Váerá: Szövegidegen részek

A hetiszakasz fordítása a zsido.com-on olvasható.

Mózes története a szemünk előtt bontakozik ki amióta elkezdtük olvasni a kivonulás könyvét a múlt héten. Ezen a héten folytatódik a már jól ismert bibliai történet, melyben szabad néppé lesznek Jákob leszármazottai. Mózes története, mint egy igazi államférfinek, egybekapcsolódik a nép történetével. 

Batnadiv Weinberg: A kapcsolat

a Bibliodraw projektből

Bár Mózes nem élte át Izrael népének rabszolgasorsát, mégis őt választja ki a Mindenható arra, hogy kivezesse népét Egyiptomból. Midjánból eljött Mózes, hogy Áron bátyjával együtt, hogy mint olvastuk múlt héten, a fáraót rávegyék a nép felszabadítására. Mint ismerjük a történetet, a fáraónak esze ágában sincs elengednie a népet és még büntetés képen meg is nehezíti a rájuk mért terhet. Mindennek a tetejében, még a nép is megdühödik Mózesre és Áronra a közbenjárásért mely ily rosszul sikerült.

Ezek után jönnek az Örökkévaló csapásai, melyek végül is ráveszik a fáraót, hogy engedje el a zsidókat. A történet, mint már írtam, ismert.

Ha elolvassuk a hetiszakaszt, amit melegen ajánlok, észreveszünk egy nagy részt a szövegben, mely elsőre sehogy se illik oda!

Történetünk szépen lépkedne állomásról állomásra, egymást követő logikus rendben, ha csak nem lenne a hatodik fejezet tizennegyedik versszakától egészen a fejezet befejezéséig egy leírás Mózes és Áron családfájáról.

Felsorolva a fejezetek témáit látható hogy az említett rész kontextusa nem nyilvánvaló: 

• Mózes visszatér Egyiptomba 
• Eredménytelen felszólítás Fáraóhoz
• Az elnyomatás növekedése
• A megváltás ígéretének megújítása
• Mózes és Áron családfája
• A tíz csapás: az első csapás, a víz vérré változik

Mózes és Áron családfája bemutatja a család generációit Lévitől, Jákob fiától egészen a történetig. 

Mit keres ez a szöveg a történetben? És miért pont itt van, ahol látszólag nincs semmi kapcsolata a történet folyamával.

Ez a rész, melyben Mózest elhelyezi a Tóra a zsidóság "családjában". Megtudjuk, ki volt az apja, az anyja, a nagyszülei és a többi. Mind visszavezethetőek az Ábrahám családjában és mind hús vér emberek. 

Olyan különleges emberek, kik különleges tetteket vittek véghez, sokszor és sok kultúrában kaptak a történelem folyamán "különleges" származást utólag. Gondoljunk csak a görög mitológiára, melynek folyamán nagy, történelmi személyek kaptak "isteni" szülőket. Ugyanígy a germán mondavilág is összemosta az isteneit a királyok származásával. Hogy egy bizonyos zsidó tanítóról már ne is beszéljünk...

Mózes szüleinek, és az ő szüleiknek a bemutatása megmutatja nekünk azt, hogy igenis, itt egy hús vér emberről van szó, még ha próféta is. Olyanról, akinek apja van és anyja van. Aki hibázik és esendő.

Mindemellett elég lett volna, ha a szüleit mutatja be a már említett Ábrahámi vonalon. De ez a szakasz bemutatja a testvéreket, az unokatestvéreket, sőt, még Lévi idősebb testvéreit és az ő családjait is. Miért van erre szükség?

Egyik oldalról igaz, hogy Mózes hús vér ember. Nem fia és nem unokája semmilyen emberen feletti lénynek. Ezzel együtt nem szabad átesni a ló túloldalára. Nem szabad azt hinnünk, hogy bármiféle jött mentből, már elnézést, lehet olyan próféta, ki a Mindenhatót látta szemtől szembe. Mózes és Áron ki voltak választva erre a feladatra, ennek érzékeltetésére mutatja be nekünk mindazokat, akik megelőzhették volna a születési sorrend miatt őket, de mégse tették.

És hogy miért pont itt hozza a Tóra ezeket a bizonyítékokat? A történet eddig nem volt sikeres Mózes és Áron szempontjából. Mózesnek menekülnie kellett mióta megszületett, először az otthonából menekítették ki még csecsemőként, majd egészen Midjánig kellett menekülnie az egyiptomiak elől. 

Ezek után már már hihetetlen, mennyire nehezen vette rá a Mindenható, hogy visszatérjen és a nép élére álljon. Ezek után is sikertelen volt az első próbálkozása a fáraónál. Ami különleges ezen a ponton az az, hogy itt változik meg a történet. Innen kezd Mózes irányítani és kezdődnek a sikerek, melyek a végül is a nép felszabadítását és a törvények elfogadását eredményezik.

Ez az a hely, ahol "felível Mózes és Áron" karrierje. Ez az a hely ahol emlékeztetni kell mindenkit, ők is hús vér emberek, őket választotta ki az Örökkévaló.

Vájerá: Tégy a jót a jövevénnyel és légy áldott

A hetiszakasz fordítása olvasható a zsido.com-on.

Mint már erről többször írtam ezen a fórumon, a teremtés könyve tele van szimbolizmussal. Ősapáink történetei meg olyan helyekre visz el és olyan helyzeteket mutat be, melyek történelmünkben sokszor újra előfordultak. Mindemellett ősapáink jó tulajdonságai, bár bennünk is megvannak remélhetőleg többé, mint kevésbé, példa lehet mindannyiunknak.

Jan Victors: Ábrahám búcsúja Lót családjától 

Heti szakaszunk, vájerá, bemutatja a jót, azt aki úgy tűnik hogy jó akarna lenni talán, a rosszat és hogy mi a fizetsége mindhármuknak.

Ábrahám ősapánk a jótetteiről híres. A hagyomány a három ősapa közül őt a "heszed" (חסד), magyarul jótékony, kegyes, kedves, jótevő tulajdonságával azonosítja. Ábrahám sátra híres volt vendég és szélesebb értelemben véve ember szeretetéről.

A múlt héten olvastunk Ábrahám késői megmetéléséről. Ábrahám kilencvenkilenc évesen lett megparancsolva, hogy metélje körül magát és háza népét. Képzeljük el, még éppen csak lábadozik hetiszakaszunk elején, mikor is olvassuk, hogy egy meleg napon kinn ül sátra előtt. Miért ül sátra előtt ilyen helyzetben, kérdezik bölcseink? Válaszuk szerint mert várta, hogy hátha arra jár valaki akit megvendégelhet. És tényleg, ekkor jön három küldött: 

"midőn látta, eléjük futott ... Uram, ha ugyan kegyet találtam szemeidben, nem menj tova kérlek szolgádtól ... s hadd vegyek egy darab kenyeret, hogy erősítsétek a sziveteket" Genesis XVIII 3.-5.

Itt ül Ábrahám, lábadozik, most kötötte meg a szövetségét az Örökkévalóval mely kiemeli a többi őt és házát a többi halandó közül. És ennek ellenére rohan három ismeretlenhez, csak hogy megvendégelhesse őket! Ennek megfelelően a jutalom: a három küldött meghozza a próféciát, hogy Sára fiút fog szülni, Izsákot, aki tovább viszi majd Ábrahám örökségét.

A három ember, kik a próféciát hozták az Örökkévaló küldöttei voltak, magyarul angyalok. Az említett három angyalon kívül még megjelenik két másik küldött. Ők viszont nem Ábrahámhoz jönnek, hanem Szodomába. Ő rajtuk keresztül ismerjük meg a másik két vendéglátónkat a hetiszakaszban: Lótot és Szodoma lakóit.

Szodoma lakóira nem érdemes sok szót vesztegetni. Igen egysíkúan fogadják az idegeneket. Napjaink szavajárását használva, meg akarják lincselni a jövevényeket. Szodoma lakói szintén elnyerik "jogos" jussukat. 

A város lakóival együtt megsemmisül, annak ellenére, hogy Ábrahám könyörög a megmentésükért.

Megismertük a jót, Ábrahámot, és a rosszat, Szodoma lakóit.

És mi van Lóttal?

Ő már egy sokkal nehezebben értelmezhető szereplő. Mit tudunk róla? Sára és Ábrahám unokaöccse, aki Ábrahám sátrában nőtt fel. Ismerte és elismerte azt a minden jót mit Ábrahám képvisel ebben a világban. 

Ő szintén a nap közepén jövevényeket várt Szodoma város kapujában, ugyanúgy mint Ábrahám. A jövevényeket ugyanúgy beinvitálta mint Ábrahám. Mégis, az egészben van valami nagyon hamis. Miért invitálta be a városba a jövevényeket, mikor tudhatta, hogy ezzel veszélybe sodorja őket és saját házát? Mikor a jövevények visszautasították Lótot, ő tovább unszolta őket mint aki nem is a másiknak akar segíteni, hanem saját magának akarja bebizonyítani, hogy másoknak segít. Lót kelletlenségét és ellentmondó viselkedését bizonyítja az saját invitálásának módja:

"És mondta: Íme, kérlek, uraim! térjetek csak be szolgátok házába, háljatok meg, mossátok meg lábaitokat és reggel fölkeltek és mentek utatokra." Genesis XIX 2.

Egyik oldalról hívogató, másik oldalról meg elutasító "reggel menjetek el".

Mikor a város lakói megjelennek Lót háza előtt és követelik, hogy adja ki a jövevényeket, Lót szintén ellentmondásosan cselekszik. Egyik oldalról meg akarja védeni a vendégeit a tömegtől, másik oldalról viszont saját lányait hajlandó feláldozni a vendégekért, akiket ő maga hozott be a városba és házába.

