Besáláh: Csodák kint és csodák bent

A kivonulás könyve tele van csodákkal. Ha visszagondolunk a teremtés könyvére, akkor ez a tény még sokkal szembeötlőbb. Voltak kisebb csodák, mint például a történet melyben Mózes csecsemőként megmenekül a fáraó katonái elől és voltak nagy csodák mint a csapások melyek Egyiptomot sújtották. Az előbbi példára talán mondhatnánk, hogy az egy valós csoda helyett inkább egy történet mely a csodával határos, de az utóbbira ezt nem szokás mondani. A tóra maga is a csapásokat csodának hívja, melyeket az Örökkévaló tett. De vajon megtörténtek volna-e a csapások, ha Mózes nem éli meg a felnőtt kort. Mi a különbség a kettő között?

Mózes szerepe, mint minden idők legnagyobb prófétája, megkérdőjelezhetetlen. Már maga a léte is csoda, hisz ő volt az aki "szemtől szembe beszélt az örökkévalóval". Mégis, az ő létének és a túlélésének csodájának meg volt a szerepe ugyanúgy mint az Egyiptom által elszenvedett csapásoknak. A szerep szó használata nem véletlenszerű.

A csodáknak, melyeket az Örökkévaló tett a világgal, meg volt az egyedi és egyszeri szerepük. Gondoljuk bele, ha minden nap látnák csodákat akkor azok már nem is lennének csodák, hanem hétköznapiak. Hogy ritka, aktuálpolitikai példát hozzak, ha Iránt tíz csapással sújtaná a mindenható akkor valószínűleg az atomprogram népszerűsége meredeken csökkenne Perzsiában. De ebbe az esetben Izraelben se nagyon erőltetné magát az ügyben és lehet, hogy a csodák a végső cél elérését akadályoznák meg. Na de hagyjuk ezt és térjünk vissza a kivonulás csodáihoz.

Mi volt a tíz csapás szerepe? Emlékezzünk csak vissza a könyv elején mi volt? A nép rabszolga sorsra jutott és könyörögtek az Örökkévalóhoz, hogy mentse meg őket. Egyiptom királya, a fáraó a tizedik csapás után elengedte a népet. Az egyenlet egyszerű, a csodák célja az volt, hogy a nép kiszabaduljon Egyiptomból. Persze, és ez a mai témánk szempontjából mellékszál, volt még ezen csodáknak más szerepe is. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy a fáraó szíve talán nem bírta volna ezeket a csapásokat, de folyamatosan meg lett erősítve. Lehet, hogy egy csapás is elég lett volna, de a nép felszabadításán kívül az Örökkévaló a tíz csapással megmutatta a világnak a hatalmát.

A hetiszakaszban olvassuk, hogy a nép elhagyja Egyiptomot és a helyett. hogy egyenest a szárazföldön jutnának el Kánaánba, az Örökkévaló a Vörös tenger felé vezeti őket. A fáraó meggondolja magát és üldözőbe veszi őket és a katonasága már el is éri a népet a Vörös tenger partján, amikor is csoda történik. A Vörös tenger kettéválik és a nép átvonul rajta minden bántódás nélkül, viszont az üldözőkre rázárul és odavesznek mind.

Az előbb tárgyaltuk, hogy minden csodának meg van a szerepe a történelemben. Miért volt szükség erre a "tizenegyedik" csapásra?

Tudjuk, hogy a nép is fel volt fegyverezve. Mégsem álltak meg a tenger partján és kezdtek védelmet építeni a fáraó serege ellen. E helyett a nép azt mondta Mózesnek: miért hoztál ki minket ide a pusztába? Meghalni? Jobb volt nekünk Egyiptomban...

Igaz, hogy a nép fizikailag megszabadult a rabszolgaságtól a tíz csapás csodája után, de a lelkükben még mindig rabszolgák voltak akik nem tudták felvenni a harcot a volt uraikkal szemben. Még csak pár nap telt el, de inkább választották volna a rabszolga életet Egyiptomban mint az önállóságot a pusztában.

A tenger szétválasztásának csodájára azért volt szükség, hogy a nép lelkiekben meg tudjon szabadulni az Egyiptomi rabszolgaságtól és hogy megmutassa, hogy a népnek csak egy Úra van és mi az ő szolgái vagyunk.

