagyomány szerint a messiás is tőle fog származni. Rasar azt írja tóra magyarázatában, hogy az "ádmoni" azt jelenti, hogy vörös a lényében, tele életerővel és erős akarattal. Ezen kívül, még sok hajjal és szőrzettel születettet. Lásd: "egészben olyan, mint egy szőrös köpeny". A magyarázat szerint ez is a túlcsorduló életerőnek a jele. Mit tudunk még Ézsauról?

"S nagyok lettek a fiuk és lett Ézsau vadászni tudó ember, a mező embere, Jákób pedig jámbor ember, sátorlakó" (Genesis XXV. 27.)

Figyeljük meg, hogy a tóra szembe helyezi a két fiút és az ő tulajdonságaikat. Míg Jákób jámbor volt, addig Észau vadászni tudó ember. Ézsau a mező embere, Jákob meg sátorlakó. Az, hogy a jámbor (תם) mint pozitív tulajdonság jelenik meg Jákobnál az nem kérdés. A jámborságot már tárgyaltuk, még Noéval kapcsolatban. Mit jelent ezzel szembe helyezve a vadászni tudás?
Mindkettejüknél az első kijelentés a természetükre utal, a második a foglalkozásukra. Jákob jámbor volt és a sátor körül foglalatoskodott. Vele szemben Ézsaunak a természetében volt a vadászat. Nem csak a létfenntartásért vadászott, hanem ez a lényének része volt. Röviden, Ézsauban volt kegyetlenség.

Ennek ellenére, ő volt az elsőszülött és ily módon nem volt kevesebb, mint Ábrahám és Izsák szellemi örököse. Még segít a róla történő kép megalkotásához, hogy ezt a örökséget, a legfontosabb dolgot amit azzal kiérdemelt, hogy elsőszülöttként látta meg a napvilágot, egy tál lencséért eladja Jákobnak...

Az utolsó kérés az, vajon mind ezek ellenére miért neki szánta Izsák az áldását és miért nem Jákobnak? Izsáknak egyértelmű volt, hogy Jákob magasabb szellemi és erkölcsi szinten volt mint bátyja. Ennek ellenére egyik oldalról nem akart az isteni döntésekbe beleszólni és elvenni az elsőszülöttséget Ézsautól. Másik oldalról meg tudta, hogy a fiától nép fog származni. Látta Ézsauban az erőt, ami a néppé váláshoz szükséges. Jákobban, aki a sátorlakó volt nem látta.

A már fent említett párhuzam, mely ha korlátozottan is de összekapcsolja Ézsaut és Dávid királyt mutatja, hogy ahhoz, hogy a nép nemzetté váljon szükség van az erőre, ahogy Dávid király tette erőssé a királyságot. Ezzel szemben Dávid, ha még vér is tapadt a kezéhez, nem volt kegyetlen a lényében úgy, mint Ézsau. Ézsau viszont kegyetlen volt és nem volt azon az erkölcsi és szellemi szinten, mint Jákob. Ily módon Ézsau nem volt jogos örököse Ábrahámnak és Izsáknak és nem kaphatta meg az elsőszülöttnek járó áldást. Jákob viszont igen, mert igaz, hogy az erő nem mutatkozott meg benne fiatal korában, de ez nem volt fontos mert a mindenható később adott neki erőt. Viszont a két testvér közül ő volt a jámbor és ezzel kiérdemelte a szellemi örökséget.




Thursday, November 8, 2012

Hájéj Szárá: A föld tulajdonosa

Ezt a bejegyzés Hirschberg Gábor (Gávriel ben Slomó HaLévi) emlékének ajánlom. Gábor Budapesten született 1971-ben. Életét két terrorista oltotta ki Jeruzsálem városának szent falai közt 1997-ben.



A hetiszakaszunk Sára halálával kezdődik:

"És volt Sárának élete százhuszonhét év: Sára életének évei. És meghalt Sára Kirjat-Arbában, Hebron az, Kanaán országában; és eljött Ábrahám, hogy gyászt tartson Sára fölött és megsirassa." (Genesis XXIII. 1-2)

Ezek után Ábrahám megveszi a hettita Efron-tól a Makhpéla barlangot, hogy el tudja benne temetni Sárát.
Amennyiben lehet azt mondani, hogy egy ilyen történet felkapott akkor erre ez biztos igaz. Szeretnek a rabbik és tanítók erről írni és beszélni, mert hogy ez az első példája annak, hogy a mindenható szövetségese, azaz Ábrahám tulajdonjogot szerez a szent földön. Őt persze aztán majd sokan követik, és Józsué honfoglalásával majd beteljesül a szövetség amit az Örökkévaló Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött meg.

