Vájisláh: Jákob hite a csodákban

A hetiszakasz fordítása olvasható a zsido.com-on.

Már harmadik hete olvasunk Jákob apánkról. A múlt héten ott hagytuk abba a történetet, hogy Jákob, immár nagy családjával és gazdagon otthagyja Hárán-t és visszaindul az ígéret földjére. Ott viszont ikertestvére, Ézsau várja. Mint biztos emlékezik a tisztel olvasó, Ézsau és Jákob nem a legjobb körülmények között váltak el. Jákob kapta az elsőszülöttnek járó áldást és ezt testvére egyenlőre nem bocsájtotta meg és Jákob halálára készült.

Batnadiv Weinberg: Jákob küzdelme az angyallal

a Bibliodraw projektből

Jákob tudja, hogy vissza kell térnie arra a földre ami az övé, ezzel együtt nem kis veszélynek teszi ki magát, mert a testvére aki nagy harcos hírébe áll nem lett kiengesztelve:

"Ejöttünk testvéredhez, Ézsauhoz és ő jön is elődbe és négyszáz ember vele." Genesis XXXII 7.

Hát, kétség nem fér ahhoz, hogy a négyszáz ember nem a szívélyes üdvözlés kellékei.

Ami viszont érdekes, az Jákob reakciója:

"Erre igen félt Jákob és aggódott; elfelezte a népet, mely vele volt, a juhokat; a marhát és a tevékkel két táborra, mert mondta: Ha jön Ézsau az egyik táborra és megveri azt, akkor majd a megmaradt tábor menekülhet. " Genesis XXXII 8-9.

Hogy lehet, hogy Jákob félt? Olyannyira aggódott, hogy kettőbe szedte a tábort, így legyen az egyiküknek esélye megmenekülni?! Hol volt Jákob hite, hogy a mindenható áldása van vele?

Ismerjük el, ahhoz hogy Jákob legyőzze Ézsau-t legalább csoda kellett. Kettejük egyénisége szöges ellentétben állt egymással: míg Ézsau az erőt képviseli és az anyagi győzelmet addig Jákob a szellemet és a hitet. Ahhoz, hogy Ézsau megbocsásson úgyszintén I-teni közbenjárásnak kellett volna történnie.

Lehet, hogy ősapánk nem hitt a csodákban? 

Talmud Sabbat traktusában olvassuk: "Senkinek sem szabad veszélynek kitennie magát és azt mondania "egy csoda mentett meg!". Lehet hogy a csoda nem jön. Ha jön is, akkor ennek a személynek az érdemei csökkennek.". 

Bölcseink Jákobtól tanulták, hogy nem szabad csodákra támaszkodni. Jákob a következőket mondja imájában a fenti helyzetben:

"csekély vagyok mindama szeretetre és mindama hűségre, melyet Te műveltél szolgáddal" Genesis XXXII 11.

Bölcseink rámutatnak eme mondat kétértelműségére. Nem csak arról van szó, hogy Jákob nem tarja magát rátermettnek arra a sok jóra, amit a teremtő tett vele, hanem arról is, hogy pont a sok csoda amit kapott teszi őt "csekéllyé" mert nem saját erejéből érte el ezt a sok jót.

Miért nem jó a csodákra bíznunk magunkat? A csodákban való hit nem mutat nagyobb hitet és elhivatottságot?

Szkepticizmus egy természetes emberi tulajdonság. A csodák jó hatással voltak az emberi hitre, de mindemellett a tőlük való függőség gyengítette az emberek valóságérzékét. A történelem során a mindenható "belenyúlt" a természet törvényeibe, hogy a hitet és tudást megerősítse. Ezzel együtt ezek mindig nagyon korlátozott esetek voltak, hisz a csodák maguk nagy mennyiségben elvenné azt, ami emberré tesz minket: a szabad döntés lehetőségét! Ettől véd meg minket bizonyos értelemben a szkeptikusság.

Persze minden az I-teni teremtés része, de mikor csoda történik, mi csak "kapunk" anélkül, hogy megdolgoztunk volna érte. Amikor megdolgozunk érte, akkor amellett, hogy jó történik a szellemünk is fejlődik. Nekünk egy cselekvéssel teli életre kell törekedni, ahol mi adunk és nem (csak) kapunk.

Jákob "felhasználta" az érdemeit, mikor a mindenható megmentette Lábántól és korábban Ézsautól, de később visszanyerte szellemi nagyságát mikor megharcolt azzal a rejtélyes angyallal, akivel Ézsau-val találkozása előtti éjszaka találkozott:

"És hátramaradt Jákob egyedül; és tusakodott vele valaki a hajnal feljöttéig. Midőn ez látta, hogy nem bír vele, megérintette csípőjének forgócsontját; és kificamodott Jákob csípőjének forgócsontja, amint tusakodott vele. És mondta: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal; de ő mondta: Nem bocsátlak el, hanem ha megáldottál engem. És az mondta neki: Mi a neved? És ő mondta? Jákob. És az mondta: Ne Jákobnak mondassék többé a te neved, hanem Jiszróélnek (Izrael), mert küzdöttél Istennel, meg emberekkel és győztél." Genesis XXXII 25-29.