Bo: Szabadság a kovász helyett

Ez a cím azt hiszem nem hangzik túlságosan jól első olvasatra. Ennek ellenére megpróbálom elmagyarázni, hogy mit értek alatta ebben a bejegyzésben.

Az előző és az e hetiszakaszokban olvassuk a tíz csapást, mellyel az örökkévaló sujtotta Egyiptomot. Minden csapás súlyos önmagában, a rabbinikus irodalom hosszan taglalja mindegyik csapás jelentőségét. Ennek ellenére nem kérdés, hogy az utolsó csapás a legsúlyosabb mely az elsőszülöttek halálával végződik.

"És szólt Mózes: Így szól az Örökkévaló: Éjfél táján keresztül vonulok Egyiptomon; s meghal minden elsőszülött Egyiptom országában elsőszülöttjétől Fáraónak, a ki ül trónján, elsőszülöttjéig a szolgálónak, a ki a kézimalom mögött van, és a baromnak minden elsőszülöttje. " (Exodus XI. 4-5.)

Ez a szörnyű csapás elkerülte Izráel fiainak otthonait, mert az Örökkévaló megparancsolta, hogy bárány "pészách"  (a szó jelentése áldozat) vérével jelöljék meg az ajtófélfáikat és a megjelölt házakat elkerülte a halál. Ezek után közvetlenül olvassuk hogy:


"És legyen ezen nap nektek emlékezésül és üljétek meg azt nemzedékeiteken át, örök törvényül üljétek meg azt. Hét napon át kovásztalan kenyeret egyetek: de már az első napra takarítsatok ki minden kovászost házaitokból, mert bárki kovászosat eszik, irtassék ki azon lélek Izráelből" (Exodus XI. 4-5.)

Mózes  és a nép már tudja, hogy ez a csapás az utolsó. Már készülődnek, hogy elhagyják Egyiptomot és a rabszolgaságot és elinduljanak szabad emberként az ígéret földjére.

Na most, ha összefoglaljuk a gondolatmenetet, akkor a következőt kapjuk: elsőszülöttek halála, vér az ajtófélfán, szabadság, kovásztalan háztartás.

Felmerül a kérdés, hogy mit keres itt a kovásztalan háztartás? (ami egyébként minden zsidó asszony rémálma, és mivel mi férfiak sorsközösséget vállaltunk, a miénk is :) ) Miért parancsolja a tóra, hogy semmisitsünk meg minden kovászos dolgot ami a tulajdonunkban van? Mi köze ennek a szabadsághoz?

A teljes szabadság elérésének két aspektusa van. Az első, hogy meg kell szabadulni a külső leigázottságtól  minden olyan külső hatástól ami akaratunk ellenére ránk kényszerít dolgokat fizikai valónkban. De ez nem minden, a teljes szabadság eléréséhez a lelkünket is meg kell szabadítanunk azoktól a külső elvárásoktól amik nem teszik lehetővé, hogy a lélek a saját útját járja. A különbség egy rabszolga és egy szabad ember között nem csak a társadalmi helyzetükben jelenik meg. Léteztek a történelemben szolgák, akiknek szabad lelke meghaladta a legtöbb szabad, de szervilis gondolkodású kortársukét. Ha hűségesek tudunk lenni a saját belső valónkhoz mely a mindenhatótól származik (ahogy olvastuk a teremtés könyvében, "celem elokim", az Isten mintájára), akkor teljes életet tudunk élni szabad emberként. A szervilis emberek nem fogják tudni soha megélni azt örömöt, melyet a szabad ember megél mert az örömük mindig függni fog mások elismerésétől.

Miért a kovász? A kovász egy idegen anyag, amit a kenyértésztához adunk. Ez az anyag megváltoztatja a tésztát. Felfújja azt és megváltoztatja az eredeti formáját és egyéb tulajdonságait. Többnek mutatja a tésztát annál ami. A kovász megsemmisítése azt jelképezi, hogy megtisztítjuk az otthonunkat és magunkat minden külső hatástól és kényszertől ami megakadályoz minket attól, hogy elérjük a lélek ideális állapotát, amely állapotban az nem több és nem kevesebb mint amilyennek az Örökkévaló teremtette: szabad.

Váerá: Fáraó szíve

Mit tudunk a Fáraó szívéről?

