Vájiká: Mindenki áldozata

Több különböző ok miatt nem tudtam az elmúlt hetekben írni, úgyhogy most komoly lemaradást kell behoznom. Bölcseink azt mondják, hogy a tóra tanulásban nagyon fontos az állandóság. Fontos, hogy előre eldöntsük, hogy minden nap és minden héten milyen időpontokat szentelünk a tóra tanulásnak (nyilvánvalóan olyat, amit utána be is tudunk tartani). Ez nagyon kis-iskolásan hangzik, de hogy Vágó Istvánt idézzem van benne valami. Megpróbálom a lehetetlent és bepótolni a hiányzó szakaszokat még ezen a héten és eljutni az eheti szakaszhoz. Reméljük a legjobbakat :-/

A Vájikrá hetiszakasszal elkezdjük Mózes harmadik könyvének az olvasását. Ez az a pont, melynél sok mai tóra magyarázó el kezd izzadni. Mózes első két könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel melyeket többé kevésbé elsőre megértünk, el tudjuk őket képzelni, az emberi élethelyzetekbe bele tudjuk képzelni magunkat és mind ezek miatt azonosulni tudunk bizonyos értelemben az olvasottakkal. Ádám és Évától kezdve Ábrahámon át egészen Mózesig emberi történeteket olvasunk. Ki nem értené meg, akár érezné át Sára fájdalmát, mikor nem születik gyereke és kapcsolatát Hágárral mikor ő fiút szül Ábrahámnak. Vagy Mózest, aki eleinte úgy gondolja hogy nem alkalmas a nép vezetésére.

Mindezekkel szemben Mózes harmadik könyvében (Vájikrá - Leviticus) nem találunk ilyen történeteket. Ez a könyv főleg a kohaniták, az áldozatok és a szentély szolgálatáról szól, mely első olvasatra nagyon gyakorlatias, már már mondhatnánk plasztikus: tele van technikai részletekkel, melyek első olvasatra nem tűnhettek mély mondanivalót hordozó szövegnek. És mivel napjainkban nincs szentély és nincsenek áldozatok, ezért nagyon nehéz sokunknak elképzelni a leírtakat. Nagyon távolnak érezhetjük mind fizikailag mint szellemileg és ezért nem is tudjuk igazán beleélni magunkat ezekbe a szövegekbe, pláne úgy, ahogy az első könyvekkel történt. Ezért megpróbálok olyan témákat választani amik közelebb hozzák hozzánk ezt a könyvet, mely nem kevésbé fontos az előtte olvasottaknál.

"Szólj Izráel fiaihoz és mond nekik: Ember midőn közületek áldoz áldozatot az Örökkévalónak a baromból, marhából és apró jószágból áldozzatok áldozatokat." (Leviticus I. 2.)

Ez a könyv második mondata, mely azonnal az áldozati parancsolatok közepébe visz minket. Amennyiben az egyszerű olvasatot ("psát") vizsgáljuk, ennek a mondatnak a lényege hogy mikor áldoztok, áldozzatok marhát és apró jószágot. Ebben az egyszerű olvastatban az alany Izráel fiai és az áldozat a már előbb említett jószágok.

Ennek ellenére mind az áldozó alany, mind az áldozat alanya ki lett tágítva előbb majd le lett szűkítve. Bár az "Izráel fiaihoz" jelzi azt hogy ki az áldozó, az "Ember" mégis kitágítja az áldozók körét, mely utána megint leszűkül  ("közületek"). Pontosan ugyanúgy, mint az áldozat alanya, ami előbb barom mely közvetlenül utána leszűkül a marhára meg apró jószágra. Ezen kívül, a mondat első fele egyes számban ír az áldozóról (Ember áldoz) addig a második fele már többes számban (áldozzatok). Ezeket a különbségeket és stílusváltásokat az általuk jelzett törvények magyarázzák meg nekünk.

Fontos tóra kommentátorok, mint Rási és Rásbi  egyetértenek abban, hogy a fent említett mondatban az áldozó kiterjesztése az ember szó által rámutat arra, hogy a szentélybe nem csak Izráel fiai hozhatnak áldozatot. Ez bizonyos értelemben implikálja, hogy a szentély univerzális mivoltát. Mint ahogy Jesája próféta írja "mert házam imaháznak fog neveztetni mind a népek számára" (LVI:7).