Mindazonáltal, vegyük a szent föld egyik nevét: az ígéret földje. Miért ígéret földje? Mert a mindenható odaígérte azt Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottjainak. Ez a szövetség része ami a néppel köttetett. De ha a mindenható nekünk ígérte a földet akkor miért vette azt meg Ábrahám?

Ha az Örökkévaló azt mondta, hogy Ábrahámnak és szövetségeseinek adja a földet akkor Ábrahám azzal, hogy fizet a Makhpéla barlangért elismeri, hogy az nem az övé és így - isten ments - megkérdőjelezi az Örökkévalót. Ezzel szemben Mózes harmadik könyvében olvassuk a következő mondatot:

"És a föld ne adassék el véglegesen, mert enyém a föld" (Leviticus XXV. 23.)

Tehát a szent föld nem a hettiták tulajdona és már előbb mondtuk, hogy a földet a szövetségben a nép kapta meg. Ily módon Ábrahám nem kérdőjelezte meg a szövetséget és a mindenható szavát, hisz senki a földön nem állandó tulajdonosa a földnek. Mégis miért fizet érte Ábrahám?

A földet kétféleképpen vehetjük tulajdonba. El lehet foglalni erővel, vagy meg lehet vásárolni. Ábrahám, mint arról már beszéltünk az előző hetekben, igaz ember volt. Igaz emberként úgy döntött, hogy a helyes cselekedet a föld megvétele, mint ahogy a tíz parancsolat mondja "szeres felebarátodat...".

Mindamellett, hogy természetesen a föld az övé volt, már az előtt hogy fizetett volna érte, azzal hogy megvette elismerte, hogy az eladó valamiféle tulajdon jogot gyakorolt a föld felet. Ily módon nem kérdőjelezhető meg a népek által Ábrahám tulajdona sem miután fizetett érte.

A modern Izraelt megelőző ötven évben a Keren Kajemet Le'Iszráel felvásárolta a földeket, melyeken a zsidó települések épültek a törökök és a brit mandátum idején. Ugyanúgy, ahogy ma zsidó szervezetek és magánszemélyek vásárolnak fel a jeruzsálemi óvárosban házakat.

Gábor érettségi után vándorolt ki Izraelbe. A jeruzsálemi héber egyetemen tanult meg héberül. Három évig szolgált harcoló egységben a katonaságban, megjárta Libanon és Gáza hadszíntereit. A katonaság előtt és után jesivában tanult. Az életének utolsó évében felvételt nyert a sokra tartott Ateret Kohanim jesivába, mely a jeruzsálemi óváros mohamedán negyedében található. A kollégium, ahol lakott a keresztény negyedben volt. Mindkét épületet zsidók vásárolták meg az előző tulajdonosaiktól. Gábor szerette a hazáját és népét. 1997 November 20-án éjszaka, mikor hazafelé tartott az esti tanulmányaiból, a kollégiumhoz vezető úton két arab fegyveres tüzet nyitott rá és barátjára. Gábort halálosan megsebesítettek. Szüleit és két testvért hagyott hátra. Emléke legyen áldott!

Friday, November 2, 2012

Leh Lehá: Ábrahám szövetsége

A múlt héten már részben említettem a következő mondatot.

"Midőn Ábrám kilenczvenkilencz éves volt, megjelent az Örökkévaló Ábrámnak és mondta neki: Én vagyok Isten, a Mindenható, járj előttem és légy feddhetetlen(Genesis XVII. 1.)

Ezzel a mondattal kezdődik a fejezet, melyben az Örökkévaló szövetséget köt Ábrahámmal. Ebből a mondatból tudjuk, hogy Ábrám ekkor már kilencvenkilenc éves volt, mondhatni túl volt egy teljes életen. Mégis, felszólítja őt a mindenható: "járj előttem és légy feddhetetlen". Mondhatta volna ilyen előrehaladott korban, hogy ő már elérte a szellemi és lelki teljességet. Ennek ellenére szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy még csak most kezdődik el a szellemi kiteljesedése.

