Kinek kell tennie a gyógyulásért?

A hetiszakasz fordítása a zsido.com-on olvasható.

Hívőknél és nem hívőknél felmerül a kérdés, ha a mindenható tehet mindenről a világunkban, akkor minek nekünk dolgozni? "Ha" jóságos, akkor miért nem várjuk ölbe tett kézzel, hogy jót tegyen velünk? Miért foglalkozunk a gyógyítással, ha imádkozhatunk is érte, hisz ki lehet jobb gyógyító, mint az aki teremtett minket?

Batnadiv Weinberg rajza a 22-ik fejezetrők

Bibliodraw projektből

A Talmud írja a bölcs Ezékiás (Hizkijáhu) királyról, ki Júda királyságában uralkodott az időszámítás előtti nyolcadik században, hogy mikor látta, hogy a nép túlságosan a gyógyítókra hagyatkozik, akkor elrejtette az összes könyvet, ami a gyógyítással foglalkozott. 

Meglepően, bölcseink helyeselték tettét, ami első pillanatra úgy tűnik mintha ellent mondana egy másik talmudi álláspontnak. A hetiszakaszunkban olvassuk, hogy aki sérülést okozott másnak annak gondoskodnia kell az elszenvedő teljes gyógyulásáról:

"Ha felkel és jár az utcán mankóján, akkor büntetlen legyen, aki megütötte, csak mulasztását térítse meg és gyógyíttassa meg." - Exodus XXI:10

A Talmud Baba Kama traktátusa ebből vezeti le, hogy az orvosoknak meg lett engedélyezve a gyógyítás. Még a betegségeknél - amiket valaki természetesen kapott el és nem más okozta, mint a sérülést - , sem mondjunk, hogy "az I-ten tette beteggé, az I-ten gyógyítsa meg", hanem kötelességünk mindent megtenni a felebarátunk gyógyulásáért.

Melyik a helyes út? Bízzunk orvosaink tudásában és általában a tudományokban? Vagy támaszkodjunk az Örökkévalóra és imádkozzunk a gyógyulásért?

Ahogy már a bevezetőben is írtam, itt egy nagyobb kérdéskört érintünk. A világunkban ha problémával állunk szemben, mikor kell nekünk magunktól a legtöbbet, és mikor kell az Örökkévalóra hagyatkoznunk?

Rav Kook írta az "Ejn aja" könyvében, hogy kétfajta Örökkévalóba vetett bizalom létezik. Van egy alap bizalom, melyben az hisszük, hogy a Mindenható majd segít majd erőfeszítéseinket a problémáink megoldásában. A másik, egyszerű, vagy vak bizalom, melyben azt valljuk, hogy a Mindenható csodát tesz mikor szükség lesz rá.

Bibliában is találunk látszólag ellentmondásokat ebben a kérdésben. Az egyik esetben, mikor Józsua az egész seregét harcba küldte HaAj csatájában, el volt várva hogy mindenki megtegye a maximumot olyan földért, amit az Örökkévaló nekünk ígért. A másik eseteben, mikor Gedeon vitte csatába a törzseit a Midjaniták és az Amalekiták ellen, akkor a Mindenható szólt neki, hogy túl nagy a serege és vigyen harcba kevesebb embert.

Miért kellett Józsuának mindenkit harcba küldeni és Gedeon meg korlátozva volt? A válasz az emberekben és az ő hitükben rejlik. A hitük szintjétől függ, hogy melyik "bizalom" a megfelelő. 

Mikor hitünk elég mély ahhoz, hogy lássuk a Teremtő kezét a hétköznapokban, ha látjuk, hogy a természetes a "természet feletti", akkor tudjuk a mi erőnk is tőle származik és tetteink eredménye is az ő dicsősége. Ekkor meg kell tennünk mindent, amit tudunk, hogy elérjük célunkat, hisz tudjuk, hogy mi itt csak a vezeték vagyunk amin keresztül a jó a világba kerül. Józsua és a nép hite az ő korában magas szinten volt. Ez a generáció volt, amely vándorolt a sivatgban és belépett a szentföldre. Ez a generáció még nap mint nap látta az Örökkévaló gondoskodását nap mint nap, gondoljunk csak a mannára. Ők pontosan tudták, hogy honnan jön az erejük és nem volt szükségük csodákra, hogy meggyőzze őket.

Ezzel szemben Gedeon idejében a nép szellemi szintje hanyatlott, a bírák korában a nép sokszor a bálványokhoz fordult elhagyván az Örökkévalót. Nekik szükségül volt csodákra, nekik látniuk kellett, hogy Gedeon kevés emberrel is győzelmet arat a nagy túlerőben lévő ellenfél felett. Csak egy csoda fogja megmutatni a népnek, hogy kinél van a valós erő világunkban.

Ez hasonló a gyerekneveléshez. Amikor a gyerek még nagyon kicsi mi etetjük őt. Mi adjuk a szájába az ételt. Amikor nagyobb lesz, elé tesszük az ételt felaprítva. Mikor még nagyobb, már nem is aprítjuk fel az ételt, majd ő maga készíti el azt és így tovább. 

Ugyanígy a zsidó nép. Újszülöttként még szüksége volt csodákra nap mint nap, lásd manna. De lassan lassan ez a gondoskodás beléjük ivódott és a nép eljutott arra a szintre, amikor nem volt erre rászorulva. Mivel az a kívánatosabb, hogy mi magunk tegyünk jó dolgokat ebben a világban és a mi kezünkkel dolgozzunk meg ezért, Józsuának már nem volt szüksége csodára és az egész sereget csatába küldte.

Ezzel együtt történtek visszalépések, mint Gedeon korában, és ekkor szükség volt a hitük megerősítésére. Ugyanígy volt Ezékiás király, kinek apja, Áház egy hanyatló hitű királyságot hagyott rá, ezért volt szükség, hogy az emberek lássák ki tényleg felelős a gyógyulásért.

Besalah: A veleszületett és megszerzett tulajdonságok

A hetiszakasz fordítása a zsido.com-on olvasható.

Régen emlékszem szüleim hosszú beszélgetéseire, mikor is azt tárgyalták ki, vajon mennyi az a gyerek valójából, ami veleszületett, és mennyi amit neveléssel lehet benne elültetni, megváltoztatni. Végül is valahol mindig ott egyeztek meg, hogy a nagyobbik rész a vele hozott anyag és a szülő csak terelgetni tudja a szeretetével a gyereket a helyes irányba.

Batnadiv Weinberg: a tenger szétválik

A bibliodraw projektből

Hetiszakaszunkban olvassuk a korai héber kötészet egyik ékkövét, a tenger énekét, melyet a nép énekelt az Örökkévalónak mikor az csodával megmentette őket a fáraó hadától. Eme vers a következő vízióval fejeződik be.

"Rájuk borult félelem és rettegés, karod nagyságától elnémultak, mint a kő; míg átvonul a te néped, Örökkévaló! míg átvonul a nép, melyet szereztél." Exodus XV. 16. 