Mindazonáltal, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szűkítő szerepét betöltő "közületek" szavat sem. Ez, mint ahogy a talmudban írva van "közületek, de nem mindannyiatok"-kal lehet értelmezni, azaz a közületek nem a nem zsidók, hanem a hitehagyottak kirekesztését jelöli. Ez rámutat arra, hogy nem mindenk született zsidó alkalmas arra, hogy áldozatot hozzon.

Másik érdekes kapcsolat ebben a mondatban az áldozó és az áldozat között van. Az áldozó a barom szóval van elsődleges kapcsolatban: "áldoz áldozatot ... baromból" és nem barmot mint ahogy ez máshol olvashatnánk. Mi a különbség? Mivel egy állat részleges feláldozása nem jön szóba... ezért a baromból szot Rasar Hirsch a következőképen magyarázza. Az embert, mint már az tárgyaltuk, létezik egy szellemi és egy anyagi valója. Mindamellett, hogy itt szó van szó szerinte barom áldozásáról, ez egyben az anyagi valónk szinonimája is egyben. Tehát amikor áldozunk a saját magunkban lévő barmot (mely nem hangzik valami jól, de a tartalom szempontjából ez lényegtelen...) is feláldozzuk. Ezzel együtt az áldozat célja nem az, hogy a saját anyagi létünket elveszejtsük, mint az áldozati állatot, hisz a zsidóság a szellemi és az anyagi világot akarja egyensúlyba hozni, hanem hogy az megtisztulva kerüljön ki ebből a fizikai és szellemi eseményből.

Mivel a hitehagyott már nem tartozik bizonyos értelemben a szellemi világhoz, neki nincs valós célja ehhez a megtisztuláshoz ezért ez nem is megengedett neki. Ezzel szemben a végső cél, hogy a nem zsidók is áldozhassanak a szentélyben.

Vájákehel: a rátermett vezető választása

Sokszor felmerül, hogyan választjuk meg az életben azokat az embereket, akik vezetnek minket. Honnan tudjuk, hogy ki az, akinek tényleg a kezébe adhatunk feladatot, vagy esetleg saját magunkat alá rendelhetjük, mert így fontos dolgokat érhetünk el.

A sivatagi szentély megépítésénél olvassuk:

"És mondta Mózes Izráel fiainak: Lássátok, név szerint szólította az Örökkévaló Beczálelt, Úri fiát, Chúr fiát, Jehuda törzséből; eltöltötte őt Isten szellemével: bölcsességgel, értelemmel és tudással, minden munkában " (Exodus XXXV. 30-31.)

A hetiszakaszban olvassuk, hogy hogyan épül fel a sivatagi szentély. Hogyan válik ez a munka egy igazi közösségi feladattá, melyet nem "külsősök" vagy "alválalkozók" hajtanak végre hanem maga a nép váltja valóra.

Ezt a feladatot Beczálel vezette, kinek a kinevezését olvashatjuk a fenti idézetben. Beczálel a fent írtak szerint bölcs, okos és tudós volt. De vajon ezek a tulajdonságok elegek ahhoz, hogy valaki vezesse a népet egy ilyen fontos feladatban?

(Nem tartozik ide szorosan, de "bölcs" jelzőt az Tóra 11 alkalommal használja emberekkel kapcsolatban ebben a fejezetben és a következőben. Mindegyik esetben a szentély építésével összefügg a bölcsesség. Sehol máshol Mózes öt könyvében nincs jelen ez a jelző ilyen gyakorisággal.)

A midrás (Beráhot traktátus 55a) azt írja, hogy Beczálel kiválasztása az Örökkévaló által nem volt annyira egyértelmű, mint ahogy az első olvasatra tűnhet.

Először az Isten megkérdezte Mózest, hogy szerinte elfogadható-e Beczálel a feladatra. Erre Mózes azt válaszolta, hogy ha a világ urának elfogadtató akkor neki is biztosan az. Ezzel együtt, mondta Mózes, meg akarom kérdezni a népet. Mikor Mózes feltette a kérdést a népnek, a nép azt válaszolta, hogy ha neked elfogadható akkor nekünk is biztosan az.

