Pinhász: Az őszinte buzgalom

A múlt héten olvastuk, hogy miután Bálám nem tudta megátkozni a népet, azt tanácsolta a királyoknak akik a  zsidók ellen szövetkeztek, hogy a zsidó férfiak fejét majd Moáb lányai eltekerik és így el tudják téríteni őket az Örökkévalótól. És valóban, a nép fiai vétkeztek és bálványoknak áldoztak a moabita és midjánita lányok hatására. Az Örökkévaló felszólította Mózest, hogy vegye törzsek vezetőinek fejét, de ő nem tette. Az események drámai tetőpontján Pinhász, Eleázár pap fia, előlépett és keresztülszúrta azt a férfiút aki éppen egy midjánita nőt vett el a találkozás sátra előtt. E tette után megtért a nép.

A hetiszakaszunk a következőképpen kezdődik:

"És szólt az Örükkévaló Mózeshez, mondván: Pinechász ... elfordította haragomat Izráel fiaitól, midőn buzgalommal buzgólkodott értem közöttük, hogy nem semmisítettem meg Izráel fiait buzgalmamban. Azért mond: Ime én adom neki a béke-szövetségemet." (Numeri XXV. 10-12)

Pinhász bölcseink szerint zélóta volt. Zélótának lenni nem feltétlenül pozitív dolog és általánosságban a túlságos vallási buzgalom szinonimája. A második szentély korabeli zélóta mozgalomhoz szoktak kapcsolni véres tetteket, mint például a maszadai tömeges önfeláldozást. Bölcseink biztosan elismerték Pinhász tettének jelentőségét. Akkor mégis hogy lehet, hogy egy ilyen mozgalomhoz társították őt? Ha elfogadjuk ezt a tényt, mégis hogy lehet , hogy Örökkévaló Pinhásznak adta a béke szövetségét?

A tóra két zélóta ("kanai" héberül, ami buzgónak lett fordítva a IMIT bibliában) típus mutat be. Az elsővel a teremtés könyvében találkozunk. Simon és Lévi történetében a két testvér megbosszulta Sikem lakosságán  Dina nővérük elrablását és lekaszabolták a város férfiait. Ez a tett nem talált elismerést Jákob apjuk szemében és mikor halála előtt megáldotta az összes fiát azt mondta róluk:

"Tanácsukba ne jöjjön lelkem, gyülekezetükkel ne egyesüljön méltóságom, mert haragukban öltek embert ..." (Genesis XLIX 6.)

Tehát haragjukban öltek nem csak tiszta szándékkal és ezt természetesen nem helyénvaló.

Milyen a másik típusú zélóta? Hogy megértsük jobban Pinhász és a béke áldás esetét, példaként a kedves olvasó figyelmébe szeretném ajánlani a Talmud Joma traktusában felhozott kérdést. Mikor egy közösségben szombaton felmerül a szüksége a szombat megszegésére, melynek életmentés vagy hasonlóan súlyos esetek okot adhatnak, a Talmud azt mondja, hogy egy elismert cádikot (bölcset) kell megkérni hogy megtegye azt a tettet ami megtöri a szombarot. Mi ennek az oka? Az gondolhatnánk, hogy a cádiktól áll a legtávolabb a Sábbát megszegése, miért kérnék meg pont őt? Miért 'piszkolja be' Ő a hírnevét vagy legalábbis tegye a bölcsességét bizonyos mértékben megkérdőjelezhetővé?

Pont ellenkezőleg! Valójában a bölcsesség azt jelenti, hogy bármennyire is szentnek tartjuk a Sábbátot, ha van dolog ami felülírja a Sabbat megőrzését, akkor az embernek aki az Tora szerint akarja élni az eletet ebben a pillanatban igenis meg kell szegni a szombatot. És ki az az ember, aki ezt a legjobban el tudja dönteni? Ki az, aki a szombat megszegését önös érdek nélkül teszi meg a közösség érdekében? Ki az akit ha lát valaki, hogy megszegi a szombatot akkor tudja hogy biztosan jól megalapozott indokkal teszi azt?
A közösség bölcse, a cadik!

