Vájisláh: Találkozások

Az előző héten olvastuk Jákob történetét Cháránban, hogy vette el Leát és Ráchelt és hogyan alapított családot. Az előző hetiszakasz végén indul vissza Jákob és családja az ígéret földjére. Itt meg kell állnunk egy pillanatra és még inkább vissza menni az atyák történetében. Toldot szakaszban olvastuk, hogy az elsőszülöttséget Ézsau eladta Jákobnak, a neki szánt atyai áldást meg "fondorlatossággal" elvette tőle Jákob. Miért is hagyta el Jákob az otthonát?

"És meggyűlölte Ézsau Jákóbot az áldás miatt, a melylyel megáldotta az atyja, és mondta Ézsau a szívében: Közelednek majd a gyásznapok atyám után, akkor megölöm Jákóbot, testvéremet. " (Genesis XXVII. 41.)

Miután ezek a dolgok megtörténtek, Jákob szülei féltették őt Ézsau haragjától és elküldték Cháránba. Jákob húsz év keserves szolgálat után úgy dönt, eljött az idő, hogy visszatérjen. Itt kezdődik e heti történetünk. 

Andrea Pozzo: Ézsau találkozása Jákobbal

Jákob előre küldi szolgálóit, hogy megüzenje velük Ézsaunak a érkezését. Mikor a szolgálók visszatérnek, azt mondják Jákobnak:

"Eljöttünk testvéredhez, Ézsauhoz, és jön ki elédbe és négyszáz ember vele." (Genesis XXXII. 8.)

Érthető, hogy Jákob enyhén szólva fenyegetetten érezte magát. Egyértelmű, hogy a két testvér külön utakon járt. Jákob családapa lett, a szó teljes értelmében. Családot hozott magával haza, feleségeket, sok gyereket és állatokat, ami gazdagságát mutatja. Ezt a gazdagságot a szorgalmával érte el. Húsz évet dolgozott Lábánnál, úgy hogy tudta hogy ő kapta az atyai áldást. Másképpen mondva, Jákob nem várta tétlenül, hogy az áldás beteljesedjen, hanem keményen megdolgozott egy olyan embernél, Lábánnál, aki erre a legkevésbé sem volt érdemes. És ebben a pillanatban, mikor megtudja testvére szándékait, elönti az aggodalom. Tudja, hogy meg kell harcolnia testvérével. 

A testvére, aki nem kapta meg az atyai áldást, mégis a gazdagságot előjognak tekinti és nem valaminek amiért meg kell dolgozni. Míg Jákob családot teremtett, Ézsau politikai erővé váltotta képességeit és arra is képes volt hogy testvére elébe egy kisebb hadsereggel vonuljon. Ézsau ereje, amelyet Izsák is látott benne, képes nemzetet és birodalmat teremteni. Ugyanez az erő volt az, ami segített legyőzni Jákobot a születésük pillanatában. Ebben a pillanatban, mikor Jákob visszatér, a két világ megint egymásnak feszül.

Mégis, mikor szemtől szembe találkozik megint a két testvér a következőt olvassuk:

"És elejébe futott Ézsau, átölelte, nyakába borul s megcsókolta, és sírtak" (Genesis XXXIII. 4.)

Nehéz átállni. Nemhogy nem támadta meg Észau Jákobot, de még elébe is futott? Átölelte? Megcsókolta? Lehet, hogy Jákob földi ajándékai, amiket előre küldött elérték céljukat? Hisz tudjuk, Ézsau anyagias ember...

Nem! Ézsau együtt sírt Jákobbal. A sírás megmutatja, hogy a találkozás mennyire megnyitotta Ézsau szívét. Ezek az érzelmek, melyeket Ézsaunál megjelentek megmutatja nekünk azt az embert aki Ábrahám unokája. 

Azt tudtuk eddig, hogy Ézsau vadász volt, a vadon embere. Ha elfogadjuk ezt, felmerül a kérdés, hogy került ebbe az érzelmi helyzetbe? Hogyan tudta átvenni az irányítást ebben a helyzetben azzal, hogy elébe rohant testvérének? Ezt a kard ereje nem oldja meg helyette.

Ézsau  - és az ő általa képviselt erő - is le fogja tenni kardját lassan és a helyét a világban lassan át fogja venni az emberiesség. Jákob megadta a lehetőséget, hogy megmutassa szívében mélyen rejtőző jóságot. 