"Íme, kérlek, van nekem két leányom, akik még nem ismertek férfit, hadd vezessem ki őket hozzátok és tegyetek velük, amint jónak tetszik szemeitekben; csak ezen férfiaknak ne tegyetek semmit, mivelhogy már jöttek födelem árnyékába." Genesis XIX 8.

Hogy áldozhatja fel saját lányait a saját hibája miatt? Egyáltalán, miért élt Lót egy olyan helyen ahol ennyi bűn és gonosz lakozik?

Rav Ari Kahn írja, hogy Lót mindig is kettősségben élt. Nem tudott Ábrahám és családjával élni, mert annak ellenére, hogy tudta, hogy mi a jó ő erre nem volt képes teljes szívéből és teljesen önzetlenül. Sokkal jobban érezte magát amikor az éhínség alatt Ábrahámmal és a családdal a bűnös Egyiptomban húzták meg magukat, mert ott egy olyan közeg vette körül melyhez képest ő saját magát jónak látta. Ezért is volt az, hogy nem tudott Ábrahám és házával megmaradni mikor visszatértek Kánaánba. Ezért volt, hogy Szodomába költözött, hogy jónak tessen a helyi lakosok között. Hogy eljátszhassa, ha még hamisan és akadozva is, Ábrahám szerepét Szodoma díszletei között. Szodoma lakói is pontosan értették ezt, ezt láthatjuk abból amit mondanak Lótnak mikor ő próbálja a vendégeket mentegetni:

"És mondták: Ez az egy idejött, hogy itt tartózkodjék és már bíráskodni akar!" Genesis XIX 9.

Lótot és családját megmentik az angyalok, de Lót nem kerül vissza Ábrahám házába. Lót megmenekül, de saját lányai leitatják és összefekszenek vele. Sorsa ugyanolyan felemás, mint a tettei voltak.

Lót példája is mutatja, hogy nem elég jónak lenni egy bűnös társadalomban. Nem lehet az elefántcsont torony tetején jókat cselekedni. Aki nem dolgozik azon, hogy megváltoztassa a rosszat maga körül nem tesz eleget.

Adja az Örökkévaló, hogy teljes szívvel tudjuk fogadni a jövevényeket és jót tudjunk cselekedni másokkal hogy egy szebb világot teremtünk magunknak és utódainknak!

Pinhász: Az őszinte buzgalom

A múlt héten olvastuk, hogy miután Bálám nem tudta megátkozni a népet, azt tanácsolta a királyoknak akik a  zsidók ellen szövetkeztek, hogy a zsidó férfiak fejét majd Moáb lányai eltekerik és így el tudják téríteni őket az Örökkévalótól. És valóban, a nép fiai vétkeztek és bálványoknak áldoztak a moabita és midjánita lányok hatására. Az Örökkévaló felszólította Mózest, hogy vegye törzsek vezetőinek fejét, de ő nem tette. Az események drámai tetőpontján Pinhász, Eleázár pap fia, előlépett és keresztülszúrta azt a férfiút aki éppen egy midjánita nőt vett el a találkozás sátra előtt. E tette után megtért a nép.

A hetiszakaszunk a következőképpen kezdődik:

"És szólt az Örükkévaló Mózeshez, mondván: Pinechász ... elfordította haragomat Izráel fiaitól, midőn buzgalommal buzgólkodott értem közöttük, hogy nem semmisítettem meg Izráel fiait buzgalmamban. Azért mond: Ime én adom neki a béke-szövetségemet." (Numeri XXV. 10-12)

Pinhász bölcseink szerint zélóta volt. Zélótának lenni nem feltétlenül pozitív dolog és általánosságban a túlságos vallási buzgalom szinonimája. A második szentély korabeli zélóta mozgalomhoz szoktak kapcsolni véres tetteket, mint például a maszadai tömeges önfeláldozást. Bölcseink biztosan elismerték Pinhász tettének jelentőségét. Akkor mégis hogy lehet, hogy egy ilyen mozgalomhoz társították őt? Ha elfogadjuk ezt a tényt, mégis hogy lehet , hogy Örökkévaló Pinhásznak adta a béke szövetségét?

A tóra két zélóta ("kanai" héberül, ami buzgónak lett fordítva a IMIT bibliában) típus mutat be. Az elsővel a teremtés könyvében találkozunk. Simon és Lévi történetében a két testvér megbosszulta Sikem lakosságán  Dina nővérük elrablását és lekaszabolták a város férfiait. Ez a tett nem talált elismerést Jákob apjuk szemében és mikor halála előtt megáldotta az összes fiát azt mondta róluk:

"Tanácsukba ne jöjjön lelkem, gyülekezetükkel ne egyesüljön méltóságom, mert haragukban öltek embert ..." (Genesis XLIX 6.)

Tehát haragjukban öltek nem csak tiszta szándékkal és ezt természetesen nem helyénvaló.

Milyen a másik típusú zélóta? Hogy megértsük jobban Pinhász és a béke áldás esetét, példaként a kedves olvasó figyelmébe szeretném ajánlani a Talmud Joma traktusában felhozott kérdést. Mikor egy közösségben szombaton felmerül a szüksége a szombat megszegésére, melynek életmentés vagy hasonlóan súlyos esetek okot adhatnak, a Talmud azt mondja, hogy egy elismert cádikot (bölcset) kell megkérni hogy megtegye azt a tettet ami megtöri a szombarot. Mi ennek az oka? Az gondolhatnánk, hogy a cádiktól áll a legtávolabb a Sábbát megszegése, miért kérnék meg pont őt? Miért 'piszkolja be' Ő a hírnevét vagy legalábbis tegye a bölcsességét bizonyos mértékben megkérdőjelezhetővé?

Pont ellenkezőleg! Valójában a bölcsesség azt jelenti, hogy bármennyire is szentnek tartjuk a Sábbátot, ha van dolog ami felülírja a Sabbat megőrzését, akkor az embernek aki az Tora szerint akarja élni az eletet ebben a pillanatban igenis meg kell szegni a szombatot. És ki az az ember, aki ezt a legjobban el tudja dönteni? Ki az, aki a szombat megszegését önös érdek nélkül teszi meg a közösség érdekében? Ki az akit ha lát valaki, hogy megszegi a szombatot akkor tudja hogy biztosan jól megalapozott indokkal teszi azt?
A közösség bölcse, a cadik!

Az, hogy a mindenható a béke szövetségét adta Pinhásznak, az megmutatja hogy ő egy olyan zélóta volt, aki békét akart. Távol állt tőle a tíz parancsolat megszegése, de az adott pillanatban a közösség miatt meg kellett szegnie a ''ne ölj" parancsolatot mert ez volt a helyes az adott helyzetben. Ellentétben Simonnal és Lévivel az ő indítékai tiszták voltak nem harag vagy önös érdekek vezérelté és és mint a bölcs, akinek szombatot kell szegnie hajtotta végre tettét.

Smini: Idegen tűz

A Smini hetiszakasz elején olvassuk, hogy a pusztai szentély felavatása befejeződik. Mózes harmadik könyvének eddigi részeiben leírtaknak megfelelően Áron, a legfőbb pap (kohen) áldozatot hoz a nép előtt az Örökkévalónak, majd megáldja őket ahogy ez meg lett parancsolva. Fontos, hogy megjegyezzük, hogy az áldozat és minden amit Áron tett a parancsolatok szerint történt, ez még fontos lesz később.

Ezek után olvassuk Áron két fiának, Nádáb és Abihu történetét:

"És vették Áron fiai, Nádáb és Abihu, kiki serpenyőjét és tettek azokba tüzet, tettek reá füstölő szert, és bevittek az Örökkévaló színe elé idegen tüzet, a mit nem parancsolt nekik. Ekkor kijött tűz az Örökkévaló színe elől és megemésztette őket, s meghaltak az Örökkévaló színe előtt." (Leviticus X. 1.-2.)

Nem kell tóra bölcsnek lenni, hogy megértsük, hogy a két testvér tévedett. Méghozzá nagyon, olyannyira, hogy az életükkel fizettek érte. Mai témánk ezek a tévedések lesznek.

"Kiki serpenyőjét" írja a tóra, és érezzük, hogy ez egy finom de egyértelmű jelzés a két testvér cselekedetének természetéről. Nem azt olvassuk, hogy "tettek füstölőt a serpenyőre" vagy "vettek serpenyőt" hanem mindenki a saját serpenyőjét vette. Ennek a cselekedetnek a leírásában van valami gőg, ami bár csendes de mégis átüt a szövegen.

Ez azt jelenti, hogy ők rosszat akartak tenni? Nem. Kétség sem fér hozzá, hogy jóindulattal cselekedtek. Tudjuk, hogy világunkban a nagy szélsőségek (például a zseni és az őrült, vagy akár utálat és szerelem) közti határ időnként megdöbbentően vékony. És még eme bűn után is még mindig "hozzám közel valónak" hívja őket a tóra, jelezvén hogy nem voltak gonoszak. Ezzel együtt, a nép most avatta fel a szentélyt és hoztak áldozatot benne és ebben a történelmi pillanatban Nádáb és Abihu úgy döntenek, hogy "saját szakállukra dolgoznak" és ehhez a pillanathoz a saját egyéni módjuk szerint tesznek hozzá. És ebben a szubjektív áldozatban, melyet akartak szolgálni már önmagában benne volt a bűn. Arról nem is beszélve, hogy az áldozatuk nem is a törvény szerint (ke'din) volt elkészítve. Se a serpenyő (gőg), se a füstölő (nem parancs szerint) se a tűz (idegen) nem volt a halacha szerint. Rambam szerint minden eszköz, mely a szentély szolgálatában áll, példaként kell hogy legyen a népnek mivel, hogy aki a áldozatot hozza (a kohen) a "a nép és a tóra szent földjén áll". Az eddig elmondottak ezzel szöges ellentétben állnak, arról nem is beszélve, hogy a kohen mikor teljesíti az áldozatot meg kell szabadulnia minden egyéni indíttatástól mert ő a nép nevében végzi szolgálatát. És mivel "Nádáb és Abihu, kiki serpenyőjét" használta az áldozat közelítésére (hakrava - הקרבה) ebből következik, hogy nem szent eszközt használtak, hanem a saját személyes serpenyőjüket.