Ebből tanulták bölcseink, hogy kinevezésekhez ki kell kérni az emberek véleményét. Ezzel együtt, furcsán hangzik, hogy emberi hozzájárulás kell ahhoz amit az Örökkévaló dönt el. Ez formalitás? Esetleg udvariasság?

Rav Kook (Kúk) Ein Aja könyvében az igaz vezető három minősítéséről ír ezzel a midrással kapcsolatban.

Az vezető első tulajdonsága a becsületesség, a lelkének tisztasága. Ez belső tulajdonság, melyet csakis a lelkének teremtője tud minősíteni.

A második a bölcsesség, melynek segítségével sikeresen el tudja irányítani az embereket a feladataikban. Ez már egy olyan tulajdonság, melyet az emberek is tudnak minősíteni. De nem mindenki, ugyanis csak olyan valaki tudja megítélni ezt igazán, aki maga is embereket vezet. Ezért volt fontos Mózes válasza. Bár az első tulajdonság a legfontosabb, legyen bármilyen becsületes a jelölt, nem biztos hogy el tudja vezetni az embereket.

A harmadik tulajdonság, ami egy sikeres vezető ismérve az a karizma. Nem kérdés, hogy ez még kevésbé fontos mint az előbbi két tulajdonság, de a karizmatikus vezető még hatásosabb, még inkább hatni tud az emberekre, mint az aki "csak" becsületes és bölcs.

Mint már mondtuk előbb, a sorrend fontos. A bölcs és karizmatikus emberből, aki nem becsületes, a legjobb esetben is csak rossz vezető lesz. Rosszabbakban még korrupt is.

Ez a fontossági sorrend az amiről a Midrás tanít minket. Először az Örökkévaló biztosította, hogy Beczálel becsületes. Ezek után Mózes értékelte őt és döntött úgy, hogy alkalmas az emberek vezetésére. Majd a nép, kik eldöntötték, hogy Beczálel népszerű lesz-e vagy sem.

Ki tiszá: Bizonyosság táblái

Hetiszakaszunk, "ki tiszá" két fő részre és egyben témára osztható. Első rész ugyanúgy mint a két előző hetiszakasz, a pusztai szentély törvényeivel és az azokhoz kapcsolódó témákkal foglalkozik. A második rész viszont nagyon más vizekre viszi az olvasót.

A második részben olvassuk az aranyborjú bűnét. Míg Mózes fent volt a Szináj hegyen, a nép követelte Árontól, hogy csináljon nekik egy bálványt, amely, ha lehet így fogalmazni, pótolja Mózest, akit eltűntnek hittek.  Áron tűzbe dobta az aranyat amit a néptől összeszedett és a lángokból egy arany borjú emelkedett ki. Mikor Mózes lejött a hegyről a táborban találta az aranyborjút az őt bálványozó néppel. Ez a bűn, a bálványimádás, az egyik legsúlyosabb, melyet a nép elkövetett a sivatagi vándorlás alatt. Egyben, ez a rabbinikus irodalom egyik leginkább tárgyalt tórai eseménye. Ezzel együtt, bármennyire is divatos téma, nem ezzel foglalkozunk ezen a héten.

Chagall: Mózes megkapja a törvény tábláit

A mai témánkhoz a következő versszakokat fogjuk tanulmányozni.

"És őrizzék meg Izráel fiai a szombatot, hogy megtartsák a szombatot nemzdékeiken át, örök szövetségül. Közöttem és Izráel fiai között jel az örökre; mert hat napon alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a hetedik napon pedig nyugodott és pihent. És odaadta Mózesnek, a mint végzett azzal, hogy beszéljen vele, a Színáj hegyén a bizonyosság két tábláját, kőtáblákat, irva Isten ujjával." (Exodus XXXI. 16.-18.)

Az utolsó mondat ("És odaadta...") alanya rejtett. A tóra nem fejti ki, hogy ki adta oda Mózesnek a bizonyosság tábláit. Legalábbis nem ebben a mondatban.