Az, hogy a mindenható a béke szövetségét adta Pinhásznak, az megmutatja hogy ő egy olyan zélóta volt, aki békét akart. Távol állt tőle a tíz parancsolat megszegése, de az adott pillanatban a közösség miatt meg kellett szegnie a ''ne ölj" parancsolatot mert ez volt a helyes az adott helyzetben. Ellentétben Simonnal és Lévivel az ő indítékai tiszták voltak nem harag vagy önös érdekek vezérelté és és mint a bölcs, akinek szombatot kell szegnie hajtotta végre tettét.

Tázriá-Mecorá: Rituális megtisztulás

Ezen a  héten két szakaszt olvasunk fel a tórából. Már említettem Mózes harmadik könyve elején, hogy sok szempontból ez a könyv a legnehezebb a mai magyarázó szempontjából és nekünk is nehezebb a mondanivalóját sokszor megértenünk. Ennek a fő oka könyv elsődleges témájában, a szentély és áldozati törvényekben keresendő. Egyrészt, a felsorolt törvények adottak és - a jelző talán túlzó, de mindenképpen szubjektív - szárazak. Másrészt távoliak tőlünk, a mi generációnknak nincsen szentélye sőt, ember emlékezet óta nincs, és ezért a személyes kapcsolatunk, élményeink hiányában nehezebb befogadnunk ezeket a kérdéseket és problémákat.

Ezek a hetiszakaszok még ehhez a könyvhöz képest is nehezek. A fő témája a különbözőféle rituális tisztátalanságok, mint szülés és betegséget. Mi a jelentősége ezeknek a kérdéseknek? Miért fordít a tóra ilyen nagy figyelmet erre a témára is miért ilyen nehéz nekünk megemészteni ezt?

A rituális tisztasággal kapcsolatban Rav Kook a következő alapelvet írta le: minél összetettebb valaminek a szellemi szerkezete, annál nagyobb fokú tisztaság szükségeltetik hozzá. A szentély szolgálata ennek ez eklatáns példája. Templomnak komoly erkölcsi és szent hatása volt az élet különböző aspektusaira az isteni kinyilatkoztatásoktól (próféciák) az első szentély végéig az emberek egyszerű érzéseiig. Ebben még anyagi dolgok is beletartoztak, mint az áldozatok húsa, színe, szaga és úgy általában a fizikai valójuk. És pontosan emiatt az összetett jelenség miatt a templomi szolgálat tisztasága pontos definiciót kaptunk és ebbe beletartoztak az olyan kérdések, mint akár a visszataszító bőrbetegségek kezelése.

A templomi szolgálattal ellentétben, az olyan tevékenységek, mint például a tóra tanulás, mely főleg a szellemi és erkölcsi valónkra hat, nem vagyunk kötelezve olyan összetett tisztaság betartására, mint amit olvashatunk a szentély szolgálatával kapcsolatban. Persze, a tóra tanulásnak meg kell adni a neki járó tiszteletet, de tórát akkor is tanulhatunk ha tisztátalanok vagyunk. Ahogy a misna írja: "Úgy, ahogy a tűz sem tud tisztátalanná válni ugyanúgy a tóra szavai sem lesznek tisztátalanok soha."

Smini: Idegen tűz

A Smini hetiszakasz elején olvassuk, hogy a pusztai szentély felavatása befejeződik. Mózes harmadik könyvének eddigi részeiben leírtaknak megfelelően Áron, a legfőbb pap (kohen) áldozatot hoz a nép előtt az Örökkévalónak, majd megáldja őket ahogy ez meg lett parancsolva. Fontos, hogy megjegyezzük, hogy az áldozat és minden amit Áron tett a parancsolatok szerint történt, ez még fontos lesz később.