Mikor az erő elismeri az erő jogait, abban nincsen semmi meglepő mert ilyenkor inkább a félelem vezérli az elismerést mintsem magasztosabb ideálok. Viszont amikor az erő, mint a példánkban Ézsau, megöleli a másikat a nyakánál és eldobja a kardját, csak ekkor mondhatjuk hogy a szívében felülkerekedett az igazság és az emberiesség.

Vájece: Az atyák imái

Ráv Hánán Morisson "Arany Izrael földjéről" c. könyve alapján.

A talmud szerint (Beráhot traktátus 26b) az ősatyák vezették be a napi három imát:

• Ábrahám - Sáhrit, a reggeli ima
• Izsák - Minha, a délutáni ima
• Jákob - Mááriv, az esti ima

Van-e valamilyen belső kapcsolat ezen imák és alapítóik között? Rav Kook írta, hogy mindezen imáknak megvan a saját különleges természetük. Ezen saját természet az adott napszak karakteréből és az őt létrehozó atyák szelleméből alakult ki.

Ábrahám, az első zsidó alkotta meg az első imát amit azonnal ébredés után mondott:

"És fölkelt Ábrahám kora reggel - azon hely felé, a hol állt valaha az örökkévaló színe előtt" (Genesis XIX 27.)

Miért hívja fel a tóra a figyelmünket arra, hogy Ábrahám állt mikor imádkozott? Ez a testhelyzet arra utal, hogy a reggeli ima arra van, hogy az ember egyfajta szellemi álláspontot kifejezzen. Szükségünk van a lelkünk megerősítésére mielőtt nekikezdünk a napnak. Szükség van erre, hogy az erkölcsi színvonalat a mindennapi nyomás és nehézségek ellenére fenn tudjuk tartani. Ezért imádkozunk reggel, hogy a szívünkbe meg tudjuk tartani egész nap a jót tettek iránti elhivatottságot és a rossz tettek elkerüléséhez szükséges erőt.

A szerepe ennek az imának, az erkölcsi erődítmény felépítése, megmutatkozik az "Ámida" névben, ami álló imát jelent. Ugyanez a tulajdonság megvolt Ábrahámban, aki kiállta a tíz próbát és fáradhatatlanul harcolt a világ jobbá tételéért.

A prágai régi új zsinagógának az órája

A második ima, amit mondunk a délutáni ima. Ez az az idő, mikor is napi teendőinket felfüggesztjük azért, hogy egy kicsit kiszakadjunk e világi környezetünkből. Az emberi lélek alapvető tulajdonsága, hogy a mindig a teremtője közelségére vágyik. Ennek a közelségnek az egyik módja az ima. Bár ezt nem mindig érezzük, mert az anyagi világ elnyomja az ima iránti vágyat. Ezért szükséges felfüggesztenünk, ha csak egy kis rövid időre is, a teendőinket és az mindenhatóhoz kell fordulnunk.

A tóra Izsák imájára a "szihá" (meditáció) szót használja. Ugyanez a szó jelenthet különböző növényeket, bokrokat, olyanokat amik maguktól sarjadzanak. Ez egy találó metafora a délutáni imára, mely szintén azt mutatja meg hogy az anyagi világgal szemben a lélek természetes helye, hol növekedhet az az ima.

Hogyan kapcsolódik Izsákhoz ez az ima? Minden ősapa hordozott magában egy egy tulajdonságot, melyek együtt adják a nép teljességét. Izsákhoz jó példája volt az igazságosságokságnak, és ezért adta nekünk a délutáni imát ahol a lélek visszatérhet a teremtőjéhez.

A kérdés az, hogy mi az ami megkülönbözteti harmadik imát, mely kapcsolódik a hetiszakaszunkhoz. Mikor Jákob elhagyta szülei otthonát, megállt éjszakára Bet-Elnél. Ott álmodott egy létráról, melyen az Örökévaló angyalai föl és le járnak. Jákob meglepetten ébredt, mert nem ismerte ennek a helynek a szentségét. 

"Elérkezett egy helyre s meghált ott, mert lement a nap" (Genesis XXVIII 11.)