A pesties válasz erre a kérdésre az lenne, hogy mit érdekel az engem... A fáraóról, Egyiptom királyáról eddig nem sok jót olvashattunk. Az előző hetiszakasz, s egyben a kivonulás könyve első sorai már arra utalnak, hogy a fáraó nem szívlelhette Izráel népét. Mint írva van "És támadt egy új király Egyiptom fölött, a ki nem ismerte Józsefet". Nehezen hihető, hogy a fáraó nem tudta volna,csoda Jozsef, a bölcs, aki megmentette Egyiptomot az éhínségtől. A magyarázat erre az, hogy a fáraó nem ismerte el József tetteit, mert nem akarta elismerni őt és egyben Izráel fiait.

Ezek után, még szintén az előző hetiszakaszból, emlékezzünk vissza arra, hogy ez az ember volt az, aki a történelem első, mondhatnánk állami szintű zsidók elleni bűntettét követte el, amikor megparancsolta minden zsidó újszülött Nílusba veszejtését. Később ezt majd népirtásnak fogják hívni. Napjainkban meg jól elítélné őt az ENSZ és mi sokkal jobban lennénk ettől...

De térjünk vissza a témánkhoz. Mondhatnánk, bármennyire érdekel minket a világ jóléte, az emberek lelki egészsége, pont ennek az embernek a szíve iránt nem igazán akaródzik érdeklődni.

És ekkor olvassuk a hetiszakaszunkban a következő versszakot:

"És én megkeményítem Fáraó szívét és megsokasítom jeleimet és csodáimat Egyiptom országában" (Exodus VII. 3.)

Mondja a mindenható Mózesnek. Később, mikor Mózes először lép Áronnal a testvérével Egyiptom királya elé olvassuk a következő mondatot:


"De erős volt Fáraó szive és nem hallgatott rájuk" (Exodus VII. 13.)

Majd szinte közvetlenül utána:

"És mondta az Örökkévaló Mózesnek: nehéz¹ a fáraó szive, vonakodik elbocsájtani a népet" (Exodus VII. 14.)

Ezek szerint, a fáraó szíve kemény, erős és nehéz volt. A szívét minden kétséget kizáróan a mindenható tette ilyenné. Mégis, mit jelentenek ezek a jelzők?

Kemény azt jelenti, hogy a fáraó merev volt és rugalmatlan. Nem lehetett könnyen benyomást tenni rá. Semmi, ami "csak úgy" elhalad előtte nem nyűgözi le. Ezért nem is képes a cselekvésre.
Nehéz szívű: lenyűgözhető  de nehézkes és e miatt nem képes a cselekvésre. A saját tömege visszatartja, mert nagy különbség van aközött ami benyomást tesz rá és ami cselekvésre készteti.
Erős, másképpen szilárd. Mindennek, ami a saját maga feladásával jár ellenáll. Ezért annak, aki döntésében befolyásolni akarja őt eleve veszített játszmába megy bele.

A közöny, mely a Fáraót főleg jellemezte ezen történetben, eszközzé válik, mely lehetővé teszi, hogy az Örökkévaló jelek és csodák sorozatát mutassa be Egyiptomban. Ezek a csodák, melyekről ódákat zengenek majd sok sok generációkon át és ami néppé kovácsolja Izráel fiait és hitet ad nekik. Egészen a mai napig. Ez a szív, ami lehetővé tette innentől kezdve ne legyen szükség csodákra, mert a csodák már megtörténtek Egyiptomban.

---

1. Itt kénytelen voltam lecserélni a fordítás által használ "kemény" jelzőt "nehéz"-re cserélni. A tóra itt a "כבד" (nehéz magyarul) szavat használja a "קשה" (kemény) szóval ellentétben.

Semot: Mózes hibája

Gyerekkorom egyik, ha számomra nem a legmegrendítőbb jelenetét olvassuk a kivonulás könyvének (Szefer Semot) első szakaszában. Ez a jelenet Mózes és a csipkebokor néven ismerjük. Mózes, aki száműzetését töltötte a midjániták között, egyszer csak talál egy égő csipkebokrot de az isteni jelenlétet mutatván a bokor "nem emésztődött el". Ezen a helyen a mindenható megszólította Mózest és megmondta, hogy kivezeti a népet Egyiptomból. Akárhányszor olvastam ezt a szakaszt régebben, a mondatok, mint például a következők mindig megérintettek.

"És mondta: Én vagyok atyád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene!" (Exodus III. 6.)

"Alászálltam tehát, hogy megmentsem Egyiptom kezéből, hogy fölvigyem amaz országból egy jó és tágas országba" (Exodus III. 8.)