Ezek után olvassuk Áron két fiának, Nádáb és Abihu történetét:

"És vették Áron fiai, Nádáb és Abihu, kiki serpenyőjét és tettek azokba tüzet, tettek reá füstölő szert, és bevittek az Örökkévaló színe elé idegen tüzet, a mit nem parancsolt nekik. Ekkor kijött tűz az Örökkévaló színe elől és megemésztette őket, s meghaltak az Örökkévaló színe előtt." (Leviticus X. 1.-2.)

Nem kell tóra bölcsnek lenni, hogy megértsük, hogy a két testvér tévedett. Méghozzá nagyon, olyannyira, hogy az életükkel fizettek érte. Mai témánk ezek a tévedések lesznek.

"Kiki serpenyőjét" írja a tóra, és érezzük, hogy ez egy finom de egyértelmű jelzés a két testvér cselekedetének természetéről. Nem azt olvassuk, hogy "tettek füstölőt a serpenyőre" vagy "vettek serpenyőt" hanem mindenki a saját serpenyőjét vette. Ennek a cselekedetnek a leírásában van valami gőg, ami bár csendes de mégis átüt a szövegen.

Ez azt jelenti, hogy ők rosszat akartak tenni? Nem. Kétség sem fér hozzá, hogy jóindulattal cselekedtek. Tudjuk, hogy világunkban a nagy szélsőségek (például a zseni és az őrült, vagy akár utálat és szerelem) közti határ időnként megdöbbentően vékony. És még eme bűn után is még mindig "hozzám közel valónak" hívja őket a tóra, jelezvén hogy nem voltak gonoszak. Ezzel együtt, a nép most avatta fel a szentélyt és hoztak áldozatot benne és ebben a történelmi pillanatban Nádáb és Abihu úgy döntenek, hogy "saját szakállukra dolgoznak" és ehhez a pillanathoz a saját egyéni módjuk szerint tesznek hozzá. És ebben a szubjektív áldozatban, melyet akartak szolgálni már önmagában benne volt a bűn. Arról nem is beszélve, hogy az áldozatuk nem is a törvény szerint (ke'din) volt elkészítve. Se a serpenyő (gőg), se a füstölő (nem parancs szerint) se a tűz (idegen) nem volt a halacha szerint. Rambam szerint minden eszköz, mely a szentély szolgálatában áll, példaként kell hogy legyen a népnek mivel, hogy aki a áldozatot hozza (a kohen) a "a nép és a tóra szent földjén áll". Az eddig elmondottak ezzel szöges ellentétben állnak, arról nem is beszélve, hogy a kohen mikor teljesíti az áldozatot meg kell szabadulnia minden egyéni indíttatástól mert ő a nép nevében végzi szolgálatát. És mivel "Nádáb és Abihu, kiki serpenyőjét" használta az áldozat közelítésére (hakrava - הקרבה) ebből következik, hogy nem szent eszközt használtak, hanem a saját személyes serpenyőjüket.

"bevittek az Örökkévaló színe elé idegen tüzet"

Rabbi Akiva írja, a testvérek nem az oltárról vették a tűzet, ahogy az meg lett parancsolva, hanem saját tüzükről vették azt. Itt is, mint már előbb tárgyaltuk, megkérdőjeleződik az ő odaadásuk a néppel és a teremtővel szemben. És a füst áldozathoz a tüzet, mellyel szolgálni akartak erről a tűzről gyújtották meg. A füst áldozat, melyről szó van az egyetlen a különböző áldozatok fajtáji között, melyet nem az egyén hoz (mint például bűn áldozat) és nem a közösség (például mincha áldozat). Ezt az áldozatot a mindenható dicsőségére hozza a nép minden nap pontosan egyszer és a fő pap (kohen) Jom Kippur napján szintén egyszer. Ennek az áldozat különleges mivoltából ered, hogy nem hozzák őt többet mint amennyi meg van írva, mert ha valaki többet akarna hozni ebből az áldozatból az szintén a már említett gőgnek tűnhetne. Gőg, mert úgy tűnhetne, hogy a saját kapcsolatát a teremtővel többre értékeli mint mások mert jobban akarja dicsőíteni őt mint ahogy az meg lett parancsolva - és ahogy azt mindenki más teszi.