Mit jelent az ismétlés ebben a versszakban? Miért olvassuk "míg átvonul néped", "míg átvonul a nép, melyet szereztél"?

A talmud ezt a kettősséget, a kétszeri átvonulást, a Jordán folyó kétszeri átkelésével magyarázza. Egyszer mikor Józsué vitte át a népet a negyven évi vándorlás után és ezzel megkezdődött az első szentély kora. Másodszor meg mikor a nép hazatért Bábelből és megkezdődött a második szentély kora.

Rav Kook a zsidóság kétféle szentségéről írt. Az egyik veleszületett, melyeket még az ősapák óta szállnak szülőről gyerekre. A második szentség meg az egyéni tetteinkkel függ össze, a jó cselekedeteinkkel és a tóra tanulással tudjuk megszerezni, gyarapítani. 

A már előbb említett két periódus a történelembe közvetlenül kapcsolódnak ezekhez a szentség típusokhoz. A Józsuával megkezdett kort nagyban jellemezte a veleszületett szentség. Ebben a korban volt I-teni jelenlét a szentélyben, csodák történtek gyakran, próféták látomásaikkal terelgették a népet a helyes irányba. Ez kapcsolódik az idézet első részéhez "míg átvonul a néped".

A második periódust,  mikor a zsidók hazatértek Bábelből, már sokkal kevésbé jellemezte az I-teni jelenlét. Az mondják, hogy azok akik még gyerekként látták az első szentélyt és utána látták másodikat sírtak. Se próféták nem voltak többet, se csodák. Viszont ez az a kor, mikor befejeződött a biblia kanonizációja és a talmudi kor elkezdődött. Ekkor jelentek meg a nagy tanítók és rabbik akik a törvények tanulását, tanulmányozását és betartását előtérbe helyezték. Ez a kor kapcsolódik az idézet második feléhez "Míg átvonul a néped, melyet szereztél". Szereztél jó cselekedetekkel és tóra tanulással.

Mikor is Cefát rabbija, Jákob Dávid Willowsky rabbi  kritizálta Kook rabbit azért, hogy túl meleg kapcsolatot tart fenn az állam alapítás előtti nem vallásos (sokszor kifejezetten vallás ellenes) pionírokkal, akkor Kook rabbi a szentség fenn említett két formájának segítségével válaszolt.

"A mi generációnk tele van olyanokkal, akikben a megszerzett szentség alig van jelen. Ezért sokszor teszik ki magukat erkölcstelen viselkedésnek. Ezzel együtt a bennük lévő veleszületett szentség fényesen világít. Ezért van az, hogy ennyire szeretik a népet és Izráel földjét, hogy ezért képesek feláldozni magukat" (Igrot HaReiya)

  

Bo: Teljes napfogyatkozás

A hetiszakasz fordítása a zsido.com-on olvasható.

A héten olvassuk az utolsó csapásokat, melyeket az Örökkévaló mért Egyiptomra. A tízből már "csak" három van hátra. Valami mégis alapvetően megváltozott, mint ahogy az első csapás előtt láthatunk melyet olvasunk a héten.

Batnadiv Weinberg: sötétség csapása

A bibliodraw projektből

A fáraó szolgái a következőt mondják neki.

"És mondták Fáraó szolgái neki: Meddig legyen ez nekünk tőr gyanánt? Bocsásd el a férfiakat, hogy szolgálják az Örökkévalót, az ő Istenüket. Még nem tudod-e, hogy elveszett Egyiptom?" Exodus X. 7.

Igen meglepő, hogy a fáraó ilyen tanácsokat kap. Nem tudjuk pontosan, kik is voltak ezek az egyiptomiak, lehettek tanácsadók, vagy éppen szolgák, mindenesetre nem rejtették véka alá, hogy mit gondolnak. Akárkik voltak, biztosan alattvalói voltak a fáraónak, ilyen módon ezek a szavak nagyon kétségbeesettnek tűnnek. Mi történt, hogy hét csapás után így megváltoztak a viszonyok? 

Gondolhatnánk, hogy hét csapás után az egyiptomiak már hozzászoktak a "rossz szerencséhez". Ezt számba véve még súlyosabbnak tűnik ez az irányváltás. Lehet, hogy nem is az előző hét csapás rázta meg Egyiptomot, hanem a küszöbön álló nyolcadik? Vegyük észre, minden csapást megelőzött egy figyelmeztetés, melyben Mózes felszólította fáraót és Egyiptomot, hogy engedjék el a zsidókat, de most először hívta vissza a fáraó Mózest és Áront tárgyalni a figyelmeztetés után.

Ha jól olvasunk a szavak között, megérthetjük mitől is félt fáraó ennyire.

"És visszavitték Mózest meg Áront Fáraóhoz és mondta nekik: Menjetek, szolgáljátok az Örökkévalót, a ti Isteneteket! Kik azok, akik menjenek? És Mózes mondta: Ifjainkkal és véneinkkel megyünk, fiainkkal és leányainkkal, juhainkkal és marháinkkal megyünk, mert az Örökkévaló ünnepe lesz nekünk. És mondta nekik: Úgy legyen az Örökkévaló veletek, amint én elbocsátlak benneteket és gyermekeiteket! Lássátok, hogy rossz van szándékotokban. Nem úgy! Menjetek csak a férfiak és szolgáljátok az Örökkévalót, hisz ezt kéritek ti." Exodus X. 8-11.

A vita úgy tűnik a körül folyik, kik is azok akik szolgálhatják az Örökkévalót. Egyiptomi szemszögből ezek csak a férfiak lehetnek, míg Mózes és Áron szerint ez mindenkinek, férfiaknak, nőknek és gyerekeknek egyaránt meg kell hogy adasson.

Mégis, két furcsaság van ebben a részben. Egyik, hogy miért fontos ez a fáraónak? Miért érdekli őt, hogy ki szolgálja az ő által nem elismert I-tent?! Lehet, hogy az ellenkezés oka nem is tárgyilagos? Egyik oldalról érzi a fáraó, hogy itt egy olyan háborúban van, melyben nem győzhet. Másik oldalról még nem képes elismerni a teljes vereséget és beadni a derekát úgy ahogy Mózes és Áron kérik?

Másik a fenyegetés. A "rossz van szándékotokban" (kiemelt rész az előbbi idézetben) egy nehezen fordítható szöveg. Rossz a "rá" szó fordítása. Szándékotokban pedig a "neged pneijhem" fordítása. Ez utóbbi szó szerinti fordítása inkább az lenne, hogy "ellenetek" vagy "színetek ellen". Az előbbi szó "Rá" ismerős azoknak, akik Egyiptológiával foglalkoztak. Mint ahogy Rási-tól tanuljuk, nem más mint Rá'á, az ősi egyiptomi bálvány. Ezek szerint a fáraó megfenyegette a zsidókat, hogy ha mind elmennek akkor Rá'á, a nap bálványa ellenük fordul!