Az előző mondat alanya ("hat napon alkotta az Örökkévaló...") ugyanaz mint a rejtett alany a már említett utolsó mondatban. Ez mutatja folytonosságot és a kapcsolatot a fenti versszakok között. Miért fontos ez és mit jelent ez a kapcsolat?

Ezekkel a versszakokkal zárul Mózes második könyvének harmincegyedik fejezete. A harminckettedik fejezetben azonnal kezdődik a már fenn említett aranyborjú-történet. Ez a  lezárás a rejtett alannyal mutatja, hogy a bizonyosság tábláinak átvétele körbeveszi az eddig olvasottakat, lezár egy szakaszt és minden törvény, melyet előtte olvastunk, feltétel és felkészítés volt a szövetség tábláira.

Korábban, a Jitró hetiszakaszban olvastuk, hogy "Földből való oltárt  késztíts nekem..." (Exodus XX 24.). Ami megelőzte ezt a versszakot az a tíz parancsolat,a Szináj hegyi kinyilatkoztatás volt. Ahogy az oltár felépítését leírja a tóra, ugyanúgy a népet és az emberiséget megalapozó erkölcsi, humánus és jogi alapjait és törvényeit lefekteti.

A következő hetiszakaszban, a Mispatim-ban jobban kibontakoznak ezen alapelvek melyek ember és felebarátja közti viszonyt határozzák meg. Majd a Trumá, Tecáve és Ki tiszá (első fele) szakaszokban a szentély és szolgálatának parancsolatait olvassuk. Ez nem jelent mást, mint hogy a szentély szerepe az Isteni jelenlét, melyet elhoz a nép közé. A ember és környezetének törvényei - tórája - függnek az Isteni közelségtől.

A táblák szerepe az, hogy együtt legyen a Szentélyben az oltárral. Emeljék az Isteni jelenlétet és bizonyosságai legyenek a szövetségnek, mely az Örökkévaló és a választott népe között köttetett.

Trumá: Szentély a népnek

Bár még nem tartunk a Mózes második könyvének végén, hogy visszatekintsünk az egészre, mégis megállunk itt és némileg áttekintünk az eddig olvasottakon. Láthattuk, hogy a nép imádkozott az Örökkévalóhoz, hogy szabadítsa meg őket Egyiptomtól. Olvastuk a Mózes történetét és a csodákat melyekkel az Örökkévaló megszabadította Izráel fiait akik a szemünk előtt váltak nemzetté. Szemtanúi voltunk a Isteni kinyilatkoztatásnak a Szináj Hegyen és megkaptuk a Tízparancsolatot és a törvényeket amik meghatározzák az ember és ember közti kapcsolatot.

A hetiszakaszunk, Trumá viszont nagyon más mint amit eddig olvastunk. Itt találkozunk először a parancsolatokkal, amelyek meghatározzák hogy a nép hogyan szolgálja a Mindenhatót. 

"Készítsetek nekem szentélyt, hogy lakjam közepettük" (Exodus XXV. 8)

Érdemes kicsit mélyebbre hatóan tanulmányozni a mondat utolsó szavát . Ez is azon fordítások közé tartozik, melyet kicsit finomítani kell. Az eredeti szó "בתוכם" a "בתוך"-ból jön, ami jelentheti azt hogy valamiben vagy valami közepén lenni. Tehát a "lakjam közepettük" mellett a "lakjam bennük" is megfelelő fordítása az eredeti szövegnek.

Ismerjük a keresztény kifejezést "Isten háza". A cél a szentélynél más. Nem azért készítünk szentélyt, hogy az  Örökkévaló ott legyen. A szentély lényege ahogy a fent említett fordítás mutatja, hogy általa az Isteni jelenlét (s'hina) bennünk, a népben megjelenjen.