Láthatjuk, ahogy a testvérek túlmentek a parancsolat határán már beléptek a bűn területére. Az áldozatok és a papok munkájában nincs helye a szubjektumnak. Még a önként hozott áldozatoknak (nediva áldozat) is muszáj, hogy a meghatározott, megparancsolt kereteken belül teljesítsék őket. Az áldozat célja közelebb hozni magunkhoz az isteni jelenlétet, de ez a jelenlét csak akkor teljesülhet ha magunkra vesszük és hallgatunk az isteni parancsolatokra. Csak ebben az esetben teljesítjük az áldozatot a parancsolat (micva) szerint.

Az előbb írtak megmutatják az egyik alapvető különbséget a judaizmus és a bálványimádó hitek között. A bálványban lekötődik az Isten ideál és a neki hozott áldozat célja az egyén akaratának végrehajtatása az bálványon keresztül. Ezzel szemben Izráel áldozatai a népet kötik Istenükhöz, hogy ezáltal is megszentelődjenek és megtisztuljanak, mert ezt is a parancsolat szerint teszik és nem fordítva.

Ez rávilágít Áron fiainak halálára okára. Ez az eset, a sivatagi szentély felavatásának napján, figyelmeztetés volt a papok eljövendő generációinak. A szentély munkájában nincs helye az önkényességnek. Izráel papjainak munkája nem az újításban és találékonyságban, hanem példaként, az Örökkévaló parancsainak betartásában fog tükröződni.

Cáv: A "helev" evésének tilalma

"Szólj Izráel fiaihoz, mondván: semmiféle zsiradékát ökörnek, juhnak és kecskének ne egyétek." (Leviticus VII. 23.)

Az eredeti szöveg a fenn írt zsiradékra a helev (חלב) szavat használja, amely egy bizonyos kemény zsírszövet, mely jelen van a kérődző háziállatok testében. Ennek a szándékos fogyasztása súlyos bűn, mely akár a lélek az eljövendő világból való kiutasítását is jelentheti. Rabbik, mint Majmonidész , egészségügyi megközelítésből magyarázzák ezt a tiltást mondván, ez káros. Ha ez igaz, akkor miért csak ennek a három állatnak a "helev"-jét tiltja a tóra?

Másik parancsolat, melyet olvasunk az a vér befedése (kiszuj ha-dám). Ez a parancsolat kimondja, hogy a lemészárolt állat vérét be kell fedni, hogy ne lássuk azt. Érdekes, de ez a parancsolat csak a nem háziasított állatokra és szárnyasokra vonatkozik. Miért nem parancsolta meg a tóra az ökrök, kecskék és juhok vérének befedését? Miért van, hogy eme két parancsolat, melyek mind a kóser hús előkészítésével kapcsolatosak, két egymástól független csoportra vonatkoznak?

Ahhoz, hogy beszélni tudjunk az állati élet elvételéről emberi fogyasztás céljára, először is két csoportra kell osztanunk őket. Az első kategóriába kerülnek azok az állatok melyeket nem mi etetünk, ezek a vadállatok, melyeket le kell vadászni. Minden madár idetartozik. Valahol kínosan kéne éreznünk magunkat, hogy ilyen cserzetlen teremtmények életét kell elvennünk. Ezért a tóra megparancsolta, hogy takarjuk le a vérüket ezzel is jelezve a belső bűntudatunkat:

"a ki vadászva elejt vadat vagy madarat, melyet enni szabad, ontsa ki vérét és födje azt be porral"  (Leviticus XVII .13.)

A második kategória azon állatoké, melyeket háziasított az ember. Mi neveljük és etetjük őket a tejükért, a gyapjújukért és a munkáért. Nem lemészárolni ezeket az állatokat, mikor szükségünk van rá egy magasabb erkölcsi szint szükségeltetik, hisz ezek az állatokat sokkal inkább sajátunknak tekintjük mint a vadonban élő társaikat. Ezért nem érezzük ugyanazt a szégyent, mint amikor vadállatot ejtünk.