És mi az ami így megijesztette fáraót és szolgáit? A nyolcadik csapás, melyet Mózes megjövendölt a sáskák csapása volt. Persze tudjuk, a sáskajárás nem csak tönkre teszi a gazdaságot, hanem éhezéssel is jár. Mégis, ez nem új, hiszen az előző csapásokban ezt már átélte Egyiptom. Amit Mózes jövendölt az akkor sáskajárás, ami belepi teljesen az eget és a földet és nem lehet majd látni tőle. Ez sokkal súlyosabb, mint a gazdasági fenyegetettség. Ez a csapás teológiailag volt nehezen megmagyarázható az egyiptomi népnek. Hogy lehet, hogy a sáskák úgy betakarják a földet, hogy nem lehet a napot (Rá'át) látni? A fáraónak a hatalma az egyiptomi bálvány imádásból volt eredeztetve. Ha az  megbukik, a fáraó hatalma is megbukhat.  
Mindezek mellett a fáraó nem volt hajlandó elengedni a nőket és a gyerekeket. Nem tudta beismerni a nyilvánvalót, hogy Mózes istenének ereje túlmutat az ő isteneinek erején. Inkább hajlandó volt megpróbálni elviselni a sáskák csapását, minthogy beismerje az alárendeltségét.

A következő csapás ennél egyértelműbben támadta az Egyiptomi nap kultuszt. A kilencedik csapás a sötétség volt. Csak ezek után következett be az utolsó, legvéresebb csapás, az elsőszülöttek csapása, ami végül is arra kényszerítette a fáraót, hogy éjszaka közepén könyörögjön Mózesnek, hogy az összes zsidó hagyja el Egyiptomot.

Mózes viszont nemet mondott, nem hagyják el az éj leple alatt az országot. Reggel, az egyiptomiak által istenített nap fénye alatt hagyják el Egyiptomot. Ezzel mérve a tizenegyedik csapást Egyiptom bálvány imádó nap hitére.

  

Váerá: Szövegidegen részek

A hetiszakasz fordítása a zsido.com-on olvasható.

Mózes története a szemünk előtt bontakozik ki amióta elkezdtük olvasni a kivonulás könyvét a múlt héten. Ezen a héten folytatódik a már jól ismert bibliai történet, melyben szabad néppé lesznek Jákob leszármazottai. Mózes története, mint egy igazi államférfinek, egybekapcsolódik a nép történetével. 

Batnadiv Weinberg: A kapcsolat

a Bibliodraw projektből

Bár Mózes nem élte át Izrael népének rabszolgasorsát, mégis őt választja ki a Mindenható arra, hogy kivezesse népét Egyiptomból. Midjánból eljött Mózes, hogy Áron bátyjával együtt, hogy mint olvastuk múlt héten, a fáraót rávegyék a nép felszabadítására. Mint ismerjük a történetet, a fáraónak esze ágában sincs elengednie a népet és még büntetés képen meg is nehezíti a rájuk mért terhet. Mindennek a tetejében, még a nép is megdühödik Mózesre és Áronra a közbenjárásért mely ily rosszul sikerült.

Ezek után jönnek az Örökkévaló csapásai, melyek végül is ráveszik a fáraót, hogy engedje el a zsidókat. A történet, mint már írtam, ismert.

Ha elolvassuk a hetiszakaszt, amit melegen ajánlok, észreveszünk egy nagy részt a szövegben, mely elsőre sehogy se illik oda!

Történetünk szépen lépkedne állomásról állomásra, egymást követő logikus rendben, ha csak nem lenne a hatodik fejezet tizennegyedik versszakától egészen a fejezet befejezéséig egy leírás Mózes és Áron családfájáról.

Felsorolva a fejezetek témáit látható hogy az említett rész kontextusa nem nyilvánvaló: 

• Mózes visszatér Egyiptomba 
• Eredménytelen felszólítás Fáraóhoz
• Az elnyomatás növekedése
• A megváltás ígéretének megújítása
• Mózes és Áron családfája
• A tíz csapás: az első csapás, a víz vérré változik

Mózes és Áron családfája bemutatja a család generációit Lévitől, Jákob fiától egészen a történetig. 

Mit keres ez a szöveg a történetben? És miért pont itt van, ahol látszólag nincs semmi kapcsolata a történet folyamával.

Ez a rész, melyben Mózest elhelyezi a Tóra a zsidóság "családjában". Megtudjuk, ki volt az apja, az anyja, a nagyszülei és a többi. Mind visszavezethetőek az Ábrahám családjában és mind hús vér emberek. 

Olyan különleges emberek, kik különleges tetteket vittek véghez, sokszor és sok kultúrában kaptak a történelem folyamán "különleges" származást utólag. Gondoljunk csak a görög mitológiára, melynek folyamán nagy, történelmi személyek kaptak "isteni" szülőket. Ugyanígy a germán mondavilág is összemosta az isteneit a királyok származásával. Hogy egy bizonyos zsidó tanítóról már ne is beszéljünk...

Mózes szüleinek, és az ő szüleiknek a bemutatása megmutatja nekünk azt, hogy igenis, itt egy hús vér emberről van szó, még ha próféta is. Olyanról, akinek apja van és anyja van. Aki hibázik és esendő.

Mindemellett elég lett volna, ha a szüleit mutatja be a már említett Ábrahámi vonalon. De ez a szakasz bemutatja a testvéreket, az unokatestvéreket, sőt, még Lévi idősebb testvéreit és az ő családjait is. Miért van erre szükség?

Egyik oldalról igaz, hogy Mózes hús vér ember. Nem fia és nem unokája semmilyen emberen feletti lénynek. Ezzel együtt nem szabad átesni a ló túloldalára. Nem szabad azt hinnünk, hogy bármiféle jött mentből, már elnézést, lehet olyan próféta, ki a Mindenhatót látta szemtől szembe. Mózes és Áron ki voltak választva erre a feladatra, ennek érzékeltetésére mutatja be nekünk mindazokat, akik megelőzhették volna a születési sorrend miatt őket, de mégse tették.

És hogy miért pont itt hozza a Tóra ezeket a bizonyítékokat? A történet eddig nem volt sikeres Mózes és Áron szempontjából. Mózesnek menekülnie kellett mióta megszületett, először az otthonából menekítették ki még csecsemőként, majd egészen Midjánig kellett menekülnie az egyiptomiak elől. 

Ezek után már már hihetetlen, mennyire nehezen vette rá a Mindenható, hogy visszatérjen és a nép élére álljon. Ezek után is sikertelen volt az első próbálkozása a fáraónál. Ami különleges ezen a ponton az az, hogy itt változik meg a történet. Innen kezd Mózes irányítani és kezdődnek a sikerek, melyek a végül is a nép felszabadítását és a törvények elfogadását eredményezik.

Ez az a hely, ahol "felível Mózes és Áron" karrierje. Ez az a hely ahol emlékeztetni kell mindenkit, ők is hús vér emberek, őket választotta ki az Örökkévaló.

Vájákehel: a rátermett vezető választása

Sokszor felmerül, hogyan választjuk meg az életben azokat az embereket, akik vezetnek minket. Honnan tudjuk, hogy ki az, akinek tényleg a kezébe adhatunk feladatot, vagy esetleg saját magunkat alá rendelhetjük, mert így fontos dolgokat érhetünk el.