Mondhatnánk, az ember aki erkölcsi és emberi szempontból megtette az életben ami elvárható volt az beteljesítette a judaizmus ideálját. Ilyen értelemben, a judaizmus ideálja egy és ugyanaz az általános emberiességgel. És mégis itt olvashatjuk, hogy Ábrahám kilencvenkilenc évesen jutott el arra a szintre amikor is meg lett neki parancsolva, hogy metélje körül magát, ami a az Örökkévaló szövetségének jele és a judaizmus alapja.

A heti szakasz elején olvashatjuk, hogy Ábrahám a mindenható szavára elhagyja Cháránt és elindul Kanaán földére. 

"És teszlek téged nagy néppé és megáldalak s nagygyá teszem nevedet; és légy áldássá" (Genesis XII. 3.)

Miért nem kötetett meg a szövetség itt már az út elején? Az nem mondható, hogy Ábrahám nem emelkedett volna ki az emberiségből, hisz megkapta a mindenható áldását.
Az, hogy Ábrahám leélt kilencvenkilenc évet, melyben megteremtette az erkölcsi és szellemi alapot és csak utána kötött szövetséget mutatja, hogy azt kiérdemelte és nem mint előjogként kapta.

Az hogy tetteinkkel kiérdemeljük a jót ez nem egyértelmű. Szélsőséges példaként fel lehet hozni, hogy Izrael háborúiban megtehették volna eleink, hogy csak imádkoznak egész nap a csodáért, hogy az ellenséget az Örökkévaló eltörölje, de e helyett a háborúkban imáik mellett meg is harcoltak a győzelemért. Ez is mutatja, hogy ki kell érdemelni a jót. Ha a mindenható mindent megadna és minden napjaink tele lennének csodákkal, a mi szerepünk e világban lényegtelen lenne.

Ez a példa megmutat még egy fontos dolgot ami kötődik Ábrahám és a szellemi és erkölcsi kiteljesedéshez. Ábrahámtól is azt várta el a mindenható amit ő megtehetett. Nem kívánt tőle olyat amit az emberi természet nem enged meg. A szellemi és a erkölcsi kiteljesedés nem valami e világon túli ideál, hanem a cél, hogy ebben a fizikai világban történjen meg.

Vájerá: Izsák megkötözése

Hetiszakaszunkban Izsák megkötözésének  történetét olvashatjuk (ezt több helyen is úgy emlitik, mint Izsák feláldozásának történetét, ez azonban nem pontos forditás, és értelmileg sem helyes). Ábrahám és Sára sokat vártak arra, hogy utóduk legyen. A hetiszakasz elején olvashatjuk, hogy oly sokáig vártak, hogy mikor az Örökkévaló küldöttei a tudtukra hozták, hogy fiúk lesz, Sára kinevette őket. És mindezek után a megkötözés történetében a mindenható azt mondja Ábrahámnak:

"És mondta: Vedd csak fiadat, egyetlenedet, a kit szeretsz, Izsákot és menj el Mórijja földjére és hozd őt ott égőáldozatul a hegyek egyikén, melyet majd mondok neked." (Genesis XXII. 2.)

Rembrandt: Izsák feláldozása

Ezek után a történetből megtudjuk, hogy ez egy próba volt, melyben Ábrahám bebizonyította, hogy mindent megtesz az Örökkévalóért és parancsára még az egyetlen fiát is képes feláldozni. A judaizmus ez egy olyan fontos eseménye és mérföldköve, hogy minden reggel újra és újra felolvassuk az e történetet leíró fejezetet.

Mégis, amikor Ábrahám érdemeiről beszélünk,  nehéz nem feltenni a kérdést: mi olyan csodálatos és különleges a megkötözés történetben? Aki ismeri a közel-keleti népek történelmét az tudja, hogy ebben a korban a kánaáni pogány népeknél gyakori volt az elsőszülöttek feláldozása (lásd: Molok kultusz). Miben volt Ábrahám áldozata több, mint a pogányoké?

Rav Kook írt erről a kérdésről egy levelében 1911-ben. A teljes alávetettség, amit a pogány vallások megköveteltek, nem csak a primitív, megfélemlített emberiség próbálkozása volt, hogy vérszomjas bálványaikat kielégítsék. Bármennyire egyértelmű, hogy a gyerekáldozatok ezen fajtája a primitív bigottság eredménye, ezek is megmutatják, hogy az emberi lélek arra vágyik, hogy a teremtőjéért tegyen és őt a saját akarata fölé emeli.