"bevittek az Örökkévaló színe elé idegen tüzet"

Rabbi Akiva írja, a testvérek nem az oltárról vették a tűzet, ahogy az meg lett parancsolva, hanem saját tüzükről vették azt. Itt is, mint már előbb tárgyaltuk, megkérdőjeleződik az ő odaadásuk a néppel és a teremtővel szemben. És a füst áldozathoz a tüzet, mellyel szolgálni akartak erről a tűzről gyújtották meg. A füst áldozat, melyről szó van az egyetlen a különböző áldozatok fajtáji között, melyet nem az egyén hoz (mint például bűn áldozat) és nem a közösség (például mincha áldozat). Ezt az áldozatot a mindenható dicsőségére hozza a nép minden nap pontosan egyszer és a fő pap (kohen) Jom Kippur napján szintén egyszer. Ennek az áldozat különleges mivoltából ered, hogy nem hozzák őt többet mint amennyi meg van írva, mert ha valaki többet akarna hozni ebből az áldozatból az szintén a már említett gőgnek tűnhetne. Gőg, mert úgy tűnhetne, hogy a saját kapcsolatát a teremtővel többre értékeli mint mások mert jobban akarja dicsőíteni őt mint ahogy az meg lett parancsolva - és ahogy azt mindenki más teszi.

Láthatjuk, ahogy a testvérek túlmentek a parancsolat határán már beléptek a bűn területére. Az áldozatok és a papok munkájában nincs helye a szubjektumnak. Még a önként hozott áldozatoknak (nediva áldozat) is muszáj, hogy a meghatározott, megparancsolt kereteken belül teljesítsék őket. Az áldozat célja közelebb hozni magunkhoz az isteni jelenlétet, de ez a jelenlét csak akkor teljesülhet ha magunkra vesszük és hallgatunk az isteni parancsolatokra. Csak ebben az esetben teljesítjük az áldozatot a parancsolat (micva) szerint.

Az előbb írtak megmutatják az egyik alapvető különbséget a judaizmus és a bálványimádó hitek között. A bálványban lekötődik az Isten ideál és a neki hozott áldozat célja az egyén akaratának végrehajtatása az bálványon keresztül. Ezzel szemben Izráel áldozatai a népet kötik Istenükhöz, hogy ezáltal is megszentelődjenek és megtisztuljanak, mert ezt is a parancsolat szerint teszik és nem fordítva.

Ez rávilágít Áron fiainak halálára okára. Ez az eset, a sivatagi szentély felavatásának napján, figyelmeztetés volt a papok eljövendő generációinak. A szentély munkájában nincs helye az önkényességnek. Izráel papjainak munkája nem az újításban és találékonyságban, hanem példaként, az Örökkévaló parancsainak betartásában fog tükröződni.

Vájiká: Mindenki áldozata

Több különböző ok miatt nem tudtam az elmúlt hetekben írni, úgyhogy most komoly lemaradást kell behoznom. Bölcseink azt mondják, hogy a tóra tanulásban nagyon fontos az állandóság. Fontos, hogy előre eldöntsük, hogy minden nap és minden héten milyen időpontokat szentelünk a tóra tanulásnak (nyilvánvalóan olyat, amit utána be is tudunk tartani). Ez nagyon kis-iskolásan hangzik, de hogy Vágó Istvánt idézzem van benne valami. Megpróbálom a lehetetlent és bepótolni a hiányzó szakaszokat még ezen a héten és eljutni az eheti szakaszhoz. Reméljük a legjobbakat :-/

A Vájikrá hetiszakasszal elkezdjük Mózes harmadik könyvének az olvasását. Ez az a pont, melynél sok mai tóra magyarázó el kezd izzadni. Mózes első két könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel melyeket többé kevésbé elsőre megértünk, el tudjuk őket képzelni, az emberi élethelyzetekbe bele tudjuk képzelni magunkat és mind ezek miatt azonosulni tudunk bizonyos értelemben az olvasottakkal. Ádám és Évától kezdve Ábrahámon át egészen Mózesig emberi történeteket olvasunk. Ki nem értené meg, akár érezné át Sára fájdalmát, mikor nem születik gyereke és kapcsolatát Hágárral mikor ő fiút szül Ábrahámnak. Vagy Mózest, aki eleinte úgy gondolja hogy nem alkalmas a nép vezetésére.

Mindezekkel szemben Mózes harmadik könyvében (Vájikrá - Leviticus) nem találunk ilyen történeteket. Ez a könyv főleg a kohaniták, az áldozatok és a szentély szolgálatáról szól, mely első olvasatra nagyon gyakorlatias, már már mondhatnánk plasztikus: tele van technikai részletekkel, melyek első olvasatra nem tűnhettek mély mondanivalót hordozó szövegnek. És mivel napjainkban nincs szentély és nincsenek áldozatok, ezért nagyon nehéz sokunknak elképzelni a leírtakat. Nagyon távolnak érezhetjük mind fizikailag mint szellemileg és ezért nem is tudjuk igazán beleélni magunkat ezekbe a szövegekbe, pláne úgy, ahogy az első könyvekkel történt. Ezért megpróbálok olyan témákat választani amik közelebb hozzák hozzánk ezt a könyvet, mely nem kevésbé fontos az előtte olvasottaknál.

"Szólj Izráel fiaihoz és mond nekik: Ember midőn közületek áldoz áldozatot az Örökkévalónak a baromból, marhából és apró jószágból áldozzatok áldozatokat." (Leviticus I. 2.)

Ez a könyv második mondata, mely azonnal az áldozati parancsolatok közepébe visz minket. Amennyiben az egyszerű olvasatot ("psát") vizsgáljuk, ennek a mondatnak a lényege hogy mikor áldoztok, áldozzatok marhát és apró jószágot. Ebben az egyszerű olvastatban az alany Izráel fiai és az áldozat a már előbb említett jószágok.

Ennek ellenére mind az áldozó alany, mind az áldozat alanya ki lett tágítva előbb majd le lett szűkítve. Bár az "Izráel fiaihoz" jelzi azt hogy ki az áldozó, az "Ember" mégis kitágítja az áldozók körét, mely utána megint leszűkül  ("közületek"). Pontosan ugyanúgy, mint az áldozat alanya, ami előbb barom mely közvetlenül utána leszűkül a marhára meg apró jószágra. Ezen kívül, a mondat első fele egyes számban ír az áldozóról (Ember áldoz) addig a második fele már többes számban (áldozzatok). Ezeket a különbségeket és stílusváltásokat az általuk jelzett törvények magyarázzák meg nekünk.

Fontos tóra kommentátorok, mint Rási és Rásbi  egyetértenek abban, hogy a fent említett mondatban az áldozó kiterjesztése az ember szó által rámutat arra, hogy a szentélybe nem csak Izráel fiai hozhatnak áldozatot. Ez bizonyos értelemben implikálja, hogy a szentély univerzális mivoltát. Mint ahogy Jesája próféta írja "mert házam imaháznak fog neveztetni mind a népek számára" (LVI:7).

Mindazonáltal, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szűkítő szerepét betöltő "közületek" szavat sem. Ez, mint ahogy a talmudban írva van "közületek, de nem mindannyiatok"-kal lehet értelmezni, azaz a közületek nem a nem zsidók, hanem a hitehagyottak kirekesztését jelöli. Ez rámutat arra, hogy nem mindenk született zsidó alkalmas arra, hogy áldozatot hozzon.

Másik érdekes kapcsolat ebben a mondatban az áldozó és az áldozat között van. Az áldozó a barom szóval van elsődleges kapcsolatban: "áldoz áldozatot ... baromból" és nem barmot mint ahogy ez máshol olvashatnánk. Mi a különbség? Mivel egy állat részleges feláldozása nem jön szóba... ezért a baromból szot Rasar Hirsch a következőképen magyarázza. Az embert, mint már az tárgyaltuk, létezik egy szellemi és egy anyagi valója. Mindamellett, hogy itt szó van szó szerinte barom áldozásáról, ez egyben az anyagi valónk szinonimája is egyben. Tehát amikor áldozunk a saját magunkban lévő barmot (mely nem hangzik valami jól, de a tartalom szempontjából ez lényegtelen...) is feláldozzuk. Ezzel együtt az áldozat célja nem az, hogy a saját anyagi létünket elveszejtsük, mint az áldozati állatot, hisz a zsidóság a szellemi és az anyagi világot akarja egyensúlyba hozni, hanem hogy az megtisztulva kerüljön ki ebből a fizikai és szellemi eseményből.

Mivel a hitehagyott már nem tartozik bizonyos értelemben a szellemi világhoz, neki nincs valós célja ehhez a megtisztuláshoz ezért ez nem is megengedett neki. Ezzel szemben a végső cél, hogy a nem zsidók is áldozhassanak a szentélyben.

Ki tiszá: Bizonyosság táblái

Hetiszakaszunk, "ki tiszá" két fő részre és egyben témára osztható. Első rész ugyanúgy mint a két előző hetiszakasz, a pusztai szentély törvényeivel és az azokhoz kapcsolódó témákkal foglalkozik. A második rész viszont nagyon más vizekre viszi az olvasót.