Ez a véletlen egybeesés, hogy pont ott ezen a szent helyen érte a naplemente Jákobot mutatja meg a különleges jelentőségét az esti imának. Az éjszaka különlegessége a csöndes magány, az éjszaka különlegesen érzékennyé tesz minket arra hogy másképp éljük át a napközben velünk történteket. Ilyenkor álmodunk és kaptunk próféciákat.

Az előző két imával szemben az esti ima nem kötelező. Ez nem azt mutatja, hogy nem fontos. Épp ellenkezőleg, pontosan az, hogy ilyenkor kötelezettség nélkül imádkozunk rejti ennek az imának az erejét. 

Toldot: a másik elsőszülött

A hetiszakasz elején olvassuk, hogy Rebeka viselős lett egy ikerpárral:

"De tolakodtak a gyermekek a méhében..." (Genesis XXV. 22.)

Miért tolakodtak? Mi okuk lenne egymást megelőzni? Tudjuk, hogy ők Rebeka első gyerekei. A harc lényege, hogy ki legyen az elsőszülött. Ki legyen az, aki az elsőszülöttek előjogaival élhet? De mégis, kik harcoltak itt?

Matthias Stom: Esau and Jacob

Az ikerpárból először Ézsau született meg. Az IMIT forditás a vörös jelzőt használja rá:

"És kijött az első, vörös, egészben olyan, mint egy szőrös köpeny és elnevezték Ézsaunak" (Genesis XXV. 25.)

Ki is volt Ézsau? Az eredeti héber szöveg az אדמוני (ádmoni) szavat használja ott ahol a fordítás a "vörös"-t. Ezt a jelzőt máshol is olvashatjuk a Bibliában: Sámuel első könyvében. Méghozzá nem is akárki kapja meg az "ádmoni" jelzőt. Ez a valaki nem más mint Dávid, akivel Sámuel először találkozik mikor az Örökkévaló kijelöli őt:

"Küldött tehát és elhozta - ő pedig piros volt, meg szépszemű és szép tekintetű - és mondta az Örökkévaló: Kelj föl, kend föl őt, mert ez az!" (Samuelis XVI. 12.)
(megjegyzés: ebben a mondatban a fordító az eredeti héber "ádmoni" jelzőt pirosra fordította, ellentétben az fent olvasott mondattal)

Mit jelent vörös jelző a bibliai kontextusban? Tudom, némileg előre megyek a mondandóm szempontjából, de ha azt vesszük figyelembe, hogy Ézsau a Judaizmus szempontjából nem nevezhető kifejezetten pozitív figurának, akkor nevezhetjük bóknak azt, hogy ugyanazon a jelzőn osztozik Dáviddal, aki később Izrael (egyik) legnagyobb királya lesz. Egyébként a hagyomány szerint a messiás is tőle fog származni. Rasar azt írja tóra magyarázatában, hogy az "ádmoni" azt jelenti, hogy vörös a lényében, tele életerővel és erős akarattal. Ezen kívül, még sok hajjal és szőrzettel születettet. Lásd: "egészben olyan, mint egy szőrös köpeny". A magyarázat szerint ez is a túlcsorduló életerőnek a jele. Mit tudunk még Ézsauról?

"S nagyok lettek a fiuk és lett Ézsau vadászni tudó ember, a mező embere, Jákób pedig jámbor ember, sátorlakó" (Genesis XXV. 27.)

Figyeljük meg, hogy a tóra szembe helyezi a két fiút és az ő tulajdonságaikat. Míg Jákób jámbor volt, addig Észau vadászni tudó ember. Ézsau a mező embere, Jákob meg sátorlakó. Az, hogy a jámbor (תם) mint pozitív tulajdonság jelenik meg Jákobnál az nem kérdés. A jámborságot már tárgyaltuk, még Noéval kapcsolatban. Mit jelent ezzel szembe helyezve a vadászni tudás?
Mindkettejüknél az első kijelentés a természetükre utal, a második a foglalkozásukra. Jákob jámbor volt és a sátor körül foglalatoskodott. Vele szemben Ézsaunak a természetében volt a vadászat. Nem csak a létfenntartásért vadászott, hanem ez a lényének része volt. Röviden, Ézsauban volt kegyetlenség.