Ez a jelenet nekem, talán minden másik közül a legvizuálisabb. Az erőteljes isteni jelenlét, a próféta, ki a földre borul és a dolgok súlya, amelyek elhangzanak és később az egyiptomi kivonuláshoz és a nemzet megszületéséhez vezetnek mind nagyon erős képek. Olyanok, mint Jesája próféta minden nap többször elismételt mondata:


"Szent, szent, szent az Örökkévaló, a seregek ura, telve az egész föld az ő dicsőségével" (Jesájá VI. 3.)

És ennek a már már földöntúli jelenet közepén, mikor megparancsolja a mindenható Mózest, hogy vezesse ki Izráel fiait Egyiptomból, Mózes azt mondja:

"És felelt Mózes és mondta: nem fognak nekem hinni és nem hallgatnak szavamra, mert azt mondják: nem jelent meg neked az Örökkévaló?" (Exodus IV. 1.)

A harsonák elhallgatnak. Mózes eme csodás jelenet közepén ellentmond, és nem csak hogy ellentmond, megkérdőjelezi a nép hitét. Tévedett, a héberek nem kérdőjelezték meg őt. Felmerül a kérdés, hogy lehet hogy Mózes kételkedett az isteni tervben és a saját népe hitében? A történelem legnagyobb prófétája hogy tévedhetett ekkorát?

Érdekesség, az Örökkévaló felruházta Mózest mindenféle csodákkal, hogy bizonyíthassa eredetiségét. A bot mely kígyóvá válik. A víz mely vérré válik. A kéz, amely leprás lesz majd meggyógyul. Egyik sem tűnik jó jelnek, de erre még visszatérünk.

Mi a hit? A hit (héberül "emuna") egy csodálatos jellemvonás, egy rejtett értéke a léleknek. Semmi más bölcsességhez vagy intellektuális tudatossághoz nem hasonlítható. Ez egy elválaszthatatlan része a belső léleknek, mely megformálja az élet alapját és fényét. Ennek ellenére, a boldogság eme forrása nem mindig látható a külső világ számára. A legtöbb esetben ez a fény elrejtőzik mások elől. Az izraeliták Egyiptomban a tisztátalanság és bálványimádás legmélyebb szintjére süllyedtek. Külsőleg, nem lehetett megkülönböztetni őket az egyiptomi uraiktól. 

Ez az állapot olyan szélsőséges volt, hogy még Mózes elől is eltakarta az emberekben lévő belső hitet. Megkérdőjelezhetetlenül, a hit belső tüze az ami a lelket élteti. Ez elválaszthatatlan része a zsidó létnek attól függetlenül, hogy milyen döntéseket hoztunk vagy milyen utakat választottunk az életünkben. De mégis, ha csak kívülről ítéljük meg a helyzetet, ennek a belső szikrának lehet, hogy nem volt semmi jele kifelé. Ez volt az Örökkévaló üzenete Mózesnek, ha a hitet csakis a külső jelek alapján ítéled meg, akkor még a legmagasabb szellemi szinten lévő óriások, mint Mózes maga, is meg tudnak botlani és képtelenek a belső hitük szerint cselekedni.

Azt írtam két bekezdéssel ezelőtt, hogy a jelekkel még foglalkozni fogunk. A bölcseink feltették a kérdést, miért volt az, hogy Mózes jelei, mellyel bizonyíthatta saját küldött mivoltát, ilyen taszító és sötét jelek voltak, mint a kígyó, a vér és a lepra. Azt a választ adták erre a kérdésre, hogy ezek a jelek voltak Mózes büntetése azért, mert nem hitt a nép hitében. A lepra, mint bőrbetegség különösen találó, mert azt mutatja hogy míg a külsőnk lehet tökéletlen, de a belsőnk tiszta tud maradni hitében.

Senki sem kérdőjelezheti meg azt, hogy a nép hinni fog Istene szavának, még akkor sem, ha az életük sötét és árnyékos. Ez az elszíneződés nem valóságos, mint ahogy olvashatjuk:

"Ne nézzetek rám, hogy kissé fekete vagyok, hogy (csak) lesütött engem a nap" (Énekek éneke I. 6.)