Mikor Ábrahám elhozta a világnak az egyistenhitet, mely sokkal elvontabb és kifinomultabb, mint az őt megelőző pogány hitek, muszáj volt megmutatni a világnak, hogy ez az elvont istenképzet ugyanolyan érzelmeket képes kiváltani az emberi lélekből, mint a kézzelfoghatóbb, mégis hamis bálványokban való hit. Tud-e a monoteizmus olyan elszántságot és odaadást kiváltani, mint a bálványimádat? Vagy az ábrahámi egyistenhit csak egy hideg, tudatos vallás, ami teológiailag helyénvaló de valójában lagymatag és egyáltalán nem inspiráló?

A megkötözés történetében Ábrahám megmutatta, hogy hitének és tanításainak magas szellemi szintje ellenére, nem hiányzik a vallási odaadás és az érzelmek. Az ő istenképe képes ugyanazt a szenvedélyt kiváltani az emberekből, mint a legvadabb pogány hitek, mindezt úgy, hogy ehhez nincs szüksége primitív képzetekre, bálványokra  vagy barbár szokásokra.

Bár köztudott, azért a teljesség kedvéért megemlítem, hogy az Örökkévaló nem hagyta, hogy Ábrahám feláldozza fiát, és ez is mutatja a különbséget a pogányság és az egyistenhit között. De ez már egy másik történet...


Wednesday, October 17, 2012

Noah: Az igazak útja

Azt gondolom, hogy sok dolgot amit csináltam eddig az életben nagyon szélsőségesen kezeltem. Bármihez fogtam hozzá, legyen az hitbeli  dolog vagy akár tanulás, sport vagy egyéb szabadidős tevékenység, csak komolyan tudtam csinálni. Vagy sehogy. Mindig úgy gondoltam, hogy csak komolyan van értelme csinálni valamit. Minden más időpazarlás, hisz ha nem csináljuk komolyan akkor nem hiszünk benne és nem is csináljuk igazából. Fehér vagy fekete. Nincs átmenet.

A hetiszakaszban olvashatjuk:

"Ezek Nóé nemzetségei. Nóé igaz, feddhetetlen férfi volt nemzedékében; az Istennel járt Nóé" (Genesis VI. 9.)

Nóé igaz férfi volt, héberül "cadik" (צדיק). Igaz az a magyarázatok szerint az, aki mindent az őt megillető színben lát. Mindent objektíven és nem csak a saját szeme szerint ítél meg. Ezen kívül a tóra a "tamim" (תמים) , az IMIT fordítás szerint "feddhetetlen" jelzővel illeti Nóét. Míg az előbb tárgyalt igaz szó jellemzően az adott ember cselekvéseivel társítható, mint például igazságot tett, addig a feddhetetlen inkább arra mutat rá mit nem tett meg a jelző alanya. A két jelző kiegészíti egymást ami megmutatja, hogy Nóé jókat cselekedet és nem tett olyan dolgokat amik elitélhetőek lettek volna. De vajon milyen értelemben volt ő igaz és feddhetetlen?
A teljes kijelentés így hangzott: "igaz, feddhetetlen férfi volt nemzedékében". Mit jelent az, hogy a nemzedékében? Az emberiség eme nemzedékéről csak rosszakat olvashatunk:

"És látta az Örökkévaló, hogy nagy az ember gonoszsága a földön és hogy szive gondolatjainak minden hajlama csak gonosz egész nap" (Genesis VI. 5.)

"A föld pedig megromlott az Isten szine előtt, és megtelt a a föld erőszakossággal." (Genesis VI. 11.)

Eme nem túlságosan hízelgő mondatok után felmerül a kérdés, mit jelent az a kiegészítés, hogy
"nemzedékében"? Nyilvánvaló, hogy ez egy romlott nemzedék, ezért is küldi rájuk az özönvizet az örökkévaló. A kérdés az, hogy e nemzedékhez képest volt igaz és feddhetetlen Nóé, azaz egy jobb nemzedékből lehet hogy ki se tűnt volna. Vagy azt, hogy eme romlottság ellenére képes volt igaz ember lenni. Másképpen, hogy egy romlott társadalomban igaz és feddhetetlen tudott maradni. Az igazság, hogy mindkét magyarázat helytálló. Az elkerülhetetlen, hogy egy ember lelkére ne legyen hatással egy ilyen erőszakos közeg. Amennyiben az ember erkölcsére és integritására hatással van a generációja, az Örökkévaló ezt a lelki állapotához képest ítéli meg. Ezek szerint ez a két állapot a teremtő szemszögéből egy és ugyanaz. Nem véletlen hogy a "feddhetetlen" jelző lett elsődlegesen kapcsolva a "volt nemzedékében". Ezzel is hangsúlyozva van az, hogy milyen nehéz feddhetetlen maradni ennyi bűnös között.