Ennek ellenére, ő volt az elsőszülött és ily módon nem volt kevesebb, mint Ábrahám és Izsák szellemi örököse. Még segít a róla történő kép megalkotásához, hogy ezt a örökséget, a legfontosabb dolgot amit azzal kiérdemelt, hogy elsőszülöttként látta meg a napvilágot, egy tál lencséért eladja Jákobnak...

Az utolsó kérés az, vajon mind ezek ellenére miért neki szánta Izsák az áldását és miért nem Jákobnak? Izsáknak egyértelmű volt, hogy Jákob magasabb szellemi és erkölcsi szinten volt mint bátyja. Ennek ellenére egyik oldalról nem akart az isteni döntésekbe beleszólni és elvenni az elsőszülöttséget Ézsautól. Másik oldalról meg tudta, hogy a fiától nép fog származni. Látta Ézsauban az erőt, ami a néppé váláshoz szükséges. Jákobban, aki a sátorlakó volt nem látta.

A már fent említett párhuzam, mely ha korlátozottan is de összekapcsolja Ézsaut és Dávid királyt mutatja, hogy ahhoz, hogy a nép nemzetté váljon szükség van az erőre, ahogy Dávid király tette erőssé a királyságot. Ezzel szemben Dávid, ha még vér is tapadt a kezéhez, nem volt kegyetlen a lényében úgy, mint Ézsau. Ézsau viszont kegyetlen volt és nem volt azon az erkölcsi és szellemi szinten, mint Jákob. Ily módon Ézsau nem volt jogos örököse Ábrahámnak és Izsáknak és nem kaphatta meg az elsőszülöttnek járó áldást. Jákob viszont igen, mert igaz, hogy az erő nem mutatkozott meg benne fiatal korában, de ez nem volt fontos mert a mindenható később adott neki erőt. Viszont a két testvér közül ő volt a jámbor és ezzel kiérdemelte a szellemi örökséget.

Hájéj Szárá: A föld tulajdonosa

Ezt a bejegyzés Hirschberg Gábor (Gávriel ben Slomó HaLévi) emlékének ajánlom. Gábor Budapesten született 1971-ben. Életét két terrorista oltotta ki Jeruzsálem városának szent falai közt 1997-ben.

A hetiszakaszunk Sára halálával kezdődik:

"És volt Sárának élete százhuszonhét év: Sára életének évei. És meghalt Sára Kirjat-Arbában, Hebron az, Kanaán országában; és eljött Ábrahám, hogy gyászt tartson Sára fölött és megsirassa." (Genesis XXIII. 1-2)

Ezek után Ábrahám megveszi a hettita Efron-tól a Makhpéla barlangot, hogy el tudja benne temetni Sárát.
Amennyiben lehet azt mondani, hogy egy ilyen történet felkapott akkor erre ez biztos igaz. Szeretnek a rabbik és tanítók erről írni és beszélni, mert hogy ez az első példája annak, hogy a mindenható szövetségese, azaz Ábrahám tulajdonjogot szerez a szent földön. Őt persze aztán majd sokan követik, és Józsué honfoglalásával majd beteljesül a szövetség amit az Örökkévaló Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött meg.

Mindazonáltal, vegyük a szent föld egyik nevét: az ígéret földje. Miért ígéret földje? Mert a mindenható odaígérte azt Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottjainak. Ez a szövetség része ami a néppel köttetett. De ha a mindenható nekünk ígérte a földet akkor miért vette azt meg Ábrahám?

Ha az Örökkévaló azt mondta, hogy Ábrahámnak és szövetségeseinek adja a földet akkor Ábrahám azzal, hogy fizet a Makhpéla barlangért elismeri, hogy az nem az övé és így - isten ments - megkérdőjelezi az Örökkévalót. Ezzel szemben Mózes harmadik könyvében olvassuk a következő mondatot:

"És a föld ne adassék el véglegesen, mert enyém a föld" (Leviticus XXV. 23.)

Tehát a szent föld nem a hettiták tulajdona és már előbb mondtuk, hogy a földet a szövetségben a nép kapta meg. Ily módon Ábrahám nem kérdőjelezte meg a szövetséget és a mindenható szavát, hisz senki a földön nem állandó tulajdonosa a földnek. Mégis miért fizet érte Ábrahám?