A második részben olvassuk az aranyborjú bűnét. Míg Mózes fent volt a Szináj hegyen, a nép követelte Árontól, hogy csináljon nekik egy bálványt, amely, ha lehet így fogalmazni, pótolja Mózest, akit eltűntnek hittek.  Áron tűzbe dobta az aranyat amit a néptől összeszedett és a lángokból egy arany borjú emelkedett ki. Mikor Mózes lejött a hegyről a táborban találta az aranyborjút az őt bálványozó néppel. Ez a bűn, a bálványimádás, az egyik legsúlyosabb, melyet a nép elkövetett a sivatagi vándorlás alatt. Egyben, ez a rabbinikus irodalom egyik leginkább tárgyalt tórai eseménye. Ezzel együtt, bármennyire is divatos téma, nem ezzel foglalkozunk ezen a héten.

Chagall: Mózes megkapja a törvény tábláit

A mai témánkhoz a következő versszakokat fogjuk tanulmányozni.

"És őrizzék meg Izráel fiai a szombatot, hogy megtartsák a szombatot nemzdékeiken át, örök szövetségül. Közöttem és Izráel fiai között jel az örökre; mert hat napon alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a hetedik napon pedig nyugodott és pihent. És odaadta Mózesnek, a mint végzett azzal, hogy beszéljen vele, a Színáj hegyén a bizonyosság két tábláját, kőtáblákat, irva Isten ujjával." (Exodus XXXI. 16.-18.)

Az utolsó mondat ("És odaadta...") alanya rejtett. A tóra nem fejti ki, hogy ki adta oda Mózesnek a bizonyosság tábláit. Legalábbis nem ebben a mondatban.

Az előző mondat alanya ("hat napon alkotta az Örökkévaló...") ugyanaz mint a rejtett alany a már említett utolsó mondatban. Ez mutatja folytonosságot és a kapcsolatot a fenti versszakok között. Miért fontos ez és mit jelent ez a kapcsolat?

Ezekkel a versszakokkal zárul Mózes második könyvének harmincegyedik fejezete. A harminckettedik fejezetben azonnal kezdődik a már fenn említett aranyborjú-történet. Ez a  lezárás a rejtett alannyal mutatja, hogy a bizonyosság tábláinak átvétele körbeveszi az eddig olvasottakat, lezár egy szakaszt és minden törvény, melyet előtte olvastunk, feltétel és felkészítés volt a szövetség tábláira.

Korábban, a Jitró hetiszakaszban olvastuk, hogy "Földből való oltárt  késztíts nekem..." (Exodus XX 24.). Ami megelőzte ezt a versszakot az a tíz parancsolat,a Szináj hegyi kinyilatkoztatás volt. Ahogy az oltár felépítését leírja a tóra, ugyanúgy a népet és az emberiséget megalapozó erkölcsi, humánus és jogi alapjait és törvényeit lefekteti.

A következő hetiszakaszban, a Mispatim-ban jobban kibontakoznak ezen alapelvek melyek ember és felebarátja közti viszonyt határozzák meg. Majd a Trumá, Tecáve és Ki tiszá (első fele) szakaszokban a szentély és szolgálatának parancsolatait olvassuk. Ez nem jelent mást, mint hogy a szentély szerepe az Isteni jelenlét, melyet elhoz a nép közé. A ember és környezetének törvényei - tórája - függnek az Isteni közelségtől.

A táblák szerepe az, hogy együtt legyen a Szentélyben az oltárral. Emeljék az Isteni jelenlétet és bizonyosságai legyenek a szövetségnek, mely az Örökkévaló és a választott népe között köttetett.

Trumá: Szentély a népnek

Bár még nem tartunk a Mózes második könyvének végén, hogy visszatekintsünk az egészre, mégis megállunk itt és némileg áttekintünk az eddig olvasottakon. Láthattuk, hogy a nép imádkozott az Örökkévalóhoz, hogy szabadítsa meg őket Egyiptomtól. Olvastuk a Mózes történetét és a csodákat melyekkel az Örökkévaló megszabadította Izráel fiait akik a szemünk előtt váltak nemzetté. Szemtanúi voltunk a Isteni kinyilatkoztatásnak a Szináj Hegyen és megkaptuk a Tízparancsolatot és a törvényeket amik meghatározzák az ember és ember közti kapcsolatot.

A hetiszakaszunk, Trumá viszont nagyon más mint amit eddig olvastunk. Itt találkozunk először a parancsolatokkal, amelyek meghatározzák hogy a nép hogyan szolgálja a Mindenhatót. 

"Készítsetek nekem szentélyt, hogy lakjam közepettük" (Exodus XXV. 8)

Érdemes kicsit mélyebbre hatóan tanulmányozni a mondat utolsó szavát . Ez is azon fordítások közé tartozik, melyet kicsit finomítani kell. Az eredeti szó "בתוכם" a "בתוך"-ból jön, ami jelentheti azt hogy valamiben vagy valami közepén lenni. Tehát a "lakjam közepettük" mellett a "lakjam bennük" is megfelelő fordítása az eredeti szövegnek.

Ismerjük a keresztény kifejezést "Isten háza". A cél a szentélynél más. Nem azért készítünk szentélyt, hogy az  Örökkévaló ott legyen. A szentély lényege ahogy a fent említett fordítás mutatja, hogy általa az Isteni jelenlét (s'hina) bennünk, a népben megjelenjen.

Fent említettem, hogy az eddigi olvasottaktól nagyon eltér a most elkezdet leírás. A szentély törvényeit mostantól egészen a Mózes harmadik könyvének majdnem a végéig olvasni fogjuk, ahol is a ígéretet kap a nép, hogy ha eme törvények szerint járunk el, akkor többek között elnyerjük a már előbb említett isteni jelenlétet. Viszont eme törvények nem csak a szentély törvényei, hanem az élet minden más aspektusaival is foglalkoznak. Ez mutatja, hogy nem elég szentélyt építeni és szolgálni benne, ugyanúgy fontos betartani az ember és felebarátja közti parancsolatokat mint az ember és teremtője közti parancsolatokat.

A tradíció szerint az első jeruzsálemi szentély pusztulását az okozta, hogy bár ember és felebarátja tiszteletbe tartották egymást, mégis sok volt a bálványimádó. A második viszont azért pusztult el, mert bár az emberek hűen szolgálták a teremtőjüket, egymást nem tartották tiszteletben.

Adja az Örökkévaló, hogy a harmadik szentély ideje minél előbb elérkezzen.

Mispatim: Megtenni és meghallgatni

A "mispatim szó jelentése magyarul törvények. Mint már múlt héten tanultuk, a nép hallotta a Szináj hegyi kinyilatkoztatást és megkapta a tízparancsolatot, az első törvényeket. A hetiszakaszunkban, melynek neve törvények, az eddig olvasottakhoz képest a legtöbb parancsolatot (micvákat) találjuk.

Ezen parancsolatok nagy részben ember és ember között felmerülő kérdésekkel foglalkoznak. Nagyon sok bölcsesség van ezekben a parancsolatokban, melyeket sok "felvilágosult" "modern" ember elsőre megmosolyog és mégis sok alapvető igazságot tartalmaznak. Nem csak azt tanulhatjuk belőlük, hogy a bűnös mivel tartozik felebarátjának ha kárt okoz neki, de azt is hogy a felebarát hogyan teheti jobbá a vétkest, hogy az sajnálatos eset ne történjen meg újra.

Mégis, a heti témánk nem a törvényekkel kapcsolatos, hanem azzal ahogy a nép fogadja őket:

"És vette a szövetség könyvét (Mózes) és felolvasta a nép fülei előtt, és mondták: Mindent, a mit szólt az Örökkévaló, megteszünk és meghallgatunk" (Exodus XXIV. 7.)

Két dolgot ígért meg a nép: megtenni és meghallgatni. Nehéz nem észrevenni a különös sorrendet. Először is egy jidische máme sztereotípiája jutott az eszembe, azé az emberé aki kérdez (esetleg) és a választól függetlenül azt csinálja amit eleve elhatározott.

Ebben a versszakban is bizonyítja a nép, megcsináljuk amit a Tóra parancsol attól függetlenül, hogy tudnánk, hogy mit és miért parancsol. A midrás szerint a nép azzal, hogy így bizonyította lojalitását, kiérdemelte, hogy minden zsidó kapjon két koronát az angyaloktól.

Mégis, mi a különleges ebben a fogadalomban "megtenni és meghallgatni"?

Ha a nép azt mondta volna "meghallgatjuk és megtesszük", másképpen mondva megértjük a parancsolatok mély értelmét és utána betartjuk őket vajon egy magasabb szintű hitet jelentene?

A mai világunk arra vezet minket, hogy a bölcsességhez tanulással és tapasztalattal juthatunk el. E mellett a természetben létezik a velünk született tudás, melyhez nem formális tanulással jutottunk hozzá. A méh sem az építész szakon tanulta azt, hogy mi az optimális alakja a méhkasnak.

Ez az ösztönös tudás jelen van a lelki világunkban is. Az angyalok alárendelt szellemi lények, akiknek nincs szükségük a Tórára ebben a világban mert már az teremtésükkor a természetük részévé vált. Csak az emberi lények azok, aki hajlamosak arra, hogy a tárgyi világ megzavarja őket és küzdeniük kell azért hogy a lelkük megmaradjon azon a szinten ahova teremtve lett.

Izráel fia, akik a Szináj hegyének lábánál álltak nem csak a parancsolatokat és törvényeket kapták meg. Ők rátaláltak a saját belső valójukra is. Megtalálták a saját veleszületett küldetésük valóját, mikor azt mondták: "megteszünk".

Váerá: Fáraó szíve

Mit tudunk a Fáraó szívéről?