A sivatagi szentély megépítésénél olvassuk:

"És mondta Mózes Izráel fiainak: Lássátok, név szerint szólította az Örökkévaló Beczálelt, Úri fiát, Chúr fiát, Jehuda törzséből; eltöltötte őt Isten szellemével: bölcsességgel, értelemmel és tudással, minden munkában " (Exodus XXXV. 30-31.)

A hetiszakaszban olvassuk, hogy hogyan épül fel a sivatagi szentély. Hogyan válik ez a munka egy igazi közösségi feladattá, melyet nem "külsősök" vagy "alválalkozók" hajtanak végre hanem maga a nép váltja valóra.

Ezt a feladatot Beczálel vezette, kinek a kinevezését olvashatjuk a fenti idézetben. Beczálel a fent írtak szerint bölcs, okos és tudós volt. De vajon ezek a tulajdonságok elegek ahhoz, hogy valaki vezesse a népet egy ilyen fontos feladatban?

(Nem tartozik ide szorosan, de "bölcs" jelzőt az Tóra 11 alkalommal használja emberekkel kapcsolatban ebben a fejezetben és a következőben. Mindegyik esetben a szentély építésével összefügg a bölcsesség. Sehol máshol Mózes öt könyvében nincs jelen ez a jelző ilyen gyakorisággal.)

A midrás (Beráhot traktátus 55a) azt írja, hogy Beczálel kiválasztása az Örökkévaló által nem volt annyira egyértelmű, mint ahogy az első olvasatra tűnhet.

Először az Isten megkérdezte Mózest, hogy szerinte elfogadható-e Beczálel a feladatra. Erre Mózes azt válaszolta, hogy ha a világ urának elfogadtató akkor neki is biztosan az. Ezzel együtt, mondta Mózes, meg akarom kérdezni a népet. Mikor Mózes feltette a kérdést a népnek, a nép azt válaszolta, hogy ha neked elfogadható akkor nekünk is biztosan az.

Ebből tanulták bölcseink, hogy kinevezésekhez ki kell kérni az emberek véleményét. Ezzel együtt, furcsán hangzik, hogy emberi hozzájárulás kell ahhoz amit az Örökkévaló dönt el. Ez formalitás? Esetleg udvariasság?

Rav Kook (Kúk) Ein Aja könyvében az igaz vezető három minősítéséről ír ezzel a midrással kapcsolatban.

Az vezető első tulajdonsága a becsületesség, a lelkének tisztasága. Ez belső tulajdonság, melyet csakis a lelkének teremtője tud minősíteni.

A második a bölcsesség, melynek segítségével sikeresen el tudja irányítani az embereket a feladataikban. Ez már egy olyan tulajdonság, melyet az emberek is tudnak minősíteni. De nem mindenki, ugyanis csak olyan valaki tudja megítélni ezt igazán, aki maga is embereket vezet. Ezért volt fontos Mózes válasza. Bár az első tulajdonság a legfontosabb, legyen bármilyen becsületes a jelölt, nem biztos hogy el tudja vezetni az embereket.

A harmadik tulajdonság, ami egy sikeres vezető ismérve az a karizma. Nem kérdés, hogy ez még kevésbé fontos mint az előbbi két tulajdonság, de a karizmatikus vezető még hatásosabb, még inkább hatni tud az emberekre, mint az aki "csak" becsületes és bölcs.

Mint már mondtuk előbb, a sorrend fontos. A bölcs és karizmatikus emberből, aki nem becsületes, a legjobb esetben is csak rossz vezető lesz. Rosszabbakban még korrupt is.

Ez a fontossági sorrend az amiről a Midrás tanít minket. Először az Örökkévaló biztosította, hogy Beczálel becsületes. Ezek után Mózes értékelte őt és döntött úgy, hogy alkalmas az emberek vezetésére. Majd a nép, kik eldöntötték, hogy Beczálel népszerű lesz-e vagy sem.

Ki tiszá: Bizonyosság táblái

Hetiszakaszunk, "ki tiszá" két fő részre és egyben témára osztható. Első rész ugyanúgy mint a két előző hetiszakasz, a pusztai szentély törvényeivel és az azokhoz kapcsolódó témákkal foglalkozik. A második rész viszont nagyon más vizekre viszi az olvasót.

A második részben olvassuk az aranyborjú bűnét. Míg Mózes fent volt a Szináj hegyen, a nép követelte Árontól, hogy csináljon nekik egy bálványt, amely, ha lehet így fogalmazni, pótolja Mózest, akit eltűntnek hittek.  Áron tűzbe dobta az aranyat amit a néptől összeszedett és a lángokból egy arany borjú emelkedett ki. Mikor Mózes lejött a hegyről a táborban találta az aranyborjút az őt bálványozó néppel. Ez a bűn, a bálványimádás, az egyik legsúlyosabb, melyet a nép elkövetett a sivatagi vándorlás alatt. Egyben, ez a rabbinikus irodalom egyik leginkább tárgyalt tórai eseménye. Ezzel együtt, bármennyire is divatos téma, nem ezzel foglalkozunk ezen a héten.

Chagall: Mózes megkapja a törvény tábláit

A mai témánkhoz a következő versszakokat fogjuk tanulmányozni.

"És őrizzék meg Izráel fiai a szombatot, hogy megtartsák a szombatot nemzdékeiken át, örök szövetségül. Közöttem és Izráel fiai között jel az örökre; mert hat napon alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a hetedik napon pedig nyugodott és pihent. És odaadta Mózesnek, a mint végzett azzal, hogy beszéljen vele, a Színáj hegyén a bizonyosság két tábláját, kőtáblákat, irva Isten ujjával." (Exodus XXXI. 16.-18.)

Az utolsó mondat ("És odaadta...") alanya rejtett. A tóra nem fejti ki, hogy ki adta oda Mózesnek a bizonyosság tábláit. Legalábbis nem ebben a mondatban.

Az előző mondat alanya ("hat napon alkotta az Örökkévaló...") ugyanaz mint a rejtett alany a már említett utolsó mondatban. Ez mutatja folytonosságot és a kapcsolatot a fenti versszakok között. Miért fontos ez és mit jelent ez a kapcsolat?

Ezekkel a versszakokkal zárul Mózes második könyvének harmincegyedik fejezete. A harminckettedik fejezetben azonnal kezdődik a már fenn említett aranyborjú-történet. Ez a  lezárás a rejtett alannyal mutatja, hogy a bizonyosság tábláinak átvétele körbeveszi az eddig olvasottakat, lezár egy szakaszt és minden törvény, melyet előtte olvastunk, feltétel és felkészítés volt a szövetség tábláira.

Korábban, a Jitró hetiszakaszban olvastuk, hogy "Földből való oltárt  késztíts nekem..." (Exodus XX 24.). Ami megelőzte ezt a versszakot az a tíz parancsolat,a Szináj hegyi kinyilatkoztatás volt. Ahogy az oltár felépítését leírja a tóra, ugyanúgy a népet és az emberiséget megalapozó erkölcsi, humánus és jogi alapjait és törvényeit lefekteti.