A földet kétféleképpen vehetjük tulajdonba. El lehet foglalni erővel, vagy meg lehet vásárolni. Ábrahám, mint arról már beszéltünk az előző hetekben, igaz ember volt. Igaz emberként úgy döntött, hogy a helyes cselekedet a föld megvétele, mint ahogy a tíz parancsolat mondja "szeres felebarátodat...".

Mindamellett, hogy természetesen a föld az övé volt, már az előtt hogy fizetett volna érte, azzal hogy megvette elismerte, hogy az eladó valamiféle tulajdon jogot gyakorolt a föld felet. Ily módon nem kérdőjelezhető meg a népek által Ábrahám tulajdona sem miután fizetett érte.

A modern Izraelt megelőző ötven évben a Keren Kajemet Le'Iszráel felvásárolta a földeket, melyeken a zsidó települések épültek a törökök és a brit mandátum idején. Ugyanúgy, ahogy ma zsidó szervezetek és magánszemélyek vásárolnak fel a jeruzsálemi óvárosban házakat.

Gábor érettségi után vándorolt ki Izraelbe. A jeruzsálemi héber egyetemen tanult meg héberül. Három évig szolgált harcoló egységben a katonaságban, megjárta Libanon és Gáza hadszíntereit. A katonaság előtt és után jesivában tanult. Az életének utolsó évében felvételt nyert a sokra tartott Ateret Kohanim jesivába, mely a jeruzsálemi óváros mohamedán negyedében található. A kollégium, ahol lakott a keresztény negyedben volt. Mindkét épületet zsidók vásárolták meg az előző tulajdonosaiktól. Gábor szerette a hazáját és népét. 1997 November 20-án éjszaka, mikor hazafelé tartott az esti tanulmányaiból, a kollégiumhoz vezető úton két arab fegyveres tüzet nyitott rá és barátjára. Gábort halálosan megsebesítettek. Szüleit és két testvért hagyott hátra. Emléke legyen áldott!

Leh Lehá: Ábrahám szövetsége

A múlt héten már részben említettem a következő mondatot.

"Midőn Ábrám kilenczvenkilencz éves volt, megjelent az Örökkévaló Ábrámnak és mondta neki: Én vagyok Isten, a Mindenható, járj előttem és légy feddhetetlen" (Genesis XVII. 1.)

Ezzel a mondattal kezdődik a fejezet, melyben az Örökkévaló szövetséget köt Ábrahámmal. Ebből a mondatból tudjuk, hogy Ábrám ekkor már kilencvenkilenc éves volt, mondhatni túl volt egy teljes életen. Mégis, felszólítja őt a mindenható: "járj előttem és légy feddhetetlen". Mondhatta volna ilyen előrehaladott korban, hogy ő már elérte a szellemi és lelki teljességet. Ennek ellenére szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy még csak most kezdődik el a szellemi kiteljesedése.

Mondhatnánk, az ember aki erkölcsi és emberi szempontból megtette az életben ami elvárható volt az beteljesítette a judaizmus ideálját. Ilyen értelemben, a judaizmus ideálja egy és ugyanaz az általános emberiességgel. És mégis itt olvashatjuk, hogy Ábrahám kilencvenkilenc évesen jutott el arra a szintre amikor is meg lett neki parancsolva, hogy metélje körül magát, ami a az Örökkévaló szövetségének jele és a judaizmus alapja.

A heti szakasz elején olvashatjuk, hogy Ábrahám a mindenható szavára elhagyja Cháránt és elindul Kanaán földére. 

"És teszlek téged nagy néppé és megáldalak s nagygyá teszem nevedet; és légy áldássá" (Genesis XII. 3.)

Miért nem kötetett meg a szövetség itt már az út elején? Az nem mondható, hogy Ábrahám nem emelkedett volna ki az emberiségből, hisz megkapta a mindenható áldását.
Az, hogy Ábrahám leélt kilencvenkilenc évet, melyben megteremtette az erkölcsi és szellemi alapot és csak utána kötött szövetséget mutatja, hogy azt kiérdemelte és nem mint előjogként kapta.

Az hogy tetteinkkel kiérdemeljük a jót ez nem egyértelmű. Szélsőséges példaként fel lehet hozni, hogy Izrael háborúiban megtehették volna eleink, hogy csak imádkoznak egész nap a csodáért, hogy az ellenséget az Örökkévaló eltörölje, de e helyett a háborúkban imáik mellett meg is harcoltak a győzelemért. Ez is mutatja, hogy ki kell érdemelni a jót. Ha a mindenható mindent megadna és minden napjaink tele lennének csodákkal, a mi szerepünk e világban lényegtelen lenne.