Vájisláh: Találkozások

Az előző héten olvastuk Jákob történetét Cháránban, hogy vette el Leát és Ráchelt és hogyan alapított családot. Az előző hetiszakasz végén indul vissza Jákob és családja az ígéret földjére. Itt meg kell állnunk egy pillanatra és még inkább vissza menni az atyák történetében. Toldot szakaszban olvastuk, hogy az elsőszülöttséget Ézsau eladta Jákobnak, a neki szánt atyai áldást meg "fondorlatossággal" elvette tőle Jákob. Miért is hagyta el Jákob az otthonát?

"És meggyűlölte Ézsau Jákóbot az áldás miatt, a melylyel megáldotta az atyja, és mondta Ézsau a szívében: Közelednek majd a gyásznapok atyám után, akkor megölöm Jákóbot, testvéremet. " (Genesis XXVII. 41.)

Miután ezek a dolgok megtörténtek, Jákob szülei féltették őt Ézsau haragjától és elküldték Cháránba. Jákob húsz év keserves szolgálat után úgy dönt, eljött az idő, hogy visszatérjen. Itt kezdődik e heti történetünk. 

Andrea Pozzo: Ézsau találkozása Jákobbal

Jákob előre küldi szolgálóit, hogy megüzenje velük Ézsaunak a érkezését. Mikor a szolgálók visszatérnek, azt mondják Jákobnak:

"Eljöttünk testvéredhez, Ézsauhoz, és jön ki elédbe és négyszáz ember vele." (Genesis XXXII. 8.)

Érthető, hogy Jákob enyhén szólva fenyegetetten érezte magát. Egyértelmű, hogy a két testvér külön utakon járt. Jákob családapa lett, a szó teljes értelmében. Családot hozott magával haza, feleségeket, sok gyereket és állatokat, ami gazdagságát mutatja. Ezt a gazdagságot a szorgalmával érte el. Húsz évet dolgozott Lábánnál, úgy hogy tudta hogy ő kapta az atyai áldást. Másképpen mondva, Jákob nem várta tétlenül, hogy az áldás beteljesedjen, hanem keményen megdolgozott egy olyan embernél, Lábánnál, aki erre a legkevésbé sem volt érdemes. És ebben a pillanatban, mikor megtudja testvére szándékait, elönti az aggodalom. Tudja, hogy meg kell harcolnia testvérével. 

A testvére, aki nem kapta meg az atyai áldást, mégis a gazdagságot előjognak tekinti és nem valaminek amiért meg kell dolgozni. Míg Jákob családot teremtett, Ézsau politikai erővé váltotta képességeit és arra is képes volt hogy testvére elébe egy kisebb hadsereggel vonuljon. Ézsau ereje, amelyet Izsák is látott benne, képes nemzetet és birodalmat teremteni. Ugyanez az erő volt az, ami segített legyőzni Jákobot a születésük pillanatában. Ebben a pillanatban, mikor Jákob visszatér, a két világ megint egymásnak feszül.

Mégis, mikor szemtől szembe találkozik megint a két testvér a következőt olvassuk:

"És elejébe futott Ézsau, átölelte, nyakába borul s megcsókolta, és sírtak" (Genesis XXXIII. 4.)

Nehéz átállni. Nemhogy nem támadta meg Észau Jákobot, de még elébe is futott? Átölelte? Megcsókolta? Lehet, hogy Jákob földi ajándékai, amiket előre küldött elérték céljukat? Hisz tudjuk, Ézsau anyagias ember...

Nem! Ézsau együtt sírt Jákobbal. A sírás megmutatja, hogy a találkozás mennyire megnyitotta Ézsau szívét. Ezek az érzelmek, melyeket Ézsaunál megjelentek megmutatja nekünk azt az embert aki Ábrahám unokája. 

Azt tudtuk eddig, hogy Ézsau vadász volt, a vadon embere. Ha elfogadjuk ezt, felmerül a kérdés, hogy került ebbe az érzelmi helyzetbe? Hogyan tudta átvenni az irányítást ebben a helyzetben azzal, hogy elébe rohant testvérének? Ezt a kard ereje nem oldja meg helyette.

Ézsau  - és az ő általa képviselt erő - is le fogja tenni kardját lassan és a helyét a világban lassan át fogja venni az emberiesség. Jákob megadta a lehetőséget, hogy megmutassa szívében mélyen rejtőző jóságot. 

Mikor az erő elismeri az erő jogait, abban nincsen semmi meglepő mert ilyenkor inkább a félelem vezérli az elismerést mintsem magasztosabb ideálok. Viszont amikor az erő, mint a példánkban Ézsau, megöleli a másikat a nyakánál és eldobja a kardját, csak ekkor mondhatjuk hogy a szívében felülkerekedett az igazság és az emberiesség.