A pesties válasz erre a kérdésre az lenne, hogy mit érdekel az engem... A fáraóról, Egyiptom királyáról eddig nem sok jót olvashattunk. Az előző hetiszakasz, s egyben a kivonulás könyve első sorai már arra utalnak, hogy a fáraó nem szívlelhette Izráel népét. Mint írva van "És támadt egy új király Egyiptom fölött, a ki nem ismerte Józsefet". Nehezen hihető, hogy a fáraó nem tudta volna,csoda Jozsef, a bölcs, aki megmentette Egyiptomot az éhínségtől. A magyarázat erre az, hogy a fáraó nem ismerte el József tetteit, mert nem akarta elismerni őt és egyben Izráel fiait.

Ezek után, még szintén az előző hetiszakaszból, emlékezzünk vissza arra, hogy ez az ember volt az, aki a történelem első, mondhatnánk állami szintű zsidók elleni bűntettét követte el, amikor megparancsolta minden zsidó újszülött Nílusba veszejtését. Később ezt majd népirtásnak fogják hívni. Napjainkban meg jól elítélné őt az ENSZ és mi sokkal jobban lennénk ettől...

De térjünk vissza a témánkhoz. Mondhatnánk, bármennyire érdekel minket a világ jóléte, az emberek lelki egészsége, pont ennek az embernek a szíve iránt nem igazán akaródzik érdeklődni.

És ekkor olvassuk a hetiszakaszunkban a következő versszakot:

"És én megkeményítem Fáraó szívét és megsokasítom jeleimet és csodáimat Egyiptom országában" (Exodus VII. 3.)

Mondja a mindenható Mózesnek. Később, mikor Mózes először lép Áronnal a testvérével Egyiptom királya elé olvassuk a következő mondatot:


"De erős volt Fáraó szive és nem hallgatott rájuk" (Exodus VII. 13.)

Majd szinte közvetlenül utána:

"És mondta az Örökkévaló Mózesnek: nehéz¹ a fáraó szive, vonakodik elbocsájtani a népet" (Exodus VII. 14.)

Ezek szerint, a fáraó szíve kemény, erős és nehéz volt. A szívét minden kétséget kizáróan a mindenható tette ilyenné. Mégis, mit jelentenek ezek a jelzők?

Kemény azt jelenti, hogy a fáraó merev volt és rugalmatlan. Nem lehetett könnyen benyomást tenni rá. Semmi, ami "csak úgy" elhalad előtte nem nyűgözi le. Ezért nem is képes a cselekvésre.
Nehéz szívű: lenyűgözhető  de nehézkes és e miatt nem képes a cselekvésre. A saját tömege visszatartja, mert nagy különbség van aközött ami benyomást tesz rá és ami cselekvésre készteti.
Erős, másképpen szilárd. Mindennek, ami a saját maga feladásával jár ellenáll. Ezért annak, aki döntésében befolyásolni akarja őt eleve veszített játszmába megy bele.

A közöny, mely a Fáraót főleg jellemezte ezen történetben, eszközzé válik, mely lehetővé teszi, hogy az Örökkévaló jelek és csodák sorozatát mutassa be Egyiptomban. Ezek a csodák, melyekről ódákat zengenek majd sok sok generációkon át és ami néppé kovácsolja Izráel fiait és hitet ad nekik. Egészen a mai napig. Ez a szív, ami lehetővé tette innentől kezdve ne legyen szükség csodákra, mert a csodák már megtörténtek Egyiptomban.

---

1. Itt kénytelen voltam lecserélni a fordítás által használ "kemény" jelzőt "nehéz"-re cserélni. A tóra itt a "כבד" (nehéz magyarul) szavat használja a "קשה" (kemény) szóval ellentétben.

Vájigás: Az első száműzetés

A kedves olvasó biztos ismeri azt az érzést, amikor találkozik egy eddig ismeretlen emberrel és egy idő után azt gondolja magában: de hisz ezt a "pónemet" ismerem! Nekem ez az érzés sokszor jelentkezik Mózes első könyvének olvasása közben. És ez nem is véletlen, a teremtés könyvének szereplői valóságos embertípusokat mutat be nekünk. Olyan embertípusokat melyekkel a történelem későbbi fejezeteiben vagy akár még ma is találkozhatunk. Ez igaz nem csak az egyéniségekre, hanem az élethelyzetekre melyeket ősapáink megéltek.

Hetiszakaszunkban olvashatunk az zsidó nép legeslegelső száműzetéséről. Persze, nem kell senkinek sem mondanom, hogy ez a száműzetés nem az utolsó is egyben a történelmünkben. Ez a száműzetés akkor kezdődött, mikor Jákob és fiai elhagyták az ígéret földjét és letelepedtek Egyiptomban addig, míg az éhínség el nem múlik. Mikor Jákobot kérdezi a fáraó, hogy mennyi idős Jákob azt feleli:

"életem éveinek napjai száz harmincz év, kevesek és szomorúak voltak életemnek napjai... " (Genesis XLVII. 10.)

Mivel érdemelte ki Jákob a száműzetést egy ilyen élet alkonyán?

Hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálnunk hogy mi a száműzetés célja? A zsidó nép több időt töltött el exodus-ban történelme során mint saját földjén. Miért volt szükséges, hogy keresztül menjünk ezeken a nehéz próbákon? A midrás írja, hogy a zsidó nép különösen megfelel a szétszóratásra. A "száműzetés gyerekeinek" hívják őket, mivel már a ősapák is hontalanul vándoroltak és találtak mindenfelé menedéket. Olyanok, kiket a helyi uralkodók kényükre-kedvükre sanyargathattak.

A száműzetésnek két célja van. Egyik az, hogy Izráel népe azért teremtetett, hogy szolgálja a mindenhatót. Ennek a nemzetnek tiszta szívvel kell szeretnie Istenét, melyet nem homályosítanak el materialisztikus célok. Érthető, hogy az emberek hajlamosak anyagiasabbak lenni, mikor tulajdonjoghoz juthatnak és így saját földel rendelkeznek. Ahhoz, hogy a zsidó nép elérhesse a valós szellemi potenciálját, az Örökkévaló úgy irányította a történelmet, hogy anyagias sikerek elkerüljék őket hosszú időkön át.

A másik cél az volt, hogy szolgáljuk az egyistenhit és a magasabb erkölcsi és szellemi színvonal elterjedését. Amennyiben a nép megmaradt volna saját földjén, nem hathatott volna ugyanúgy a világ fejlődésére. Bölcseink írták "A szent szétszórta Izráelt, hogy betérők csatlakozzanak hozzá". Vagy ahogy a tóra írja a kivonulás könyvében:

"És megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Örökkévaló, midőn kinyújtom kezemet Egyiptomra és kivezetem  Izráel fiait közülötök" (Exodus VII. 5.)

Lényeges különbség az említett két cél között a szétszóratás feltételei. Amenyiben a cél az anyagi célok elkerülése hosszú időn keresztül, hogy a népet felkészítse a mindenható minden e földi anyagiasság nélküli szolgálatára, akkor ebben a száműzetésben a népet el kell hogy kerülje a jólét és tekintély. De a másik oldalról, ha a száműzetés célja az, hogy a jelenlétünkkel hassunk a népek fejlődésére, akkor az megbecsülés és a tisztelet nem mond ellent a célnak. Ellenkezőleg, ilyen állapot még segít is előmozdítani a célokat.

Jákob olyan magas szellemi szinten volt, hogy semmi anyagiasság ezen a világon nem tudta volna megingatni az ő tiszta hitét. Az odaadása olyan nagy volt, hogy Rási szerint mikor 22 év után újra találkozott a halottnak hitt fiával, képes volt megszakítani a találkozás örömét átmenetileg, hogy elmondja a Smá imát. Biztos, hogy Jákob esetében a két eshetőség közül az utóbbiról van szó. Jákob leszármazottjai esetében viszont szükség volt a száműzetés lealacsonyító aspektusára, hogy megtisztuljanak és távol tartsa őket az egyiptomi tárgyias életfelfogástól. Jákob ezzel szemben tiszteletben élt Egyiptom földjén, mint a fáraó első emberének apja.

Vájesev: József sorsa

Eddig minden egyes bejegyzésnél az IMIT tóra fordítását használtam. Azt hiszem, hogy bármely magyar fordítás közül ez a legjobb és nagyon sokra értékelem azokat akik ezen dolgoztak. Mindazonáltal, és ez nem kötődik szorosan a heti témánkhoz, muszáj kihasználnom ezt a lehetőséget, hogy bemutassam a tóra értelmezésének korlátoltságát abban az esetben, ha valaki azt nem az eredeti nyelven olvassa.

A hetiszakasz nyitó mondata:
"És lakott Jákób atyja tartózkodásának országában" (Genesis XXXVII. 1.)
Héberül:
"וישב יעקב בארץ אביו"
Fonetikusan:
"Vájesev Jákov be'erec áviv"

Az aláhúzott "vájesev" szó magyarul a "lakni" igére lett fordítva. Ha muszáj lefordítani a szöveget, talán tényleg ez a legalkalmasabb magyar szó ami az adott mondat környezetnek meg is felel. De...
A "vájesev" a "ישב" szótövekből épül fel, aminek egy általános fordításban az "ülni" ige párosulna. Ebben a környezetben valóban az ige fő jelentése az, hogy Jákób itt élt vagy lakott. De ezzel szemben felmerül a kérdés, hogy ha a tóra azt akarta mondani, hogy Jákób itt élt, akkor miért nem egyértelmű igét használt eleve, mint például a héber megfelelőjét a lakni vagy az élni igéknek?