Ez a példa megmutat még egy fontos dolgot ami kötődik Ábrahám és a szellemi és erkölcsi kiteljesedéshez. Ábrahámtól is azt várta el a mindenható amit ő megtehetett. Nem kívánt tőle olyat amit az emberi természet nem enged meg. A szellemi és a erkölcsi kiteljesedés nem valami e világon túli ideál, hanem a cél, hogy ebben a fizikai világban történjen meg.

Vájerá: Izsák megkötözése

Hetiszakaszunkban Izsák megkötözésének  történetét olvashatjuk (ezt több helyen is úgy emlitik, mint Izsák feláldozásának történetét, ez azonban nem pontos forditás, és értelmileg sem helyes). Ábrahám és Sára sokat vártak arra, hogy utóduk legyen. A hetiszakasz elején olvashatjuk, hogy oly sokáig vártak, hogy mikor az Örökkévaló küldöttei a tudtukra hozták, hogy fiúk lesz, Sára kinevette őket. És mindezek után a megkötözés történetében a mindenható azt mondja Ábrahámnak:

"És mondta: Vedd csak fiadat, egyetlenedet, a kit szeretsz, Izsákot és menj el Mórijja földjére és hozd őt ott égőáldozatul a hegyek egyikén, melyet majd mondok neked." (Genesis XXII. 2.)

Rembrandt: Izsák feláldozása

Ezek után a történetből megtudjuk, hogy ez egy próba volt, melyben Ábrahám bebizonyította, hogy mindent megtesz az Örökkévalóért és parancsára még az egyetlen fiát is képes feláldozni. A judaizmus ez egy olyan fontos eseménye és mérföldköve, hogy minden reggel újra és újra felolvassuk az e történetet leíró fejezetet.

Mégis, amikor Ábrahám érdemeiről beszélünk,  nehéz nem feltenni a kérdést: mi olyan csodálatos és különleges a megkötözés történetben? Aki ismeri a közel-keleti népek történelmét az tudja, hogy ebben a korban a kánaáni pogány népeknél gyakori volt az elsőszülöttek feláldozása (lásd: Molok kultusz). Miben volt Ábrahám áldozata több, mint a pogányoké?

Rav Kook írt erről a kérdésről egy levelében 1911-ben. A teljes alávetettség, amit a pogány vallások megköveteltek, nem csak a primitív, megfélemlített emberiség próbálkozása volt, hogy vérszomjas bálványaikat kielégítsék. Bármennyire egyértelmű, hogy a gyerekáldozatok ezen fajtája a primitív bigottság eredménye, ezek is megmutatják, hogy az emberi lélek arra vágyik, hogy a teremtőjéért tegyen és őt a saját akarata fölé emeli.

Mikor Ábrahám elhozta a világnak az egyistenhitet, mely sokkal elvontabb és kifinomultabb, mint az őt megelőző pogány hitek, muszáj volt megmutatni a világnak, hogy ez az elvont istenképzet ugyanolyan érzelmeket képes kiváltani az emberi lélekből, mint a kézzelfoghatóbb, mégis hamis bálványokban való hit. Tud-e a monoteizmus olyan elszántságot és odaadást kiváltani, mint a bálványimádat? Vagy az ábrahámi egyistenhit csak egy hideg, tudatos vallás, ami teológiailag helyénvaló de valójában lagymatag és egyáltalán nem inspiráló?

A megkötözés történetében Ábrahám megmutatta, hogy hitének és tanításainak magas szellemi szintje ellenére, nem hiányzik a vallási odaadás és az érzelmek. Az ő istenképe képes ugyanazt a szenvedélyt kiváltani az emberekből, mint a legvadabb pogány hitek, mindezt úgy, hogy ehhez nincs szüksége primitív képzetekre, bálványokra  vagy barbár szokásokra.

Bár köztudott, azért a teljesség kedvéért megemlítem, hogy az Örökkévaló nem hagyta, hogy Ábrahám feláldozza fiát, és ez is mutatja a különbséget a pogányság és az egyistenhit között. De ez már egy másik történet...