A következő hetiszakaszban, a Mispatim-ban jobban kibontakoznak ezen alapelvek melyek ember és felebarátja közti viszonyt határozzák meg. Majd a Trumá, Tecáve és Ki tiszá (első fele) szakaszokban a szentély és szolgálatának parancsolatait olvassuk. Ez nem jelent mást, mint hogy a szentély szerepe az Isteni jelenlét, melyet elhoz a nép közé. A ember és környezetének törvényei - tórája - függnek az Isteni közelségtől.

A táblák szerepe az, hogy együtt legyen a Szentélyben az oltárral. Emeljék az Isteni jelenlétet és bizonyosságai legyenek a szövetségnek, mely az Örökkévaló és a választott népe között köttetett.

Trumá: Szentély a népnek

Bár még nem tartunk a Mózes második könyvének végén, hogy visszatekintsünk az egészre, mégis megállunk itt és némileg áttekintünk az eddig olvasottakon. Láthattuk, hogy a nép imádkozott az Örökkévalóhoz, hogy szabadítsa meg őket Egyiptomtól. Olvastuk a Mózes történetét és a csodákat melyekkel az Örökkévaló megszabadította Izráel fiait akik a szemünk előtt váltak nemzetté. Szemtanúi voltunk a Isteni kinyilatkoztatásnak a Szináj Hegyen és megkaptuk a Tízparancsolatot és a törvényeket amik meghatározzák az ember és ember közti kapcsolatot.

A hetiszakaszunk, Trumá viszont nagyon más mint amit eddig olvastunk. Itt találkozunk először a parancsolatokkal, amelyek meghatározzák hogy a nép hogyan szolgálja a Mindenhatót. 

"Készítsetek nekem szentélyt, hogy lakjam közepettük" (Exodus XXV. 8)

Érdemes kicsit mélyebbre hatóan tanulmányozni a mondat utolsó szavát . Ez is azon fordítások közé tartozik, melyet kicsit finomítani kell. Az eredeti szó "בתוכם" a "בתוך"-ból jön, ami jelentheti azt hogy valamiben vagy valami közepén lenni. Tehát a "lakjam közepettük" mellett a "lakjam bennük" is megfelelő fordítása az eredeti szövegnek.

Ismerjük a keresztény kifejezést "Isten háza". A cél a szentélynél más. Nem azért készítünk szentélyt, hogy az  Örökkévaló ott legyen. A szentély lényege ahogy a fent említett fordítás mutatja, hogy általa az Isteni jelenlét (s'hina) bennünk, a népben megjelenjen.

Fent említettem, hogy az eddigi olvasottaktól nagyon eltér a most elkezdet leírás. A szentély törvényeit mostantól egészen a Mózes harmadik könyvének majdnem a végéig olvasni fogjuk, ahol is a ígéretet kap a nép, hogy ha eme törvények szerint járunk el, akkor többek között elnyerjük a már előbb említett isteni jelenlétet. Viszont eme törvények nem csak a szentély törvényei, hanem az élet minden más aspektusaival is foglalkoznak. Ez mutatja, hogy nem elég szentélyt építeni és szolgálni benne, ugyanúgy fontos betartani az ember és felebarátja közti parancsolatokat mint az ember és teremtője közti parancsolatokat.

A tradíció szerint az első jeruzsálemi szentély pusztulását az okozta, hogy bár ember és felebarátja tiszteletbe tartották egymást, mégis sok volt a bálványimádó. A második viszont azért pusztult el, mert bár az emberek hűen szolgálták a teremtőjüket, egymást nem tartották tiszteletben.

Adja az Örökkévaló, hogy a harmadik szentély ideje minél előbb elérkezzen.

Mispatim: Megtenni és meghallgatni

A "mispatim szó jelentése magyarul törvények. Mint már múlt héten tanultuk, a nép hallotta a Szináj hegyi kinyilatkoztatást és megkapta a tízparancsolatot, az első törvényeket. A hetiszakaszunkban, melynek neve törvények, az eddig olvasottakhoz képest a legtöbb parancsolatot (micvákat) találjuk.

Ezen parancsolatok nagy részben ember és ember között felmerülő kérdésekkel foglalkoznak. Nagyon sok bölcsesség van ezekben a parancsolatokban, melyeket sok "felvilágosult" "modern" ember elsőre megmosolyog és mégis sok alapvető igazságot tartalmaznak. Nem csak azt tanulhatjuk belőlük, hogy a bűnös mivel tartozik felebarátjának ha kárt okoz neki, de azt is hogy a felebarát hogyan teheti jobbá a vétkest, hogy az sajnálatos eset ne történjen meg újra.

Mégis, a heti témánk nem a törvényekkel kapcsolatos, hanem azzal ahogy a nép fogadja őket:

"És vette a szövetség könyvét (Mózes) és felolvasta a nép fülei előtt, és mondták: Mindent, a mit szólt az Örökkévaló, megteszünk és meghallgatunk" (Exodus XXIV. 7.)

Két dolgot ígért meg a nép: megtenni és meghallgatni. Nehéz nem észrevenni a különös sorrendet. Először is egy jidische máme sztereotípiája jutott az eszembe, azé az emberé aki kérdez (esetleg) és a választól függetlenül azt csinálja amit eleve elhatározott.

Ebben a versszakban is bizonyítja a nép, megcsináljuk amit a Tóra parancsol attól függetlenül, hogy tudnánk, hogy mit és miért parancsol. A midrás szerint a nép azzal, hogy így bizonyította lojalitását, kiérdemelte, hogy minden zsidó kapjon két koronát az angyaloktól.

Mégis, mi a különleges ebben a fogadalomban "megtenni és meghallgatni"?

Ha a nép azt mondta volna "meghallgatjuk és megtesszük", másképpen mondva megértjük a parancsolatok mély értelmét és utána betartjuk őket vajon egy magasabb szintű hitet jelentene?

A mai világunk arra vezet minket, hogy a bölcsességhez tanulással és tapasztalattal juthatunk el. E mellett a természetben létezik a velünk született tudás, melyhez nem formális tanulással jutottunk hozzá. A méh sem az építész szakon tanulta azt, hogy mi az optimális alakja a méhkasnak.

Ez az ösztönös tudás jelen van a lelki világunkban is. Az angyalok alárendelt szellemi lények, akiknek nincs szükségük a Tórára ebben a világban mert már az teremtésükkor a természetük részévé vált. Csak az emberi lények azok, aki hajlamosak arra, hogy a tárgyi világ megzavarja őket és küzdeniük kell azért hogy a lelkük megmaradjon azon a szinten ahova teremtve lett.

Izráel fia, akik a Szináj hegyének lábánál álltak nem csak a parancsolatokat és törvényeket kapták meg. Ők rátaláltak a saját belső valójukra is. Megtalálták a saját veleszületett küldetésük valóját, mikor azt mondták: "megteszünk".