Mindazonáltal a tóra egy külön tiltással emlékeztet arra, hogy csak akkor vehetjük el a "saját" állataink életét is, amikor alapvető szükségünk van rá. Ez a szándék a "helev" tiltása mögött. Meg lett nekünk engedve, hogy lemészároljuk ezeket az állatokat a húsukért, mely energiát és erőt ad nekünk, de nem szabad megölnünk őket csak a zsírjaikért. Nem szabad elvenni az életüket, hogy mi élvezzük a zsíros húsaikat. A helev emlékeztet minket arra, hogy csak szükségből lett nekünk megengedve a hús fogyasztás, mely átmeneti és ha az emberiség erkölcsi szintje feljebb fog emelkedni a hús evés meg fog szűnni.

Miért nem tiltja meg a tóra a madarak és vadállatok zsírjának fogyasztását? Nekünk szégyenlünk kell magunkat e miatt a kegyetlen tett miatt attól függetlenül, hogy valós szükségből vagy csak élvhajhászásból öltünk. Ha a tóra különbséget tenne a zsírja és a húsa között azzal csak elhomályosítaná a vér befedésének parancsolatát, mely emlékeztet minket a szabad állat vérének kiontásának szégyenére.

Vájiká: Mindenki áldozata

Több különböző ok miatt nem tudtam az elmúlt hetekben írni, úgyhogy most komoly lemaradást kell behoznom. Bölcseink azt mondják, hogy a tóra tanulásban nagyon fontos az állandóság. Fontos, hogy előre eldöntsük, hogy minden nap és minden héten milyen időpontokat szentelünk a tóra tanulásnak (nyilvánvalóan olyat, amit utána be is tudunk tartani). Ez nagyon kis-iskolásan hangzik, de hogy Vágó Istvánt idézzem van benne valami. Megpróbálom a lehetetlent és bepótolni a hiányzó szakaszokat még ezen a héten és eljutni az eheti szakaszhoz. Reméljük a legjobbakat :-/

A Vájikrá hetiszakasszal elkezdjük Mózes harmadik könyvének az olvasását. Ez az a pont, melynél sok mai tóra magyarázó el kezd izzadni. Mózes első két könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel melyeket többé kevésbé elsőre megértünk, el tudjuk őket képzelni, az emberi élethelyzetekbe bele tudjuk képzelni magunkat és mind ezek miatt azonosulni tudunk bizonyos értelemben az olvasottakkal. Ádám és Évától kezdve Ábrahámon át egészen Mózesig emberi történeteket olvasunk. Ki nem értené meg, akár érezné át Sára fájdalmát, mikor nem születik gyereke és kapcsolatát Hágárral mikor ő fiút szül Ábrahámnak. Vagy Mózest, aki eleinte úgy gondolja hogy nem alkalmas a nép vezetésére.

Mindezekkel szemben Mózes harmadik könyvében (Vájikrá - Leviticus) nem találunk ilyen történeteket. Ez a könyv főleg a kohaniták, az áldozatok és a szentély szolgálatáról szól, mely első olvasatra nagyon gyakorlatias, már már mondhatnánk plasztikus: tele van technikai részletekkel, melyek első olvasatra nem tűnhettek mély mondanivalót hordozó szövegnek. És mivel napjainkban nincs szentély és nincsenek áldozatok, ezért nagyon nehéz sokunknak elképzelni a leírtakat. Nagyon távolnak érezhetjük mind fizikailag mint szellemileg és ezért nem is tudjuk igazán beleélni magunkat ezekbe a szövegekbe, pláne úgy, ahogy az első könyvekkel történt. Ezért megpróbálok olyan témákat választani amik közelebb hozzák hozzánk ezt a könyvet, mely nem kevésbé fontos az előtte olvasottaknál.