Nem minden igaz ember egyenlő és a tóra felhívja a figyelmünket a különbségekre. A fent említett versszak szerint " az Istennel járt Nóé", ezzel ellentétben Ábrahámnak azt mondta az Örökkévaló "járj előttem" (Genesis XVII. 1.). Tehát Nóé az Örökkévalóval járt, Ábrahám meg előtte. Erre még visszatérünk  a jövő héten, de ami fontos a heti témával kapcsolatban az az, hogy mindkét bölcs, Nóé és Ábrahám is "járt". Mi a kapcsolat az igazságosság, feddhetetlenség, bölcsesség és a járás között?

Nóé ötszáz éves volt amikor nemzette három fiát, Semet, Hámot és Jáfetet. Bölcseink rámutatnak, hogy Nóé  korabeli elfogadotthoz képest későn vállalt gyerekeket és ennek az az oka, hogy nem érezte magát késznek arra hogy ebben a kegyetlen nemzedékben fel tudjon nevelni gyerekeket. Csak ötszáz éves korában találtatott alkalmasnak erre, miután" az Istennel járt Nóé".  Ez is rámutat, hogy bölcseink esetében a járást a tóra mint szinonimát használja a szellemi fejlődésre. Az igaz emberek ismérve, mint azt az elején írtam, az hogy képesek objektíven látni mindent, beleértve magukat is. Látják saját hiányosságaikat és képesek fejlődni. Már az első két ember, Ádám és Éva bűnözött, mikor is ettek a tudás fájának gyümölcséből. Az Örökkévaló nem törölte el embert abban a pillanatban, és javította meg a világot azonnal. E helyett hagyja, hogy a világ lépésről lépésre magát javítsa meg. Ezért is adta nekünk az igazakat akik képesek erkölcsileg és hitben fejlődni és ők azok, akik az újabb generációkat magasabb szellemi szintre emelik.

Visszatérve a bevezetőre, egyszerűbb is lenne mindent fehéren és feketén látni, ezzel szemben a tóra megmutatja, hogy az állandó fejlődés és javítása a dolgoknak sokszor fontosabb, mint az hogy valami azonnal tökéletes legyen.

Tuesday, October 9, 2012

Beresit: a teremtés nézőpontjai

Valamikor, sok sok évvel ezelőtt a gimnáziumi tanulmányaim alatt részt vettem egy irodalmi szakkör óráin. Utólag ez elég furcsán hangzik. Soha nem voltam egy irodalmár alkat, a HKT-t sem kedveltem kifejezetten. Mondhatni reál pedigrém egy idegen láncszeme volt ez. A szakkört egy kiváló magyar tanár tartotta akinek irodalom-szeretete magával ragadó volt.
Ezen kedves tanár valamelyik elragadott pillanatában szájára vette a bibliát. Na persze, magyar irodalom tanár nem igen tanított a bibliáról akkoriban és ez talán rendben is volt, hisz ő magukat sem tanították komolyan erről a könyvről. Egyébként, ha jól tudom, még mindig ez minden idők legtöbbet nyomtatott és olvasott könyve úgyhogy akár jogosan hívhatnánk minden idők legnagyobb "best seller"-jének. Tudom, hogy nem sorolható a szépirodalomhoz, de talán az embernek mégis van némi hiányérzete a rendszerrel kapcsolatban. De ezt a gondolatmenetet nem folytatom, mert nem vág a témába a folytatás és nem hiszem hogy a megfelelő ember lennék a helyzet kiértékelésére. Ezzel szemben némi aláfestést ad a következő sorokhoz. Ott tartottunk, hogy az említett tanár megszólta a bibliát. Azt mondta, hogy nyissuk fel a teremtés könyvét (Genesis), olvassuk el a két teremtés történetet (itt Genesis I és II-re gondolt) és azonnal látni fogjuk hogy már az elején tele van ellentmondásokkal. Ergo, szerinte az egész hülyeség és egyáltalán ki az aki egy ilyen dolgot komolyan vesz?