Jitró: a tóra idő koncepciója

Hetiszakaszunk két lényegi történetet mond el. Az egyik, melyben Mózes és a nép a Szináj hegynél megkapja a tíz parancsolatot. Ezt a méltán ismert eseményt úgy idézi a rabbinikus irodalom, mint "Szináj hegyi kinyilatkoztatás". A másik, melyben Mózest meglátogatja apósa, Jitró.

Az előző kellően, hogy irodalmi jelzőt használjak, drámai pontja a kivonulás történetnek. Az örökkévaló szövetséget köt a néppel:

"Most tehát, ha hallgatva hallgattok a szavamra és megőrzitek szövetségemet, akkor lesztek nekem kiváló tulajdonom mind a népek közül, mert enyém a föld" (Exodus XIX. 5.)

A nép magára veszi a törvényeket és ezzel a választott néppé válik. Ennél kevés fontosabb dolgot olvashatunk a tórában. Bele is illik az eddigi csodás történések sorába. Egyiptomi csapások, a kivonulás, a Vörös tenger kettéválasztása és Ámálek fölött aratott győzelem után az Isteni ige kihirdetése szépen beleillik az eddigi események füzérébe.

Ezzel ellentétben, az utóbbi történet, mely Jitró látogatásáról szól enyhén szólva is furcsa. Jitró, Midján papja megjelenik a vejénél mert hallotta a csodákat, melyeket az Örökkévaló tett a néppel. Ezen kívül Jitró megáldja a mindenhatót, hogy kimentette Izráel fiait Egyiptomból és áldozatot ajánl fel. Mikor látja, hogy veje egész nap igazságot tesz a nép között, tanácsot add, hogy Mózes nevezzen ki igaz bírákat, hogy ne egyedül kelljen igazságot osztani és maradjon ideje a nép szellemi irányítására. Ezek után elhagyja a tábort.

Ez a történet azért furcsa, mert a szöveg sorrendben megelőzi a Szináj hegyi kinyilatkoztatást és ezért úgy tűnik mintha megbontaná a már említett csodás események folytonosságát. Tulajdonképpen, ezzel el is értünk  e heti bejegyzés mondanivalójához.

Ezen a héten nem is annyira a leírtakkal kapcsolatban akartam valami érdekes magyarázatot hozni, hanem inkább az olvasott történetekhez való viszonyra akartam a figyelmet felhívni. Ugyanis a tóra nem egy lineáris idősíkban meséli el a történeteket és nem is szabad (és lehet) a folytonosságot felhasználni mint eszközt, mely magyarázatot ad bizonyos dolgokra melyeket olvasunk.

Vannak persze nyilvánvaló dolgok, mint hogy Jákob lement a fiaival Egyiptomba és csak utána vonult ki a nép Egyiptomból és nem fordítva. Ezere a eseményekre általában a tóra külön felhívja a figyelmünket. De olyanokban, mint például a fenn említett két történetben, nem egyértelmű mi történt előbb.

Lehet, hogy tényleg a valós történések sorrendjében a nép előbb jutott el a Szináj hegyhez és látta az Isteni kinyilatkoztatást és csak ezek után történt meg Jitró látogatása. Vannak erre utaló pontok a történetben. Például sok magyarázó szerint a csodák között, melyeket Jitró hallott, ott volt a Szináj hegyi kinyilatkoztatás. Vagy, vajon milyen törvények szerint bíráskodott Mózes, mikor tanácsot kapott Jitrótól, ha még meg sem kapta a tíz parancsolatot?

Mégis, a tóra írója ebben a sorrendben meséli el a történetet, mert a lényeg nem az idő szerinti sorrendiségben van. Egyik magyarázat szerint annak az oka, hogy Jitró látogatásának történetét előbb olvassuk az, hogy a szent írás emlékezetet minket arra a kinyilatkoztatás elolvasása előtt, hogy Izráel fiai lehetnek a kiválasztott nép, de ennek ellenére tudást és tanácsokat kaphatunk nem zsidó bölcsektől is, mint például Jitro volt.

Besáláh: Csodák kint és csodák bent

A kivonulás könyve tele van csodákkal. Ha visszagondolunk a teremtés könyvére, akkor ez a tény még sokkal szembeötlőbb. Voltak kisebb csodák, mint például a történet melyben Mózes csecsemőként megmenekül a fáraó katonái elől és voltak nagy csodák mint a csapások melyek Egyiptomot sújtották. Az előbbi példára talán mondhatnánk, hogy az egy valós csoda helyett inkább egy történet mely a csodával határos, de az utóbbira ezt nem szokás mondani. A tóra maga is a csapásokat csodának hívja, melyeket az Örökkévaló tett. De vajon megtörténtek volna-e a csapások, ha Mózes nem éli meg a felnőtt kort. Mi a különbség a kettő között?

Mózes szerepe, mint minden idők legnagyobb prófétája, megkérdőjelezhetetlen. Már maga a léte is csoda, hisz ő volt az aki "szemtől szembe beszélt az örökkévalóval". Mégis, az ő létének és a túlélésének csodájának meg volt a szerepe ugyanúgy mint az Egyiptom által elszenvedett csapásoknak. A szerep szó használata nem véletlenszerű.

A csodáknak, melyeket az Örökkévaló tett a világgal, meg volt az egyedi és egyszeri szerepük. Gondoljuk bele, ha minden nap látnák csodákat akkor azok már nem is lennének csodák, hanem hétköznapiak. Hogy ritka, aktuálpolitikai példát hozzak, ha Iránt tíz csapással sújtaná a mindenható akkor valószínűleg az atomprogram népszerűsége meredeken csökkenne Perzsiában. De ebbe az esetben Izraelben se nagyon erőltetné magát az ügyben és lehet, hogy a csodák a végső cél elérését akadályoznák meg. Na de hagyjuk ezt és térjünk vissza a kivonulás csodáihoz.

Mi volt a tíz csapás szerepe? Emlékezzünk csak vissza a könyv elején mi volt? A nép rabszolga sorsra jutott és könyörögtek az Örökkévalóhoz, hogy mentse meg őket. Egyiptom királya, a fáraó a tizedik csapás után elengedte a népet. Az egyenlet egyszerű, a csodák célja az volt, hogy a nép kiszabaduljon Egyiptomból. Persze, és ez a mai témánk szempontjából mellékszál, volt még ezen csodáknak más szerepe is. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy a fáraó szíve talán nem bírta volna ezeket a csapásokat, de folyamatosan meg lett erősítve. Lehet, hogy egy csapás is elég lett volna, de a nép felszabadításán kívül az Örökkévaló a tíz csapással megmutatta a világnak a hatalmát.

A hetiszakaszban olvassuk, hogy a nép elhagyja Egyiptomot és a helyett. hogy egyenest a szárazföldön jutnának el Kánaánba, az Örökkévaló a Vörös tenger felé vezeti őket. A fáraó meggondolja magát és üldözőbe veszi őket és a katonasága már el is éri a népet a Vörös tenger partján, amikor is csoda történik. A Vörös tenger kettéválik és a nép átvonul rajta minden bántódás nélkül, viszont az üldözőkre rázárul és odavesznek mind.