"Szólj Izráel fiaihoz és mond nekik: Ember midőn közületek áldoz áldozatot az Örökkévalónak a baromból, marhából és apró jószágból áldozzatok áldozatokat." (Leviticus I. 2.)

Ez a könyv második mondata, mely azonnal az áldozati parancsolatok közepébe visz minket. Amennyiben az egyszerű olvasatot ("psát") vizsgáljuk, ennek a mondatnak a lényege hogy mikor áldoztok, áldozzatok marhát és apró jószágot. Ebben az egyszerű olvastatban az alany Izráel fiai és az áldozat a már előbb említett jószágok.

Ennek ellenére mind az áldozó alany, mind az áldozat alanya ki lett tágítva előbb majd le lett szűkítve. Bár az "Izráel fiaihoz" jelzi azt hogy ki az áldozó, az "Ember" mégis kitágítja az áldozók körét, mely utána megint leszűkül  ("közületek"). Pontosan ugyanúgy, mint az áldozat alanya, ami előbb barom mely közvetlenül utána leszűkül a marhára meg apró jószágra. Ezen kívül, a mondat első fele egyes számban ír az áldozóról (Ember áldoz) addig a második fele már többes számban (áldozzatok). Ezeket a különbségeket és stílusváltásokat az általuk jelzett törvények magyarázzák meg nekünk.

Fontos tóra kommentátorok, mint Rási és Rásbi  egyetértenek abban, hogy a fent említett mondatban az áldozó kiterjesztése az ember szó által rámutat arra, hogy a szentélybe nem csak Izráel fiai hozhatnak áldozatot. Ez bizonyos értelemben implikálja, hogy a szentély univerzális mivoltát. Mint ahogy Jesája próféta írja "mert házam imaháznak fog neveztetni mind a népek számára" (LVI:7).

Mindazonáltal, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szűkítő szerepét betöltő "közületek" szavat sem. Ez, mint ahogy a talmudban írva van "közületek, de nem mindannyiatok"-kal lehet értelmezni, azaz a közületek nem a nem zsidók, hanem a hitehagyottak kirekesztését jelöli. Ez rámutat arra, hogy nem mindenk született zsidó alkalmas arra, hogy áldozatot hozzon.

Másik érdekes kapcsolat ebben a mondatban az áldozó és az áldozat között van. Az áldozó a barom szóval van elsődleges kapcsolatban: "áldoz áldozatot ... baromból" és nem barmot mint ahogy ez máshol olvashatnánk. Mi a különbség? Mivel egy állat részleges feláldozása nem jön szóba... ezért a baromból szot Rasar Hirsch a következőképen magyarázza. Az embert, mint már az tárgyaltuk, létezik egy szellemi és egy anyagi valója. Mindamellett, hogy itt szó van szó szerinte barom áldozásáról, ez egyben az anyagi valónk szinonimája is egyben. Tehát amikor áldozunk a saját magunkban lévő barmot (mely nem hangzik valami jól, de a tartalom szempontjából ez lényegtelen...) is feláldozzuk. Ezzel együtt az áldozat célja nem az, hogy a saját anyagi létünket elveszejtsük, mint az áldozati állatot, hisz a zsidóság a szellemi és az anyagi világot akarja egyensúlyba hozni, hanem hogy az megtisztulva kerüljön ki ebből a fizikai és szellemi eseményből.

Mivel a hitehagyott már nem tartozik bizonyos értelemben a szellemi világhoz, neki nincs valós célja ehhez a megtisztuláshoz ezért ez nem is megengedett neki. Ezzel szemben a végső cél, hogy a nem zsidók is áldozhassanak a szentélyben.

Vájákehel: a rátermett vezető választása

Sokszor felmerül, hogyan választjuk meg az életben azokat az embereket, akik vezetnek minket. Honnan tudjuk, hogy ki az, akinek tényleg a kezébe adhatunk feladatot, vagy esetleg saját magunkat alá rendelhetjük, mert így fontos dolgokat érhetünk el.