Fent említettem, hogy az eddigi olvasottaktól nagyon eltér a most elkezdet leírás. A szentély törvényeit mostantól egészen a Mózes harmadik könyvének majdnem a végéig olvasni fogjuk, ahol is a ígéretet kap a nép, hogy ha eme törvények szerint járunk el, akkor többek között elnyerjük a már előbb említett isteni jelenlétet. Viszont eme törvények nem csak a szentély törvényei, hanem az élet minden más aspektusaival is foglalkoznak. Ez mutatja, hogy nem elég szentélyt építeni és szolgálni benne, ugyanúgy fontos betartani az ember és felebarátja közti parancsolatokat mint az ember és teremtője közti parancsolatokat.

A tradíció szerint az első jeruzsálemi szentély pusztulását az okozta, hogy bár ember és felebarátja tiszteletbe tartották egymást, mégis sok volt a bálványimádó. A második viszont azért pusztult el, mert bár az emberek hűen szolgálták a teremtőjüket, egymást nem tartották tiszteletben.

Adja az Örökkévaló, hogy a harmadik szentély ideje minél előbb elérkezzen.

Mispatim: Megtenni és meghallgatni

A "mispatim szó jelentése magyarul törvények. Mint már múlt héten tanultuk, a nép hallotta a Szináj hegyi kinyilatkoztatást és megkapta a tízparancsolatot, az első törvényeket. A hetiszakaszunkban, melynek neve törvények, az eddig olvasottakhoz képest a legtöbb parancsolatot (micvákat) találjuk.

Ezen parancsolatok nagy részben ember és ember között felmerülő kérdésekkel foglalkoznak. Nagyon sok bölcsesség van ezekben a parancsolatokban, melyeket sok "felvilágosult" "modern" ember elsőre megmosolyog és mégis sok alapvető igazságot tartalmaznak. Nem csak azt tanulhatjuk belőlük, hogy a bűnös mivel tartozik felebarátjának ha kárt okoz neki, de azt is hogy a felebarát hogyan teheti jobbá a vétkest, hogy az sajnálatos eset ne történjen meg újra.

Mégis, a heti témánk nem a törvényekkel kapcsolatos, hanem azzal ahogy a nép fogadja őket:

"És vette a szövetség könyvét (Mózes) és felolvasta a nép fülei előtt, és mondták: Mindent, a mit szólt az Örökkévaló, megteszünk és meghallgatunk" (Exodus XXIV. 7.)

Két dolgot ígért meg a nép: megtenni és meghallgatni. Nehéz nem észrevenni a különös sorrendet. Először is egy jidische máme sztereotípiája jutott az eszembe, azé az emberé aki kérdez (esetleg) és a választól függetlenül azt csinálja amit eleve elhatározott.

Ebben a versszakban is bizonyítja a nép, megcsináljuk amit a Tóra parancsol attól függetlenül, hogy tudnánk, hogy mit és miért parancsol. A midrás szerint a nép azzal, hogy így bizonyította lojalitását, kiérdemelte, hogy minden zsidó kapjon két koronát az angyaloktól.

Mégis, mi a különleges ebben a fogadalomban "megtenni és meghallgatni"?

Ha a nép azt mondta volna "meghallgatjuk és megtesszük", másképpen mondva megértjük a parancsolatok mély értelmét és utána betartjuk őket vajon egy magasabb szintű hitet jelentene?

A mai világunk arra vezet minket, hogy a bölcsességhez tanulással és tapasztalattal juthatunk el. E mellett a természetben létezik a velünk született tudás, melyhez nem formális tanulással jutottunk hozzá. A méh sem az építész szakon tanulta azt, hogy mi az optimális alakja a méhkasnak.

Ez az ösztönös tudás jelen van a lelki világunkban is. Az angyalok alárendelt szellemi lények, akiknek nincs szükségük a Tórára ebben a világban mert már az teremtésükkor a természetük részévé vált. Csak az emberi lények azok, aki hajlamosak arra, hogy a tárgyi világ megzavarja őket és küzdeniük kell azért hogy a lelkük megmaradjon azon a szinten ahova teremtve lett.

Izráel fia, akik a Szináj hegyének lábánál álltak nem csak a parancsolatokat és törvényeket kapták meg. Ők rátaláltak a saját belső valójukra is. Megtalálták a saját veleszületett küldetésük valóját, mikor azt mondták: "megteszünk".