Nem szeretném kritizálni ezen fórumon a kedves volt tanáromat, vannak dolgot amikhez nem kell kommentárt fűzni... Ez a bejegyzés a teremtés két történetével és a kettő közti viszonyról szól.

Az első történet a teremtés könyvének (szefer Beresit) első fejezetében van leírva. A teremtés hat napját írja le a tóra melyet a következő szavakkal kezd:
"Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" (Genesis I 1.)
Megteremtette az Örökkévaló a világosságot, elválasztva őt a sötétségtől és így lett az első nap. A második napon teremtődött az ég. A harmadikon a földet, tengereket és növényeket. A negyediken az égi testeket mint nap, hold és a csillagok. Ötödiken a madarakat és a vízi élőlényeket. A hatodikon a szárazföldi élőlényeket és az embert (férfinak és nőnek). A hetedik napon megpihent.

A második történet a második fejezet negyedik versszakánál kezdődik:
"Ezek az eredetei az égnek és a földnek, a midőn teremtettek, azon a napon, melyen alkotta az Örökkévaló Isten a földet és az eget"  (Genesis II 4.)
De itt nem találunk rendezett eseményleírást mint az első történetben. Mikor az IMIT tóra fordítás azt írja "eredetei" az eredeti héber szövegben azt a szót találjuk, hogy "תולדות" (fonetikusan "toldot"). Ez a szó több helyen is leszármazottak felsorolását előzi meg (például "Ve'Ele toldot bnei Noah", "És ezek Noé fiainak nemzetségei"). Ebből levonhatjuk a következtetés, hogy a második történet nem ott kezdődik ahol az első, mert már létezik az ég és a föld. Tehát legalább a harmadik napon kapcsolódunk be az első történetbe.
Ezzel szemben olvashatjuk, hogy
"De a mezőnek semmi bokra nem volt még a földön, sem a mezőnek semmi füve nem nőtt még, mert nem bocsájtott esőt az Örökkévaló Isten a földre és ember sem volt, hogy mívelje a földet" (Genesis II 5.)
Az első történetben a harmadik napon megparancsolta az Örökkévaló, hogy a föld sarjasszon füvet és fákat és az embert meg csak a hatodik napon teremtette meg. Itt mégis azt olvassuk, hogy bokor még nem létezett és "a mezőnek semmi füve nem nőtt". Egyrészt ez nem valódi ellentmondás, hisz a bokor teremtéséről nem írt az első történet. Nem minden lett egyenesen teremtve az Örökkévaló által. Vannak amik közvetve teremtődtek, ezt jelöli a már fent taglalt "toldot" (leszármazott) szó a történet elején. Nem úgy mint a például az ég és a föld melyek közvetlenül teremtődtek ("teremtette Isten az eget és a földet"). Másrészt amit megtudunk a két történet összehasonlításából az, hogy az ember előtt létezett már fű, de az nem nőtt. Tehát a harmadik napon megteremtődtek az említett növények, de lényegében a magjuk (vagyis a potenciál) létezett egészen addig míg nem volt eső és nem volt ki megművelje a földet.
Ebből láthatjuk, hogy a második történet az mondja nekünk, hogy minden amit az Örökkévaló teremtett akkor kap értelmet ha az ember megjelenik. Másképpen mindezek a dolgok az ember miatt lettek megteremtve. Ez nem azt jelenti, hogy az ember azt csinál amit akar a többi teremtménnyel. A teremtés történet megmutatja, hogy az ember is teremtmény és a teremtőjével kell elszámolnia minden tettével.

Fontos megjegyezni a nézőpontok közti különbséget. Az első fejezet bemutatja a teremtést a teremtő szemszögéből. Rendezetten megjelennek a világunk "kellékei" egymás után egészen míg meg nem jelenik az ember. A második történet már az első versszakban írja, hogy "melyen alkotta az Örökkévaló Isten a földet és az eget". Ez előtt a sorrend az első történetben ég és föld volt itt meg föld és ég. Ebből is láthatjuk hogy a nézőpont közepébe a második történetben a föld és az ember kerül az ég helyett.

A judaizmus válasza a bevezetőben feltett kérdésekre az, hogy nincs két egymásnak ellentmondó teremtés történet. A két történet egy és ugyanazon teremtést írja le különböző szemszögekből és különbségeknek szerepe van, amiből tanulni lehet.