A sivatagi szentély megépítésénél olvassuk:

"És mondta Mózes Izráel fiainak: Lássátok, név szerint szólította az Örökkévaló Beczálelt, Úri fiát, Chúr fiát, Jehuda törzséből; eltöltötte őt Isten szellemével: bölcsességgel, értelemmel és tudással, minden munkában " (Exodus XXXV. 30-31.)

A hetiszakaszban olvassuk, hogy hogyan épül fel a sivatagi szentély. Hogyan válik ez a munka egy igazi közösségi feladattá, melyet nem "külsősök" vagy "alválalkozók" hajtanak végre hanem maga a nép váltja valóra.

Ezt a feladatot Beczálel vezette, kinek a kinevezését olvashatjuk a fenti idézetben. Beczálel a fent írtak szerint bölcs, okos és tudós volt. De vajon ezek a tulajdonságok elegek ahhoz, hogy valaki vezesse a népet egy ilyen fontos feladatban?

(Nem tartozik ide szorosan, de "bölcs" jelzőt az Tóra 11 alkalommal használja emberekkel kapcsolatban ebben a fejezetben és a következőben. Mindegyik esetben a szentély építésével összefügg a bölcsesség. Sehol máshol Mózes öt könyvében nincs jelen ez a jelző ilyen gyakorisággal.)

A midrás (Beráhot traktátus 55a) azt írja, hogy Beczálel kiválasztása az Örökkévaló által nem volt annyira egyértelmű, mint ahogy az első olvasatra tűnhet.

Először az Isten megkérdezte Mózest, hogy szerinte elfogadható-e Beczálel a feladatra. Erre Mózes azt válaszolta, hogy ha a világ urának elfogadtató akkor neki is biztosan az. Ezzel együtt, mondta Mózes, meg akarom kérdezni a népet. Mikor Mózes feltette a kérdést a népnek, a nép azt válaszolta, hogy ha neked elfogadható akkor nekünk is biztosan az.

Ebből tanulták bölcseink, hogy kinevezésekhez ki kell kérni az emberek véleményét. Ezzel együtt, furcsán hangzik, hogy emberi hozzájárulás kell ahhoz amit az Örökkévaló dönt el. Ez formalitás? Esetleg udvariasság?

Rav Kook (Kúk) Ein Aja könyvében az igaz vezető három minősítéséről ír ezzel a midrással kapcsolatban.

Az vezető első tulajdonsága a becsületesség, a lelkének tisztasága. Ez belső tulajdonság, melyet csakis a lelkének teremtője tud minősíteni.

A második a bölcsesség, melynek segítségével sikeresen el tudja irányítani az embereket a feladataikban. Ez már egy olyan tulajdonság, melyet az emberek is tudnak minősíteni. De nem mindenki, ugyanis csak olyan valaki tudja megítélni ezt igazán, aki maga is embereket vezet. Ezért volt fontos Mózes válasza. Bár az első tulajdonság a legfontosabb, legyen bármilyen becsületes a jelölt, nem biztos hogy el tudja vezetni az embereket.

A harmadik tulajdonság, ami egy sikeres vezető ismérve az a karizma. Nem kérdés, hogy ez még kevésbé fontos mint az előbbi két tulajdonság, de a karizmatikus vezető még hatásosabb, még inkább hatni tud az emberekre, mint az aki "csak" becsületes és bölcs.

Mint már mondtuk előbb, a sorrend fontos. A bölcs és karizmatikus emberből, aki nem becsületes, a legjobb esetben is csak rossz vezető lesz. Rosszabbakban még korrupt is.

Ez a fontossági sorrend az amiről a Midrás tanít minket. Először az Örökkévaló biztosította, hogy Beczálel becsületes. Ezek után Mózes értékelte őt és döntött úgy, hogy alkalmas az emberek vezetésére. Majd a nép, kik eldöntötték, hogy Beczálel népszerű lesz-e vagy sem.