Vájechi: Testvérekkel és testvérek nélkül

Kicsit megkésve teszem közzé Vájechi hetiszakasszal foglalkozó bejegyzést, melyet a múlt héten olvastunk. Ezért elnézést kérek azoktól, akik erre korábban számítottak. Ez egyébként az első vendég bejegyzés. Tehát..

Elérkeztünk Mózes első könyvének, a Beresitnek a végére. Ez jó ok arra, hogy elgondolkozzunk róla  vajon miért van szükség rá, hogy a Tóra fel legyen osztva öt különálló könyvre? Hiszen egy könyvben is leírhatná a Tóra mindazt, amit akar. 

A felelet kézenfekvő: minden könyvnek megvan a saját témája, lényege abban a láncban, ami a világ teremtésétől Izrael népének a honfoglalásáig tart. Itt nem fogjuk felsorolni az összes témát, csak az aktuális könyvvel fogunk foglalkozni.

Ha röviden akarnám kifejezni a Beresit lényegét, akkor azt mondanám, hogy ez az egyének könyve. Megfigyelhetjük, hogy a szereplői mindazoknak a történeteknek amelyekkel találkozunk, mindig olyan személyek, akiket később mint népeket fogjuk viszontlátni.  Noé három fia: Sem, Hám és Jáfet a világ népeinek az eredete. Lót – Moáb és Amon ősatyja, Ismáel – az araboké,  Ézsau – az edomiták pátriárkája. És persze Ábrahám, Izsák és Jákob – a mienk. A Tóra többi könyveiben már nem találunk olyan eseményeket  amelyek nem Izrael népével foglalkoznak, illetve olyan személyiségeket, akik nem a zsidó nemzet küldöttei (mint Mózes) vagy velük kerülnek kapcsolatba (például Bileám vagy Jitró). Röviden:  eddig az apákról volt szó, mostantól kezdve pedig a fiuk és és az ő leszármazottjaikról fog szólni a történet – és ők a lényeg.

Vizsgálhatjuk a Beresit könyv történeteit egy további  érdekes aspektusból: a testvéri viszonyok. Minden testvéri viszony rosszul végződik  Káin megöli Ábelt, Hám azzal lett megátkozva  hogy testvéreit szolgálja az eljövendő nemzedékekben is. Ismáel el lett kergetve Ábrahám házából, mert Izsák uralmára tört, Ézsau helyett Jákob kapta meg az elsőszülöttnek járó áldást és ez a tett örök gyűlöletet szült közöttük. Ez a folyamat egyértelmű és zavaros egyszerre. Önkéntelenül is feltesszük a kérdést: vajon miért nem boldogultak egymással a testvérek?

Elérkeztünk három héttel ezelőtt József és testvéreinek történetéhez, és bizony ez a kapcsolat sem alakult jól igazan: "És gyűlölték őt testvérei…" Egészen odáig fajul az elején a dolog, hogy József fivérei meg akarjak ölni a kisebb testvérüket.  Eddig úgy néz ki, hogy az események úgy folytatódnak, ahogy elvárhatnánk az eddigiek alapján és ismét családi szakításnak leszünk tanúi. Ez ugyan be is következik, de amint látunk az az, hogy a testvérek újból kiengesztelődnek és a család egyesülve kezdi az új történelmet. Miért pont ők ? 

A Teremtő célja az, hogy az emberiséget egy kiválasztott nép irányítsa a hit fele. Ezert a Világ kezdete óta következetesen kiválaszt egy testvért a többi közül, aki szinten folytatja és továbbadja majd ezt a különleges feladatot az egyik fiának – de csak egynek! Ez a dinasztia arra van kijelölve  hogy végül is közösségi formában, nemzetként  mutassa az utat a világ népeinek. Ez a nemzet természetesen nem más mint Mi. 

Ezert Jákob fiai között mar nincs többé kiválasztott. Ebben a családban mar mindenki kiválasztott mert  befejeződött a kiválasztási folyamat. Ámbár a leendő törzsek ősatyáinak számára ez meg nem volt egyértelmű és látván hogy József furcsa módon viselkedik velük kistestvérként a vezetési pozícióra tör (emlékezzünk az álmokra), arra gyanakodtak, hogy ő nem a kiválasztott emberek közé tartozik és ezért minél hamarabb el kell távolítani őt a családból.