Ebből az egy szóból tanuljuk, hogy Jákob nem csak úgy élt atyjának földjén. Hisz élt már ő máshol is, Cháránba húsz évet. Az, hogy az itt létezését kifejező ige az üléssel kapcsolatos, ebből vezetjük le, hogy Jákób itt érezte jól magát, itt találta meg a békéjét. Az ülés jellemzően az a testhelyzet amiben kényelembe vagyunk és biztonságban érezzük magunkat. Ez, és még nagyok sok ilyen, nem lefordítható kifejezés és ezek az apróságok amelyek felépítik a tórát elvesznek, fordítás után nem az lesz mint ami volt.

Tevet hónap nyolcadika, mikor a hagyomány szerint elkészült Ptolemaiosz által megrendelt tóra fordítás az alexandriai könyvtár számára, akár lehetne ünnep nap. Mondhatnánk, ezen a napon jutottak hozzá a világ népei a tórához, és ennél magasztosabb cél nem is lehetne, hisz a zsidó nép célja, hogy "fény legyen a népek közt". Ezzel szembe viszont a hagyomány úgy tartja, hogy három napi sötétség borult a világra, méghozzá "Megilát Tánit" szerint azért mert a tórát nem lehet megfelelően lefordítani és amit a világ kapott az szemfényvesztés.

Visszatérek a heti témánkra.

József kitűnt korán testvérei közül. A tóra már e hetiszakasz elején külön foglalkozik vele és kiemeli őt testvérei közül. Több mindent megtudhatunk róla, és nem csak pozitív dolgokat. mint Például azt, hogy "rossz hírét vitte testvéreiről atyjuknak". És ennek ellenére, vagy éppen ezért megtudjuk, hogy Jákób jobban szerette őt, mint a többi fiát.

Nem is kérdés, miért volt népszerűtlen József.

Mindazonáltal, figyelembe kell vennünk azt, hogy József más szempontból el volt szigetelve családjában. József Ráhel fia volt, ellentétben a többi testvérével akik "osztoztak" közös anyán és ez által erősebb természetes kötelék tartotta össze őket. József anyja, Jákob szerelme, mint olvashatjuk az előző hetiszakaszban, elhunyt miután megszülte Benjámint. Így József egyedül maradt, kistestvére még nem jelenthette azt a társaságot, melyet a többi testvér nyújthatott volna. Jákob ezért is tüntethette ki őt különleges figyelemmel, hisz József nagyok egyedül volt.

Testvérei viszont egész életükben nyomás alatt voltak. Mint a korabeli társadalomban, az elsőszülött volt a családi trón várományosa. Ezzel szemben láthatjuk, hogy Ábrahám és Izsák családjában ez nem így történt. Gondoljuk csak Ismáelre, ki el lett küldve a családtól és helyébe Izsák lépett. Vagy Ézsaura, aki nem kapta meg az atyai áldást mert az Jákóbé lett. Ez is mutatja, hogy az öröklődés, mivel a születési sorrend nem számított, sokkal inkább kérdés volt, mint más családoknál.

De mégis, mi volt az amit a testvérek akartak? Elsőszülött csak egy van. Nem gondolhatták, hogy mind elsőszülöttek lehetnek és egyenként lehetnek az egyedüli örökösei Ábrahám, Izsák és Jákob szövetségének. József népszerűtlenségét növelte két álom, melyet a hetiszakasz elején olvashatunk. Az egyikben ő kévéje előtt leborul a többi testvér kévéje, a másikban a az égitestek, melyeknek száma az álomban megegyezik a testvérek számával, éltették őt.

Sok minden mutatott arra, hogy József nem egyenlő a testvéreivel. Beszéltünk már az atyai szeretetről és az álmokról. Minden arra mutat, hogy József kitüntetett figyelmet kapott. A testvéreknek, azon túl, hogy nehéz volt együtt élni valakivel aki különbnek éreztem magát náluk, az volt a félelmük, hogy a Mindenható ígérete nem teljesül be, nem Jákob leszármazottjai lesznek a választott nép. Attól féltek, hogy azért különül el József mert ő lesz aki tovább viszi a szövetséget és nem ők mindannyian.

Sokszor úgy szokták magyarázni ezt a történetet, hogy a testvérek bűne az volt, hogy meg akarták ölni Józsefet. Itt halkan megjegyezném, hogy az is egy kérdés, hogy lehetnek bűnösek olyan valamiért amit nem követtek el, de ez egy másik, nagy lélegzetvételű téma. A másik, a valós bűnükkel kevesebben foglalkoznak. Azzal a bűnükkel, hogy nem hittek az örökkévaló szavának, hogy Jákob leszármazottjaival mind szövetséget köt és gyűlöletüket az fűtötte, hogy azt hitték hogy József sorsa az, hogy a helyükbe lépjen Ábrahám szövetségében.

Vájisláh: Találkozások

Az előző héten olvastuk Jákob történetét Cháránban, hogy vette el Leát és Ráchelt és hogyan alapított családot. Az előző hetiszakasz végén indul vissza Jákob és családja az ígéret földjére. Itt meg kell állnunk egy pillanatra és még inkább vissza menni az atyák történetében. Toldot szakaszban olvastuk, hogy az elsőszülöttséget Ézsau eladta Jákobnak, a neki szánt atyai áldást meg "fondorlatossággal" elvette tőle Jákob. Miért is hagyta el Jákob az otthonát?

"És meggyűlölte Ézsau Jákóbot az áldás miatt, a melylyel megáldotta az atyja, és mondta Ézsau a szívében: Közelednek majd a gyásznapok atyám után, akkor megölöm Jákóbot, testvéremet. " (Genesis XXVII. 41.)

Miután ezek a dolgok megtörténtek, Jákob szülei féltették őt Ézsau haragjától és elküldték Cháránba. Jákob húsz év keserves szolgálat után úgy dönt, eljött az idő, hogy visszatérjen. Itt kezdődik e heti történetünk. 

Andrea Pozzo: Ézsau találkozása Jákobbal

Jákob előre küldi szolgálóit, hogy megüzenje velük Ézsaunak a érkezését. Mikor a szolgálók visszatérnek, azt mondják Jákobnak:

"Eljöttünk testvéredhez, Ézsauhoz, és jön ki elédbe és négyszáz ember vele." (Genesis XXXII. 8.)

Érthető, hogy Jákob enyhén szólva fenyegetetten érezte magát. Egyértelmű, hogy a két testvér külön utakon járt. Jákob családapa lett, a szó teljes értelmében. Családot hozott magával haza, feleségeket, sok gyereket és állatokat, ami gazdagságát mutatja. Ezt a gazdagságot a szorgalmával érte el. Húsz évet dolgozott Lábánnál, úgy hogy tudta hogy ő kapta az atyai áldást. Másképpen mondva, Jákob nem várta tétlenül, hogy az áldás beteljesedjen, hanem keményen megdolgozott egy olyan embernél, Lábánnál, aki erre a legkevésbé sem volt érdemes. És ebben a pillanatban, mikor megtudja testvére szándékait, elönti az aggodalom. Tudja, hogy meg kell harcolnia testvérével. 

A testvére, aki nem kapta meg az atyai áldást, mégis a gazdagságot előjognak tekinti és nem valaminek amiért meg kell dolgozni. Míg Jákob családot teremtett, Ézsau politikai erővé váltotta képességeit és arra is képes volt hogy testvére elébe egy kisebb hadsereggel vonuljon. Ézsau ereje, amelyet Izsák is látott benne, képes nemzetet és birodalmat teremteni. Ugyanez az erő volt az, ami segített legyőzni Jákobot a születésük pillanatában. Ebben a pillanatban, mikor Jákob visszatér, a két világ megint egymásnak feszül.

Mégis, mikor szemtől szembe találkozik megint a két testvér a következőt olvassuk:

"És elejébe futott Ézsau, átölelte, nyakába borul s megcsókolta, és sírtak" (Genesis XXXIII. 4.)

Nehéz átállni. Nemhogy nem támadta meg Észau Jákobot, de még elébe is futott? Átölelte? Megcsókolta? Lehet, hogy Jákob földi ajándékai, amiket előre küldött elérték céljukat? Hisz tudjuk, Ézsau anyagias ember...

Nem! Ézsau együtt sírt Jákobbal. A sírás megmutatja, hogy a találkozás mennyire megnyitotta Ézsau szívét. Ezek az érzelmek, melyeket Ézsaunál megjelentek megmutatja nekünk azt az embert aki Ábrahám unokája. 

Azt tudtuk eddig, hogy Ézsau vadász volt, a vadon embere. Ha elfogadjuk ezt, felmerül a kérdés, hogy került ebbe az érzelmi helyzetbe? Hogyan tudta átvenni az irányítást ebben a helyzetben azzal, hogy elébe rohant testvérének? Ezt a kard ereje nem oldja meg helyette.

Ézsau  - és az ő általa képviselt erő - is le fogja tenni kardját lassan és a helyét a világban lassan át fogja venni az emberiesség. Jákob megadta a lehetőséget, hogy megmutassa szívében mélyen rejtőző jóságot. 

Mikor az erő elismeri az erő jogait, abban nincsen semmi meglepő mert ilyenkor inkább a félelem vezérli az elismerést mintsem magasztosabb ideálok. Viszont amikor az erő, mint a példánkban Ézsau, megöleli a másikat a nyakánál és eldobja a kardját, csak ekkor mondhatjuk hogy a szívében felülkerekedett az igazság és az emberiesség.

Toldot: a másik elsőszülött

A hetiszakasz elején olvassuk, hogy Rebeka viselős lett egy ikerpárral:

"De tolakodtak a gyermekek a méhében..." (Genesis XXV. 22.)

Miért tolakodtak? Mi okuk lenne egymást megelőzni? Tudjuk, hogy ők Rebeka első gyerekei. A harc lényege, hogy ki legyen az elsőszülött. Ki legyen az, aki az elsőszülöttek előjogaival élhet? De mégis, kik harcoltak itt?