Az előbb tárgyaltuk, hogy minden csodának meg van a szerepe a történelemben. Miért volt szükség erre a "tizenegyedik" csapásra?

Tudjuk, hogy a nép is fel volt fegyverezve. Mégsem álltak meg a tenger partján és kezdtek védelmet építeni a fáraó serege ellen. E helyett a nép azt mondta Mózesnek: miért hoztál ki minket ide a pusztába? Meghalni? Jobb volt nekünk Egyiptomban...

Igaz, hogy a nép fizikailag megszabadult a rabszolgaságtól a tíz csapás csodája után, de a lelkükben még mindig rabszolgák voltak akik nem tudták felvenni a harcot a volt uraikkal szemben. Még csak pár nap telt el, de inkább választották volna a rabszolga életet Egyiptomban mint az önállóságot a pusztában.

A tenger szétválasztásának csodájára azért volt szükség, hogy a nép lelkiekben meg tudjon szabadulni az Egyiptomi rabszolgaságtól és hogy megmutassa, hogy a népnek csak egy Úra van és mi az ő szolgái vagyunk.

Bo: Szabadság a kovász helyett

Ez a cím azt hiszem nem hangzik túlságosan jól első olvasatra. Ennek ellenére megpróbálom elmagyarázni, hogy mit értek alatta ebben a bejegyzésben.

Az előző és az e hetiszakaszokban olvassuk a tíz csapást, mellyel az örökkévaló sujtotta Egyiptomot. Minden csapás súlyos önmagában, a rabbinikus irodalom hosszan taglalja mindegyik csapás jelentőségét. Ennek ellenére nem kérdés, hogy az utolsó csapás a legsúlyosabb mely az elsőszülöttek halálával végződik.

"És szólt Mózes: Így szól az Örökkévaló: Éjfél táján keresztül vonulok Egyiptomon; s meghal minden elsőszülött Egyiptom országában elsőszülöttjétől Fáraónak, a ki ül trónján, elsőszülöttjéig a szolgálónak, a ki a kézimalom mögött van, és a baromnak minden elsőszülöttje. " (Exodus XI. 4-5.)

Ez a szörnyű csapás elkerülte Izráel fiainak otthonait, mert az Örökkévaló megparancsolta, hogy bárány "pészách"  (a szó jelentése áldozat) vérével jelöljék meg az ajtófélfáikat és a megjelölt házakat elkerülte a halál. Ezek után közvetlenül olvassuk hogy:


"És legyen ezen nap nektek emlékezésül és üljétek meg azt nemzedékeiteken át, örök törvényül üljétek meg azt. Hét napon át kovásztalan kenyeret egyetek: de már az első napra takarítsatok ki minden kovászost házaitokból, mert bárki kovászosat eszik, irtassék ki azon lélek Izráelből" (Exodus XI. 4-5.)

Mózes  és a nép már tudja, hogy ez a csapás az utolsó. Már készülődnek, hogy elhagyják Egyiptomot és a rabszolgaságot és elinduljanak szabad emberként az ígéret földjére.

Na most, ha összefoglaljuk a gondolatmenetet, akkor a következőt kapjuk: elsőszülöttek halála, vér az ajtófélfán, szabadság, kovásztalan háztartás.

Felmerül a kérdés, hogy mit keres itt a kovásztalan háztartás? (ami egyébként minden zsidó asszony rémálma, és mivel mi férfiak sorsközösséget vállaltunk, a miénk is :) ) Miért parancsolja a tóra, hogy semmisitsünk meg minden kovászos dolgot ami a tulajdonunkban van? Mi köze ennek a szabadsághoz?

A teljes szabadság elérésének két aspektusa van. Az első, hogy meg kell szabadulni a külső leigázottságtól  minden olyan külső hatástól ami akaratunk ellenére ránk kényszerít dolgokat fizikai valónkban. De ez nem minden, a teljes szabadság eléréséhez a lelkünket is meg kell szabadítanunk azoktól a külső elvárásoktól amik nem teszik lehetővé, hogy a lélek a saját útját járja. A különbség egy rabszolga és egy szabad ember között nem csak a társadalmi helyzetükben jelenik meg. Léteztek a történelemben szolgák, akiknek szabad lelke meghaladta a legtöbb szabad, de szervilis gondolkodású kortársukét. Ha hűségesek tudunk lenni a saját belső valónkhoz mely a mindenhatótól származik (ahogy olvastuk a teremtés könyvében, "celem elokim", az Isten mintájára), akkor teljes életet tudunk élni szabad emberként. A szervilis emberek nem fogják tudni soha megélni azt örömöt, melyet a szabad ember megél mert az örömük mindig függni fog mások elismerésétől.

Miért a kovász? A kovász egy idegen anyag, amit a kenyértésztához adunk. Ez az anyag megváltoztatja a tésztát. Felfújja azt és megváltoztatja az eredeti formáját és egyéb tulajdonságait. Többnek mutatja a tésztát annál ami. A kovász megsemmisítése azt jelképezi, hogy megtisztítjuk az otthonunkat és magunkat minden külső hatástól és kényszertől ami megakadályoz minket attól, hogy elérjük a lélek ideális állapotát, amely állapotban az nem több és nem kevesebb mint amilyennek az Örökkévaló teremtette: szabad.

Váerá: Fáraó szíve

Mit tudunk a Fáraó szívéről?

A pesties válasz erre a kérdésre az lenne, hogy mit érdekel az engem... A fáraóról, Egyiptom királyáról eddig nem sok jót olvashattunk. Az előző hetiszakasz, s egyben a kivonulás könyve első sorai már arra utalnak, hogy a fáraó nem szívlelhette Izráel népét. Mint írva van "És támadt egy új király Egyiptom fölött, a ki nem ismerte Józsefet". Nehezen hihető, hogy a fáraó nem tudta volna,csoda Jozsef, a bölcs, aki megmentette Egyiptomot az éhínségtől. A magyarázat erre az, hogy a fáraó nem ismerte el József tetteit, mert nem akarta elismerni őt és egyben Izráel fiait.

Ezek után, még szintén az előző hetiszakaszból, emlékezzünk vissza arra, hogy ez az ember volt az, aki a történelem első, mondhatnánk állami szintű zsidók elleni bűntettét követte el, amikor megparancsolta minden zsidó újszülött Nílusba veszejtését. Később ezt majd népirtásnak fogják hívni. Napjainkban meg jól elítélné őt az ENSZ és mi sokkal jobban lennénk ettől...

De térjünk vissza a témánkhoz. Mondhatnánk, bármennyire érdekel minket a világ jóléte, az emberek lelki egészsége, pont ennek az embernek a szíve iránt nem igazán akaródzik érdeklődni.

És ekkor olvassuk a hetiszakaszunkban a következő versszakot:

"És én megkeményítem Fáraó szívét és megsokasítom jeleimet és csodáimat Egyiptom országában" (Exodus VII. 3.)