Jitró: a tóra idő koncepciója

Hetiszakaszunk két lényegi történetet mond el. Az egyik, melyben Mózes és a nép a Szináj hegynél megkapja a tíz parancsolatot. Ezt a méltán ismert eseményt úgy idézi a rabbinikus irodalom, mint "Szináj hegyi kinyilatkoztatás". A másik, melyben Mózest meglátogatja apósa, Jitró.

Az előző kellően, hogy irodalmi jelzőt használjak, drámai pontja a kivonulás történetnek. Az örökkévaló szövetséget köt a néppel:

"Most tehát, ha hallgatva hallgattok a szavamra és megőrzitek szövetségemet, akkor lesztek nekem kiváló tulajdonom mind a népek közül, mert enyém a föld" (Exodus XIX. 5.)

A nép magára veszi a törvényeket és ezzel a választott néppé válik. Ennél kevés fontosabb dolgot olvashatunk a tórában. Bele is illik az eddigi csodás történések sorába. Egyiptomi csapások, a kivonulás, a Vörös tenger kettéválasztása és Ámálek fölött aratott győzelem után az Isteni ige kihirdetése szépen beleillik az eddigi események füzérébe.

Ezzel ellentétben, az utóbbi történet, mely Jitró látogatásáról szól enyhén szólva is furcsa. Jitró, Midján papja megjelenik a vejénél mert hallotta a csodákat, melyeket az Örökkévaló tett a néppel. Ezen kívül Jitró megáldja a mindenhatót, hogy kimentette Izráel fiait Egyiptomból és áldozatot ajánl fel. Mikor látja, hogy veje egész nap igazságot tesz a nép között, tanácsot add, hogy Mózes nevezzen ki igaz bírákat, hogy ne egyedül kelljen igazságot osztani és maradjon ideje a nép szellemi irányítására. Ezek után elhagyja a tábort.

Ez a történet azért furcsa, mert a szöveg sorrendben megelőzi a Szináj hegyi kinyilatkoztatást és ezért úgy tűnik mintha megbontaná a már említett csodás események folytonosságát. Tulajdonképpen, ezzel el is értünk  e heti bejegyzés mondanivalójához.

Ezen a héten nem is annyira a leírtakkal kapcsolatban akartam valami érdekes magyarázatot hozni, hanem inkább az olvasott történetekhez való viszonyra akartam a figyelmet felhívni. Ugyanis a tóra nem egy lineáris idősíkban meséli el a történeteket és nem is szabad (és lehet) a folytonosságot felhasználni mint eszközt, mely magyarázatot ad bizonyos dolgokra melyeket olvasunk.

Vannak persze nyilvánvaló dolgok, mint hogy Jákob lement a fiaival Egyiptomba és csak utána vonult ki a nép Egyiptomból és nem fordítva. Ezere a eseményekre általában a tóra külön felhívja a figyelmünket. De olyanokban, mint például a fenn említett két történetben, nem egyértelmű mi történt előbb.

Lehet, hogy tényleg a valós történések sorrendjében a nép előbb jutott el a Szináj hegyhez és látta az Isteni kinyilatkoztatást és csak ezek után történt meg Jitró látogatása. Vannak erre utaló pontok a történetben. Például sok magyarázó szerint a csodák között, melyeket Jitró hallott, ott volt a Szináj hegyi kinyilatkoztatás. Vagy, vajon milyen törvények szerint bíráskodott Mózes, mikor tanácsot kapott Jitrótól, ha még meg sem kapta a tíz parancsolatot?

Mégis, a tóra írója ebben a sorrendben meséli el a történetet, mert a lényeg nem az idő szerinti sorrendiségben van. Egyik magyarázat szerint annak az oka, hogy Jitró látogatásának történetét előbb olvassuk az, hogy a szent írás emlékezetet minket arra a kinyilatkoztatás elolvasása előtt, hogy Izráel fiai lehetnek a kiválasztott nép, de ennek ellenére tudást és tanácsokat kaphatunk nem zsidó bölcsektől is, mint például Jitro volt.