Matthias Stom: Esau and Jacob

Az ikerpárból először Ézsau született meg. Az IMIT forditás a vörös jelzőt használja rá:

"És kijött az első, vörös, egészben olyan, mint egy szőrös köpeny és elnevezték Ézsaunak" (Genesis XXV. 25.)

Ki is volt Ézsau? Az eredeti héber szöveg az אדמוני (ádmoni) szavat használja ott ahol a fordítás a "vörös"-t. Ezt a jelzőt máshol is olvashatjuk a Bibliában: Sámuel első könyvében. Méghozzá nem is akárki kapja meg az "ádmoni" jelzőt. Ez a valaki nem más mint Dávid, akivel Sámuel először találkozik mikor az Örökkévaló kijelöli őt:

"Küldött tehát és elhozta - ő pedig piros volt, meg szépszemű és szép tekintetű - és mondta az Örökkévaló: Kelj föl, kend föl őt, mert ez az!" (Samuelis XVI. 12.)
(megjegyzés: ebben a mondatban a fordító az eredeti héber "ádmoni" jelzőt pirosra fordította, ellentétben az fent olvasott mondattal)

Mit jelent vörös jelző a bibliai kontextusban? Tudom, némileg előre megyek a mondandóm szempontjából, de ha azt vesszük figyelembe, hogy Ézsau a Judaizmus szempontjából nem nevezhető kifejezetten pozitív figurának, akkor nevezhetjük bóknak azt, hogy ugyanazon a jelzőn osztozik Dáviddal, aki később Izrael (egyik) legnagyobb királya lesz. Egyébként a hagyomány szerint a messiás is tőle fog származni. Rasar azt írja tóra magyarázatában, hogy az "ádmoni" azt jelenti, hogy vörös a lényében, tele életerővel és erős akarattal. Ezen kívül, még sok hajjal és szőrzettel születettet. Lásd: "egészben olyan, mint egy szőrös köpeny". A magyarázat szerint ez is a túlcsorduló életerőnek a jele. Mit tudunk még Ézsauról?

"S nagyok lettek a fiuk és lett Ézsau vadászni tudó ember, a mező embere, Jákób pedig jámbor ember, sátorlakó" (Genesis XXV. 27.)

Figyeljük meg, hogy a tóra szembe helyezi a két fiút és az ő tulajdonságaikat. Míg Jákób jámbor volt, addig Észau vadászni tudó ember. Ézsau a mező embere, Jákob meg sátorlakó. Az, hogy a jámbor (תם) mint pozitív tulajdonság jelenik meg Jákobnál az nem kérdés. A jámborságot már tárgyaltuk, még Noéval kapcsolatban. Mit jelent ezzel szembe helyezve a vadászni tudás?
Mindkettejüknél az első kijelentés a természetükre utal, a második a foglalkozásukra. Jákob jámbor volt és a sátor körül foglalatoskodott. Vele szemben Ézsaunak a természetében volt a vadászat. Nem csak a létfenntartásért vadászott, hanem ez a lényének része volt. Röviden, Ézsauban volt kegyetlenség.

Ennek ellenére, ő volt az elsőszülött és ily módon nem volt kevesebb, mint Ábrahám és Izsák szellemi örököse. Még segít a róla történő kép megalkotásához, hogy ezt a örökséget, a legfontosabb dolgot amit azzal kiérdemelt, hogy elsőszülöttként látta meg a napvilágot, egy tál lencséért eladja Jákobnak...

Az utolsó kérés az, vajon mind ezek ellenére miért neki szánta Izsák az áldását és miért nem Jákobnak? Izsáknak egyértelmű volt, hogy Jákob magasabb szellemi és erkölcsi szinten volt mint bátyja. Ennek ellenére egyik oldalról nem akart az isteni döntésekbe beleszólni és elvenni az elsőszülöttséget Ézsautól. Másik oldalról meg tudta, hogy a fiától nép fog származni. Látta Ézsauban az erőt, ami a néppé váláshoz szükséges. Jákobban, aki a sátorlakó volt nem látta.

A már fent említett párhuzam, mely ha korlátozottan is de összekapcsolja Ézsaut és Dávid királyt mutatja, hogy ahhoz, hogy a nép nemzetté váljon szükség van az erőre, ahogy Dávid király tette erőssé a királyságot. Ezzel szemben Dávid, ha még vér is tapadt a kezéhez, nem volt kegyetlen a lényében úgy, mint Ézsau. Ézsau viszont kegyetlen volt és nem volt azon az erkölcsi és szellemi szinten, mint Jákob. Ily módon Ézsau nem volt jogos örököse Ábrahámnak és Izsáknak és nem kaphatta meg az elsőszülöttnek járó áldást. Jákob viszont igen, mert igaz, hogy az erő nem mutatkozott meg benne fiatal korában, de ez nem volt fontos mert a mindenható később adott neki erőt. Viszont a két testvér közül ő volt a jámbor és ezzel kiérdemelte a szellemi örökséget.

Leh Lehá: Ábrahám szövetsége

A múlt héten már részben említettem a következő mondatot.

"Midőn Ábrám kilenczvenkilencz éves volt, megjelent az Örökkévaló Ábrámnak és mondta neki: Én vagyok Isten, a Mindenható, járj előttem és légy feddhetetlen" (Genesis XVII. 1.)

Ezzel a mondattal kezdődik a fejezet, melyben az Örökkévaló szövetséget köt Ábrahámmal. Ebből a mondatból tudjuk, hogy Ábrám ekkor már kilencvenkilenc éves volt, mondhatni túl volt egy teljes életen. Mégis, felszólítja őt a mindenható: "járj előttem és légy feddhetetlen". Mondhatta volna ilyen előrehaladott korban, hogy ő már elérte a szellemi és lelki teljességet. Ennek ellenére szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy még csak most kezdődik el a szellemi kiteljesedése.

Mondhatnánk, az ember aki erkölcsi és emberi szempontból megtette az életben ami elvárható volt az beteljesítette a judaizmus ideálját. Ilyen értelemben, a judaizmus ideálja egy és ugyanaz az általános emberiességgel. És mégis itt olvashatjuk, hogy Ábrahám kilencvenkilenc évesen jutott el arra a szintre amikor is meg lett neki parancsolva, hogy metélje körül magát, ami a az Örökkévaló szövetségének jele és a judaizmus alapja.

A heti szakasz elején olvashatjuk, hogy Ábrahám a mindenható szavára elhagyja Cháránt és elindul Kanaán földére. 

"És teszlek téged nagy néppé és megáldalak s nagygyá teszem nevedet; és légy áldássá" (Genesis XII. 3.)

Miért nem kötetett meg a szövetség itt már az út elején? Az nem mondható, hogy Ábrahám nem emelkedett volna ki az emberiségből, hisz megkapta a mindenható áldását.
Az, hogy Ábrahám leélt kilencvenkilenc évet, melyben megteremtette az erkölcsi és szellemi alapot és csak utána kötött szövetséget mutatja, hogy azt kiérdemelte és nem mint előjogként kapta.

Az hogy tetteinkkel kiérdemeljük a jót ez nem egyértelmű. Szélsőséges példaként fel lehet hozni, hogy Izrael háborúiban megtehették volna eleink, hogy csak imádkoznak egész nap a csodáért, hogy az ellenséget az Örökkévaló eltörölje, de e helyett a háborúkban imáik mellett meg is harcoltak a győzelemért. Ez is mutatja, hogy ki kell érdemelni a jót. Ha a mindenható mindent megadna és minden napjaink tele lennének csodákkal, a mi szerepünk e világban lényegtelen lenne.

Ez a példa megmutat még egy fontos dolgot ami kötődik Ábrahám és a szellemi és erkölcsi kiteljesedéshez. Ábrahámtól is azt várta el a mindenható amit ő megtehetett. Nem kívánt tőle olyat amit az emberi természet nem enged meg. A szellemi és a erkölcsi kiteljesedés nem valami e világon túli ideál, hanem a cél, hogy ebben a fizikai világban történjen meg.

Noah: Az igazak útja

Azt gondolom, hogy sok dolgot amit csináltam eddig az életben nagyon szélsőségesen kezeltem. Bármihez fogtam hozzá, legyen az hitbeli  dolog vagy akár tanulás, sport vagy egyéb szabadidős tevékenység, csak komolyan tudtam csinálni. Vagy sehogy. Mindig úgy gondoltam, hogy csak komolyan van értelme csinálni valamit. Minden más időpazarlás, hisz ha nem csináljuk komolyan akkor nem hiszünk benne és nem is csináljuk igazából. Fehér vagy fekete. Nincs átmenet.

A hetiszakaszban olvashatjuk:

"Ezek Nóé nemzetségei. Nóé igaz, feddhetetlen férfi volt nemzedékében; az Istennel járt Nóé" (Genesis VI. 9.)

Nóé igaz férfi volt, héberül "cadik" (צדיק). Igaz az a magyarázatok szerint az, aki mindent az őt megillető színben lát. Mindent objektíven és nem csak a saját szeme szerint ítél meg. Ezen kívül a tóra a "tamim" (תמים) , az IMIT fordítás szerint "feddhetetlen" jelzővel illeti Nóét. Míg az előbb tárgyalt igaz szó jellemzően az adott ember cselekvéseivel társítható, mint például igazságot tett, addig a feddhetetlen inkább arra mutat rá mit nem tett meg a jelző alanya. A két jelző kiegészíti egymást ami megmutatja, hogy Nóé jókat cselekedet és nem tett olyan dolgokat amik elitélhetőek lettek volna. De vajon milyen értelemben volt ő igaz és feddhetetlen?
A teljes kijelentés így hangzott: "igaz, feddhetetlen férfi volt nemzedékében". Mit jelent az, hogy a nemzedékében? Az emberiség eme nemzedékéről csak rosszakat olvashatunk:

"És látta az Örökkévaló, hogy nagy az ember gonoszsága a földön és hogy szive gondolatjainak minden hajlama csak gonosz egész nap" (Genesis VI. 5.)