Mondja a mindenható Mózesnek. Később, mikor Mózes először lép Áronnal a testvérével Egyiptom királya elé olvassuk a következő mondatot:


"De erős volt Fáraó szive és nem hallgatott rájuk" (Exodus VII. 13.)

Majd szinte közvetlenül utána:

"És mondta az Örökkévaló Mózesnek: nehéz¹ a fáraó szive, vonakodik elbocsájtani a népet" (Exodus VII. 14.)

Ezek szerint, a fáraó szíve kemény, erős és nehéz volt. A szívét minden kétséget kizáróan a mindenható tette ilyenné. Mégis, mit jelentenek ezek a jelzők?

Kemény azt jelenti, hogy a fáraó merev volt és rugalmatlan. Nem lehetett könnyen benyomást tenni rá. Semmi, ami "csak úgy" elhalad előtte nem nyűgözi le. Ezért nem is képes a cselekvésre.
Nehéz szívű: lenyűgözhető  de nehézkes és e miatt nem képes a cselekvésre. A saját tömege visszatartja, mert nagy különbség van aközött ami benyomást tesz rá és ami cselekvésre készteti.
Erős, másképpen szilárd. Mindennek, ami a saját maga feladásával jár ellenáll. Ezért annak, aki döntésében befolyásolni akarja őt eleve veszített játszmába megy bele.

A közöny, mely a Fáraót főleg jellemezte ezen történetben, eszközzé válik, mely lehetővé teszi, hogy az Örökkévaló jelek és csodák sorozatát mutassa be Egyiptomban. Ezek a csodák, melyekről ódákat zengenek majd sok sok generációkon át és ami néppé kovácsolja Izráel fiait és hitet ad nekik. Egészen a mai napig. Ez a szív, ami lehetővé tette innentől kezdve ne legyen szükség csodákra, mert a csodák már megtörténtek Egyiptomban.

---

1. Itt kénytelen voltam lecserélni a fordítás által használ "kemény" jelzőt "nehéz"-re cserélni. A tóra itt a "כבד" (nehéz magyarul) szavat használja a "קשה" (kemény) szóval ellentétben.

Semot: Mózes hibája

Gyerekkorom egyik, ha számomra nem a legmegrendítőbb jelenetét olvassuk a kivonulás könyvének (Szefer Semot) első szakaszában. Ez a jelenet Mózes és a csipkebokor néven ismerjük. Mózes, aki száműzetését töltötte a midjániták között, egyszer csak talál egy égő csipkebokrot de az isteni jelenlétet mutatván a bokor "nem emésztődött el". Ezen a helyen a mindenható megszólította Mózest és megmondta, hogy kivezeti a népet Egyiptomból. Akárhányszor olvastam ezt a szakaszt régebben, a mondatok, mint például a következők mindig megérintettek.

"És mondta: Én vagyok atyád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene!" (Exodus III. 6.)

"Alászálltam tehát, hogy megmentsem Egyiptom kezéből, hogy fölvigyem amaz országból egy jó és tágas országba" (Exodus III. 8.)

Ez a jelenet nekem, talán minden másik közül a legvizuálisabb. Az erőteljes isteni jelenlét, a próféta, ki a földre borul és a dolgok súlya, amelyek elhangzanak és később az egyiptomi kivonuláshoz és a nemzet megszületéséhez vezetnek mind nagyon erős képek. Olyanok, mint Jesája próféta minden nap többször elismételt mondata:


"Szent, szent, szent az Örökkévaló, a seregek ura, telve az egész föld az ő dicsőségével" (Jesájá VI. 3.)

És ennek a már már földöntúli jelenet közepén, mikor megparancsolja a mindenható Mózest, hogy vezesse ki Izráel fiait Egyiptomból, Mózes azt mondja:

"És felelt Mózes és mondta: nem fognak nekem hinni és nem hallgatnak szavamra, mert azt mondják: nem jelent meg neked az Örökkévaló?" (Exodus IV. 1.)

A harsonák elhallgatnak. Mózes eme csodás jelenet közepén ellentmond, és nem csak hogy ellentmond, megkérdőjelezi a nép hitét. Tévedett, a héberek nem kérdőjelezték meg őt. Felmerül a kérdés, hogy lehet hogy Mózes kételkedett az isteni tervben és a saját népe hitében? A történelem legnagyobb prófétája hogy tévedhetett ekkorát?

Érdekesség, az Örökkévaló felruházta Mózest mindenféle csodákkal, hogy bizonyíthassa eredetiségét. A bot mely kígyóvá válik. A víz mely vérré válik. A kéz, amely leprás lesz majd meggyógyul. Egyik sem tűnik jó jelnek, de erre még visszatérünk.

Mi a hit? A hit (héberül "emuna") egy csodálatos jellemvonás, egy rejtett értéke a léleknek. Semmi más bölcsességhez vagy intellektuális tudatossághoz nem hasonlítható. Ez egy elválaszthatatlan része a belső léleknek, mely megformálja az élet alapját és fényét. Ennek ellenére, a boldogság eme forrása nem mindig látható a külső világ számára. A legtöbb esetben ez a fény elrejtőzik mások elől. Az izraeliták Egyiptomban a tisztátalanság és bálványimádás legmélyebb szintjére süllyedtek. Külsőleg, nem lehetett megkülönböztetni őket az egyiptomi uraiktól. 

Ez az állapot olyan szélsőséges volt, hogy még Mózes elől is eltakarta az emberekben lévő belső hitet. Megkérdőjelezhetetlenül, a hit belső tüze az ami a lelket élteti. Ez elválaszthatatlan része a zsidó létnek attól függetlenül, hogy milyen döntéseket hoztunk vagy milyen utakat választottunk az életünkben. De mégis, ha csak kívülről ítéljük meg a helyzetet, ennek a belső szikrának lehet, hogy nem volt semmi jele kifelé. Ez volt az Örökkévaló üzenete Mózesnek, ha a hitet csakis a külső jelek alapján ítéled meg, akkor még a legmagasabb szellemi szinten lévő óriások, mint Mózes maga, is meg tudnak botlani és képtelenek a belső hitük szerint cselekedni.

Azt írtam két bekezdéssel ezelőtt, hogy a jelekkel még foglalkozni fogunk. A bölcseink feltették a kérdést, miért volt az, hogy Mózes jelei, mellyel bizonyíthatta saját küldött mivoltát, ilyen taszító és sötét jelek voltak, mint a kígyó, a vér és a lepra. Azt a választ adták erre a kérdésre, hogy ezek a jelek voltak Mózes büntetése azért, mert nem hitt a nép hitében. A lepra, mint bőrbetegség különösen találó, mert azt mutatja hogy míg a külsőnk lehet tökéletlen, de a belsőnk tiszta tud maradni hitében.

Senki sem kérdőjelezheti meg azt, hogy a nép hinni fog Istene szavának, még akkor sem, ha az életük sötét és árnyékos. Ez az elszíneződés nem valóságos, mint ahogy olvashatjuk:

"Ne nézzetek rám, hogy kissé fekete vagyok, hogy (csak) lesütött engem a nap" (Énekek éneke I. 6.)