Besáláh: Csodák kint és csodák bent

A kivonulás könyve tele van csodákkal. Ha visszagondolunk a teremtés könyvére, akkor ez a tény még sokkal szembeötlőbb. Voltak kisebb csodák, mint például a történet melyben Mózes csecsemőként megmenekül a fáraó katonái elől és voltak nagy csodák mint a csapások melyek Egyiptomot sújtották. Az előbbi példára talán mondhatnánk, hogy az egy valós csoda helyett inkább egy történet mely a csodával határos, de az utóbbira ezt nem szokás mondani. A tóra maga is a csapásokat csodának hívja, melyeket az Örökkévaló tett. De vajon megtörténtek volna-e a csapások, ha Mózes nem éli meg a felnőtt kort. Mi a különbség a kettő között?

Mózes szerepe, mint minden idők legnagyobb prófétája, megkérdőjelezhetetlen. Már maga a léte is csoda, hisz ő volt az aki "szemtől szembe beszélt az örökkévalóval". Mégis, az ő létének és a túlélésének csodájának meg volt a szerepe ugyanúgy mint az Egyiptom által elszenvedett csapásoknak. A szerep szó használata nem véletlenszerű.

A csodáknak, melyeket az Örökkévaló tett a világgal, meg volt az egyedi és egyszeri szerepük. Gondoljuk bele, ha minden nap látnák csodákat akkor azok már nem is lennének csodák, hanem hétköznapiak. Hogy ritka, aktuálpolitikai példát hozzak, ha Iránt tíz csapással sújtaná a mindenható akkor valószínűleg az atomprogram népszerűsége meredeken csökkenne Perzsiában. De ebbe az esetben Izraelben se nagyon erőltetné magát az ügyben és lehet, hogy a csodák a végső cél elérését akadályoznák meg. Na de hagyjuk ezt és térjünk vissza a kivonulás csodáihoz.

Mi volt a tíz csapás szerepe? Emlékezzünk csak vissza a könyv elején mi volt? A nép rabszolga sorsra jutott és könyörögtek az Örökkévalóhoz, hogy mentse meg őket. Egyiptom királya, a fáraó a tizedik csapás után elengedte a népet. Az egyenlet egyszerű, a csodák célja az volt, hogy a nép kiszabaduljon Egyiptomból. Persze, és ez a mai témánk szempontjából mellékszál, volt még ezen csodáknak más szerepe is. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy a fáraó szíve talán nem bírta volna ezeket a csapásokat, de folyamatosan meg lett erősítve. Lehet, hogy egy csapás is elég lett volna, de a nép felszabadításán kívül az Örökkévaló a tíz csapással megmutatta a világnak a hatalmát.

A hetiszakaszban olvassuk, hogy a nép elhagyja Egyiptomot és a helyett. hogy egyenest a szárazföldön jutnának el Kánaánba, az Örökkévaló a Vörös tenger felé vezeti őket. A fáraó meggondolja magát és üldözőbe veszi őket és a katonasága már el is éri a népet a Vörös tenger partján, amikor is csoda történik. A Vörös tenger kettéválik és a nép átvonul rajta minden bántódás nélkül, viszont az üldözőkre rázárul és odavesznek mind.

Az előbb tárgyaltuk, hogy minden csodának meg van a szerepe a történelemben. Miért volt szükség erre a "tizenegyedik" csapásra?

Tudjuk, hogy a nép is fel volt fegyverezve. Mégsem álltak meg a tenger partján és kezdtek védelmet építeni a fáraó serege ellen. E helyett a nép azt mondta Mózesnek: miért hoztál ki minket ide a pusztába? Meghalni? Jobb volt nekünk Egyiptomban...

Igaz, hogy a nép fizikailag megszabadult a rabszolgaságtól a tíz csapás csodája után, de a lelkükben még mindig rabszolgák voltak akik nem tudták felvenni a harcot a volt uraikkal szemben. Még csak pár nap telt el, de inkább választották volna a rabszolga életet Egyiptomban mint az önállóságot a pusztában.

A tenger szétválasztásának csodájára azért volt szükség, hogy a nép lelkiekben meg tudjon szabadulni az Egyiptomi rabszolgaságtól és hogy megmutassa, hogy a népnek csak egy Úra van és mi az ő szolgái vagyunk.