Az utóbbi három hét folyamán feszülten követtük figyelemmel a fivérek történetét, melynek az volt a célja  hogy a testvérek (és mi) felfogjuk, hogy Izrael fiai közt mar nincs senki akit el kell utasítani a családból.  József  annak ellenére, hogy az ő tehetsége az élet világi – anyagi részéhez fűződik és nem a Tóra szentségéhez (ezert is lett rabszolgából király Egyiptomban), ez a képesség is nélkülözhetetlen népünkben. Józsefről sem lehet "lemondani". Ezért ez az egyetlen történet a Beresit könyvében  amelynek jó a vége  a család újra egyesül és végre világra jön az új teremtmény amiről és amiért az egész szent Tóra megíródott: Izrael népe.

Vájigás: Az első száműzetés

A kedves olvasó biztos ismeri azt az érzést, amikor találkozik egy eddig ismeretlen emberrel és egy idő után azt gondolja magában: de hisz ezt a "pónemet" ismerem! Nekem ez az érzés sokszor jelentkezik Mózes első könyvének olvasása közben. És ez nem is véletlen, a teremtés könyvének szereplői valóságos embertípusokat mutat be nekünk. Olyan embertípusokat melyekkel a történelem későbbi fejezeteiben vagy akár még ma is találkozhatunk. Ez igaz nem csak az egyéniségekre, hanem az élethelyzetekre melyeket ősapáink megéltek.

Hetiszakaszunkban olvashatunk az zsidó nép legeslegelső száműzetéséről. Persze, nem kell senkinek sem mondanom, hogy ez a száműzetés nem az utolsó is egyben a történelmünkben. Ez a száműzetés akkor kezdődött, mikor Jákob és fiai elhagyták az ígéret földjét és letelepedtek Egyiptomban addig, míg az éhínség el nem múlik. Mikor Jákobot kérdezi a fáraó, hogy mennyi idős Jákob azt feleli:

"életem éveinek napjai száz harmincz év, kevesek és szomorúak voltak életemnek napjai... " (Genesis XLVII. 10.)

Mivel érdemelte ki Jákob a száműzetést egy ilyen élet alkonyán?

Hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálnunk hogy mi a száműzetés célja? A zsidó nép több időt töltött el exodus-ban történelme során mint saját földjén. Miért volt szükséges, hogy keresztül menjünk ezeken a nehéz próbákon? A midrás írja, hogy a zsidó nép különösen megfelel a szétszóratásra. A "száműzetés gyerekeinek" hívják őket, mivel már a ősapák is hontalanul vándoroltak és találtak mindenfelé menedéket. Olyanok, kiket a helyi uralkodók kényükre-kedvükre sanyargathattak.

A száműzetésnek két célja van. Egyik az, hogy Izráel népe azért teremtetett, hogy szolgálja a mindenhatót. Ennek a nemzetnek tiszta szívvel kell szeretnie Istenét, melyet nem homályosítanak el materialisztikus célok. Érthető, hogy az emberek hajlamosak anyagiasabbak lenni, mikor tulajdonjoghoz juthatnak és így saját földel rendelkeznek. Ahhoz, hogy a zsidó nép elérhesse a valós szellemi potenciálját, az Örökkévaló úgy irányította a történelmet, hogy anyagias sikerek elkerüljék őket hosszú időkön át.

A másik cél az volt, hogy szolgáljuk az egyistenhit és a magasabb erkölcsi és szellemi színvonal elterjedését. Amennyiben a nép megmaradt volna saját földjén, nem hathatott volna ugyanúgy a világ fejlődésére. Bölcseink írták "A szent szétszórta Izráelt, hogy betérők csatlakozzanak hozzá". Vagy ahogy a tóra írja a kivonulás könyvében:

"És megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Örökkévaló, midőn kinyújtom kezemet Egyiptomra és kivezetem  Izráel fiait közülötök" (Exodus VII. 5.)

Lényeges különbség az említett két cél között a szétszóratás feltételei. Amenyiben a cél az anyagi célok elkerülése hosszú időn keresztül, hogy a népet felkészítse a mindenható minden e földi anyagiasság nélküli szolgálatára, akkor ebben a száműzetésben a népet el kell hogy kerülje a jólét és tekintély. De a másik oldalról, ha a száműzetés célja az, hogy a jelenlétünkkel hassunk a népek fejlődésére, akkor az megbecsülés és a tisztelet nem mond ellent a célnak. Ellenkezőleg, ilyen állapot még segít is előmozdítani a célokat.