"A föld pedig megromlott az Isten szine előtt, és megtelt a a föld erőszakossággal." (Genesis VI. 11.)

Eme nem túlságosan hízelgő mondatok után felmerül a kérdés, mit jelent az a kiegészítés, hogy
"nemzedékében"? Nyilvánvaló, hogy ez egy romlott nemzedék, ezért is küldi rájuk az özönvizet az örökkévaló. A kérdés az, hogy e nemzedékhez képest volt igaz és feddhetetlen Nóé, azaz egy jobb nemzedékből lehet hogy ki se tűnt volna. Vagy azt, hogy eme romlottság ellenére képes volt igaz ember lenni. Másképpen, hogy egy romlott társadalomban igaz és feddhetetlen tudott maradni. Az igazság, hogy mindkét magyarázat helytálló. Az elkerülhetetlen, hogy egy ember lelkére ne legyen hatással egy ilyen erőszakos közeg. Amennyiben az ember erkölcsére és integritására hatással van a generációja, az Örökkévaló ezt a lelki állapotához képest ítéli meg. Ezek szerint ez a két állapot a teremtő szemszögéből egy és ugyanaz. Nem véletlen hogy a "feddhetetlen" jelző lett elsődlegesen kapcsolva a "volt nemzedékében". Ezzel is hangsúlyozva van az, hogy milyen nehéz feddhetetlen maradni ennyi bűnös között.

Nem minden igaz ember egyenlő és a tóra felhívja a figyelmünket a különbségekre. A fent említett versszak szerint " az Istennel járt Nóé", ezzel ellentétben Ábrahámnak azt mondta az Örökkévaló "járj előttem" (Genesis XVII. 1.). Tehát Nóé az Örökkévalóval járt, Ábrahám meg előtte. Erre még visszatérünk  a jövő héten, de ami fontos a heti témával kapcsolatban az az, hogy mindkét bölcs, Nóé és Ábrahám is "járt". Mi a kapcsolat az igazságosság, feddhetetlenség, bölcsesség és a járás között?

Nóé ötszáz éves volt amikor nemzette három fiát, Semet, Hámot és Jáfetet. Bölcseink rámutatnak, hogy Nóé  korabeli elfogadotthoz képest későn vállalt gyerekeket és ennek az az oka, hogy nem érezte magát késznek arra hogy ebben a kegyetlen nemzedékben fel tudjon nevelni gyerekeket. Csak ötszáz éves korában találtatott alkalmasnak erre, miután" az Istennel járt Nóé".  Ez is rámutat, hogy bölcseink esetében a járást a tóra mint szinonimát használja a szellemi fejlődésre. Az igaz emberek ismérve, mint azt az elején írtam, az hogy képesek objektíven látni mindent, beleértve magukat is. Látják saját hiányosságaikat és képesek fejlődni. Már az első két ember, Ádám és Éva bűnözött, mikor is ettek a tudás fájának gyümölcséből. Az Örökkévaló nem törölte el embert abban a pillanatban, és javította meg a világot azonnal. E helyett hagyja, hogy a világ lépésről lépésre magát javítsa meg. Ezért is adta nekünk az igazakat akik képesek erkölcsileg és hitben fejlődni és ők azok, akik az újabb generációkat magasabb szellemi szintre emelik.

Visszatérve a bevezetőre, egyszerűbb is lenne mindent fehéren és feketén látni, ezzel szemben a tóra megmutatja, hogy az állandó fejlődés és javítása a dolgoknak sokszor fontosabb, mint az hogy valami azonnal tökéletes legyen.

Beresit: a teremtés nézőpontjai

Valamikor, sok sok évvel ezelőtt a gimnáziumi tanulmányaim alatt részt vettem egy irodalmi szakkör óráin. Utólag ez elég furcsán hangzik. Soha nem voltam egy irodalmár alkat, a HKT-t sem kedveltem kifejezetten. Mondhatni reál pedigrém egy idegen láncszeme volt ez. A szakkört egy kiváló magyar tanár tartotta akinek irodalom-szeretete magával ragadó volt.
Ezen kedves tanár valamelyik elragadott pillanatában szájára vette a bibliát. Na persze, magyar irodalom tanár nem igen tanított a bibliáról akkoriban és ez talán rendben is volt, hisz ő magukat sem tanították komolyan erről a könyvről. Egyébként, ha jól tudom, még mindig ez minden idők legtöbbet nyomtatott és olvasott könyve úgyhogy akár jogosan hívhatnánk minden idők legnagyobb "best seller"-jének. Tudom, hogy nem sorolható a szépirodalomhoz, de talán az embernek mégis van némi hiányérzete a rendszerrel kapcsolatban. De ezt a gondolatmenetet nem folytatom, mert nem vág a témába a folytatás és nem hiszem hogy a megfelelő ember lennék a helyzet kiértékelésére. Ezzel szemben némi aláfestést ad a következő sorokhoz. Ott tartottunk, hogy az említett tanár megszólta a bibliát. Azt mondta, hogy nyissuk fel a teremtés könyvét (Genesis), olvassuk el a két teremtés történetet (itt Genesis I és II-re gondolt) és azonnal látni fogjuk hogy már az elején tele van ellentmondásokkal. Ergo, szerinte az egész hülyeség és egyáltalán ki az aki egy ilyen dolgot komolyan vesz?

Nem szeretném kritizálni ezen fórumon a kedves volt tanáromat, vannak dolgot amikhez nem kell kommentárt fűzni... Ez a bejegyzés a teremtés két történetével és a kettő közti viszonyról szól.

Az első történet a teremtés könyvének (szefer Beresit) első fejezetében van leírva. A teremtés hat napját írja le a tóra melyet a következő szavakkal kezd:
"Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" (Genesis I 1.)
Megteremtette az Örökkévaló a világosságot, elválasztva őt a sötétségtől és így lett az első nap. A második napon teremtődött az ég. A harmadikon a földet, tengereket és növényeket. A negyediken az égi testeket mint nap, hold és a csillagok. Ötödiken a madarakat és a vízi élőlényeket. A hatodikon a szárazföldi élőlényeket és az embert (férfinak és nőnek). A hetedik napon megpihent.

A második történet a második fejezet negyedik versszakánál kezdődik:
"Ezek az eredetei az égnek és a földnek, a midőn teremtettek, azon a napon, melyen alkotta az Örökkévaló Isten a földet és az eget"  (Genesis II 4.)
De itt nem találunk rendezett eseményleírást mint az első történetben. Mikor az IMIT tóra fordítás azt írja "eredetei" az eredeti héber szövegben azt a szót találjuk, hogy "תולדות" (fonetikusan "toldot"). Ez a szó több helyen is leszármazottak felsorolását előzi meg (például "Ve'Ele toldot bnei Noah", "És ezek Noé fiainak nemzetségei"). Ebből levonhatjuk a következtetés, hogy a második történet nem ott kezdődik ahol az első, mert már létezik az ég és a föld. Tehát legalább a harmadik napon kapcsolódunk be az első történetbe.
Ezzel szemben olvashatjuk, hogy
"De a mezőnek semmi bokra nem volt még a földön, sem a mezőnek semmi füve nem nőtt még, mert nem bocsájtott esőt az Örökkévaló Isten a földre és ember sem volt, hogy mívelje a földet" (Genesis II 5.)
Az első történetben a harmadik napon megparancsolta az Örökkévaló, hogy a föld sarjasszon füvet és fákat és az embert meg csak a hatodik napon teremtette meg. Itt mégis azt olvassuk, hogy bokor még nem létezett és "a mezőnek semmi füve nem nőtt". Egyrészt ez nem valódi ellentmondás, hisz a bokor teremtéséről nem írt az első történet. Nem minden lett egyenesen teremtve az Örökkévaló által. Vannak amik közvetve teremtődtek, ezt jelöli a már fent taglalt "toldot" (leszármazott) szó a történet elején. Nem úgy mint a például az ég és a föld melyek közvetlenül teremtődtek ("teremtette Isten az eget és a földet"). Másrészt amit megtudunk a két történet összehasonlításából az, hogy az ember előtt létezett már fű, de az nem nőtt. Tehát a harmadik napon megteremtődtek az említett növények, de lényegében a magjuk (vagyis a potenciál) létezett egészen addig míg nem volt eső és nem volt ki megművelje a földet.
Ebből láthatjuk, hogy a második történet az mondja nekünk, hogy minden amit az Örökkévaló teremtett akkor kap értelmet ha az ember megjelenik. Másképpen mindezek a dolgok az ember miatt lettek megteremtve. Ez nem azt jelenti, hogy az ember azt csinál amit akar a többi teremtménnyel. A teremtés történet megmutatja, hogy az ember is teremtmény és a teremtőjével kell elszámolnia minden tettével.

Fontos megjegyezni a nézőpontok közti különbséget. Az első fejezet bemutatja a teremtést a teremtő szemszögéből. Rendezetten megjelennek a világunk "kellékei" egymás után egészen míg meg nem jelenik az ember. A második történet már az első versszakban írja, hogy "melyen alkotta az Örökkévaló Isten a földet és az eget". Ez előtt a sorrend az első történetben ég és föld volt itt meg föld és ég. Ebből is láthatjuk hogy a nézőpont közepébe a második történetben a föld és az ember kerül az ég helyett.

A judaizmus válasza a bevezetőben feltett kérdésekre az, hogy nincs két egymásnak ellentmondó teremtés történet. A két történet egy és ugyanazon teremtést írja le különböző szemszögekből és különbségeknek szerepe van, amiből tanulni lehet.