Ki tiszá: Bizonyosság táblái

Hetiszakaszunk, "ki tiszá" két fő részre és egyben témára osztható. Első rész ugyanúgy mint a két előző hetiszakasz, a pusztai szentély törvényeivel és az azokhoz kapcsolódó témákkal foglalkozik. A második rész viszont nagyon más vizekre viszi az olvasót.

A második részben olvassuk az aranyborjú bűnét. Míg Mózes fent volt a Szináj hegyen, a nép követelte Árontól, hogy csináljon nekik egy bálványt, amely, ha lehet így fogalmazni, pótolja Mózest, akit eltűntnek hittek.  Áron tűzbe dobta az aranyat amit a néptől összeszedett és a lángokból egy arany borjú emelkedett ki. Mikor Mózes lejött a hegyről a táborban találta az aranyborjút az őt bálványozó néppel. Ez a bűn, a bálványimádás, az egyik legsúlyosabb, melyet a nép elkövetett a sivatagi vándorlás alatt. Egyben, ez a rabbinikus irodalom egyik leginkább tárgyalt tórai eseménye. Ezzel együtt, bármennyire is divatos téma, nem ezzel foglalkozunk ezen a héten.

Chagall: Mózes megkapja a törvény tábláit

A mai témánkhoz a következő versszakokat fogjuk tanulmányozni.

"És őrizzék meg Izráel fiai a szombatot, hogy megtartsák a szombatot nemzdékeiken át, örök szövetségül. Közöttem és Izráel fiai között jel az örökre; mert hat napon alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a hetedik napon pedig nyugodott és pihent. És odaadta Mózesnek, a mint végzett azzal, hogy beszéljen vele, a Színáj hegyén a bizonyosság két tábláját, kőtáblákat, irva Isten ujjával." (Exodus XXXI. 16.-18.)

Az utolsó mondat ("És odaadta...") alanya rejtett. A tóra nem fejti ki, hogy ki adta oda Mózesnek a bizonyosság tábláit. Legalábbis nem ebben a mondatban.

Az előző mondat alanya ("hat napon alkotta az Örökkévaló...") ugyanaz mint a rejtett alany a már említett utolsó mondatban. Ez mutatja folytonosságot és a kapcsolatot a fenti versszakok között. Miért fontos ez és mit jelent ez a kapcsolat?

Ezekkel a versszakokkal zárul Mózes második könyvének harmincegyedik fejezete. A harminckettedik fejezetben azonnal kezdődik a már fenn említett aranyborjú-történet. Ez a  lezárás a rejtett alannyal mutatja, hogy a bizonyosság tábláinak átvétele körbeveszi az eddig olvasottakat, lezár egy szakaszt és minden törvény, melyet előtte olvastunk, feltétel és felkészítés volt a szövetség tábláira.

Korábban, a Jitró hetiszakaszban olvastuk, hogy "Földből való oltárt  késztíts nekem..." (Exodus XX 24.). Ami megelőzte ezt a versszakot az a tíz parancsolat,a Szináj hegyi kinyilatkoztatás volt. Ahogy az oltár felépítését leírja a tóra, ugyanúgy a népet és az emberiséget megalapozó erkölcsi, humánus és jogi alapjait és törvényeit lefekteti.

A következő hetiszakaszban, a Mispatim-ban jobban kibontakoznak ezen alapelvek melyek ember és felebarátja közti viszonyt határozzák meg. Majd a Trumá, Tecáve és Ki tiszá (első fele) szakaszokban a szentély és szolgálatának parancsolatait olvassuk. Ez nem jelent mást, mint hogy a szentély szerepe az Isteni jelenlét, melyet elhoz a nép közé. A ember és környezetének törvényei - tórája - függnek az Isteni közelségtől.

A táblák szerepe az, hogy együtt legyen a Szentélyben az oltárral. Emeljék az Isteni jelenlétet és bizonyosságai legyenek a szövetségnek, mely az Örökkévaló és a választott népe között köttetett.