Jákob olyan magas szellemi szinten volt, hogy semmi anyagiasság ezen a világon nem tudta volna megingatni az ő tiszta hitét. Az odaadása olyan nagy volt, hogy Rási szerint mikor 22 év után újra találkozott a halottnak hitt fiával, képes volt megszakítani a találkozás örömét átmenetileg, hogy elmondja a Smá imát. Biztos, hogy Jákob esetében a két eshetőség közül az utóbbiról van szó. Jákob leszármazottjai esetében viszont szükség volt a száműzetés lealacsonyító aspektusára, hogy megtisztuljanak és távol tartsa őket az egyiptomi tárgyias életfelfogástól. Jákob ezzel szemben tiszteletben élt Egyiptom földjén, mint a fáraó első emberének apja.

Mikec: a testvérek fénye

A múlt héten kezdtük olvasni József történetét és ezen a héten folytatjuk. A két hetiszakasz szorosan összefüggnek egymással, de ez nem szokatlan. Ha visszatekintünk az ősapák történeteire, láthatjuk hogy azokat párban lévő hetiszakaszokban olvastuk. Ábrahám: Leh Lehá és Vájerá. Izsák: Hájéj Szárá. és Toldot. Jákob: Vájece és Vájislách. Ezek mellett nagy általánosságba el lehet mondani tulajdonképpen, hogy innen, és pontosabban az előző hetiszakasztól (Vájesev) Mózes első könyvének végéig "József a főszereplő". Ma mégsem vele fogunk foglalkozni...

József és testvérei története közismert. Sok neves művész fantáziáját mozgatta meg ez a történet Thomas Mann-tól Handel-en át Steven Spielberg-ig (sic). Tudjuk, hogy a testvérek nem szívlelhették Józsefet, verembe vetették őt és elkerült rabszolgának Egyiptomba. Ott némi hűvös kitérő után a fáraó első embere lett. Megmentette Egyiptomot az éhezéstől és mikor a testvérek Egyiptomba mentek élelmet venni, József megleckéztette őket úgy, hogy nem is fedte fel magát előttük mint az elvesztett testvér. Megmondta József a testvéreknek, nem ad nekik élelmet ha csak nem viszik el hozzá a legkisebb testvérüket is. A testvérek visszatértek Jákobhoz, de az éhínség veszélyeztette a létüket, de ennek ellenére Jákob nem merte elengedni Benjámint nehogy baja essék úgy mint Józsefnek korábban. Ekkor lépett Jehúda a színre és mondott két dolgot, ami engem megfogott:

"És szólt hozzá Jehúda mondván: Intve intett bennünket a férfiu mondván: ne lássátok szinemet, ha csak nincs testvéretek veletek. Ha akarod elküldeni testvérünket velünk, lemegyünk és veszünk neked eleséget; ha pedig nem küldöd, nem megyünk le" (Genesis XLIII. 3-5.)

Röviden szólva Jehúda, hogy megmentse a családot, szembesítette apját a ténnyel, hogy az egyetlen lehetőségük az, hogy elvigyék magukkal Benjámint. Ezek után azt mondja apjának, Jákobnak:

"Küldjed a fiút velem, hogy fölkeljünk és elmenjünk, hogy éljünk és meg ne haljunk, mi is, te is, gyermekeink is. Én kezeskedem érte, kezemből követelheted; ha nem hoztam őt el neked és odaállítottam eléd, akkor vétkeztem ellened minden időre" (Genesis XLIII. 3-5.)

Jehúda nagyon felelősen és bölcsen viselkedett. Megesküdött apjának, hogy visszahozza neki Benjámint mert ezzel tudta őt meggyőzni, hogy engedje el velük őt, hogy megmenthessék magukat az éhínségtől. Ami megfogott az az, hogy Jehúda egyénisége gyökeresen megváltozott. Emlékezzünk csak egy pillanatra vissza, mit mondott testvéreinek az előző hetiszakaszban, mikor meg akarták ölni Józsefet.

"Mi haszna, hogy megöljük testvérünket és befödjük vérét? Jertek, adjuk el az ismaelitáknak" (Genesis XXXVII. 26-27.)

Ez ugyanaz a Jehúda?? Hasznot akar húzni az öccséből akinek éppen a halálát tervezték? Ez a viselkedés cinikus, pénzéhes, hidegvérű és egoista. Meg még sok minden más is. De semmi képen sem felel meg annak a képnek amiről feljebb írtam. Mi történt Jehúdával ami megváltoztatta?

Mint már említettem, a Vájesev szakasztól folyamatosan József áll a történet központjában. Kivéve egyetlen egy rövid fejezetet. Ez a fejezetecske eleinte semmihez nem köthető, magába hordoz egy történetet, melynek jelentősége elsőre nem nyilvánvaló, mégis annyira elüt a József történettől, hogy már adja magát. Eme fejezetnek, mely a 38-ik Mózes első könyvében, a két főszereplője Jehúda és Támár.

Jehúda megházasodik és születik három fia. Ér, Jehúda elsőszülöttje elveszi Támárt feleségül. De az Örökkévaló szemébe rossz volt Ér és megölte őt. Ekkor Ónánnak, második fiának adta Jehúda Támárt a szokás szerint, de ő is rosszat tett és az Örökkévaló őt is megölte. Persze, mint ahogy már fent írtam, Jehúda még inkább volt egoista és számító, mint bölcs. Ennek megfelelően nem is feltételezte, hogy a baj a fiaiban volt. A harmadik fiához már nem is adta hozzá Támárt, mert hogy azt gondolta, hogy Támár tehet a fiai haláláról és meg akarta menteni a legkisebbet. Támárt meg szégyenszemre elküldte. Ezek után, mikor Jehúda megözvegyül, Támár álruhában elcsábítja apósát és teherbe esik. Mikor Jehúda megtudja, hogy a menye vétkezett, ki akarja végeztetni őt bűnéért. De ekkor Támár szembesíti Jehúdát azzal, hogy ő az akivel vétkezett. Ekkor Jehúda megérti, hogy bűnt követett el Támár ellen akkor amikor megtagadta a legkisebb fiút tőle és megbánja tettét.

A midrás azt írja, hogy ebben a fejezetben született meg a messiás fénye! Hogy lehet, hogy egy ilyen bűnös kapcsolatot leíró fejezetre mondják a bölcsek, hogy megszületett a megváltó fénye?

Erre van egy kézenfekvő és tényszerű válasz. Támár és Jehúda kapcsolatából születik Pérecz, akitől Dávid király származik. Tudjuk, hogy a judaizmus szerint a messiás Dávid király leszármazottja lesz. Ily módon magyarázható, hogy innen születik a megváltó. De mi a fény?

Ami ebben a fejezetben figyelemreméltó a bűnös viselkedéssel szemben az az, hogy az egész tórában a teremtés óta itt olvashatjuk azt először, hogy valaki elismerte a bűnét és megbánást tanúsított. Jehúda, aki pénzért képes lett volna eladni a tulajdon öccsét, képes arra, hogy szembe forduljon magával és megértse, hogy amit tett az rossz volt. Nemhogy megbocsájt Támárnak, de még igazat is ad neki és elismeri saját tetteinek hibáit és ő az első a tórában aki ezt megteszi. Ezt hívja a judaizmus "tsuvá"-nak, azaz megtérésnek. Ez az, ami megváltoztatta őt és tette őt azzá, aki a későbbi József történetben lett.

A messiás fénye, ami megszületett az az, hogy képesek vagyunk megváltozni. Hogy képesek vagyunk belátni saját hibás tetteinket és jóvátesszük őket. A judaizmus szerint mindannyiunkban megvan a rosszra való hajlam (jécer hárá), de meg van bennünk a lehetőség, hogy legyőzzük ezt a hajlamot. A judaizmus messiása nem szűzen fogantatik és szent már születésekor, hanem egy ilyen kapcsolat leszármazottja, de képes megjavítani és jóvátenni a világot. 

Mint ahogy bölcseink mondták, az Örökkévaló törött eszközöket javít meg.

u.i.: egyszer hallottam egy ehhez a gondolathoz kapcsolódó történetet. Ismert, hogy vannak anti-cionista vallási irányzatok, melyek azt mondják hogy nem lehet hogy a messianisztikus kort egy olyan zsidó állam hozza el melyet nem hívő (szombatot nem tartó és stb.) zsidók építettek fel. Ezek közé tartozik a szatmári haszidizmus. Sajnos már nem emlékszem ki, de egy rabbi pont ezzel a fejezettel érvelt a szatmári rebbének írt levelében a zsidó állam mellett, mondván, ha a messiás ilyen "tökéletlen" helyzetből származik, akkor a zsidó állam megszületésénél se muszáj, hogy minden tökéletes legyen.