Kinek kell tennie a gyógyulásért?

A hetiszakasz fordítása a zsido.com-on olvasható.

Hívőknél és nem hívőknél felmerül a kérdés, ha a mindenható tehet mindenről a világunkban, akkor minek nekünk dolgozni? "Ha" jóságos, akkor miért nem várjuk ölbe tett kézzel, hogy jót tegyen velünk? Miért foglalkozunk a gyógyítással, ha imádkozhatunk is érte, hisz ki lehet jobb gyógyító, mint az aki teremtett minket?

Batnadiv Weinberg rajza a 22-ik fejezetrők

Bibliodraw projektből

A Talmud írja a bölcs Ezékiás (Hizkijáhu) királyról, ki Júda királyságában uralkodott az időszámítás előtti nyolcadik században, hogy mikor látta, hogy a nép túlságosan a gyógyítókra hagyatkozik, akkor elrejtette az összes könyvet, ami a gyógyítással foglalkozott. 

Meglepően, bölcseink helyeselték tettét, ami első pillanatra úgy tűnik mintha ellent mondana egy másik talmudi álláspontnak. A hetiszakaszunkban olvassuk, hogy aki sérülést okozott másnak annak gondoskodnia kell az elszenvedő teljes gyógyulásáról:

"Ha felkel és jár az utcán mankóján, akkor büntetlen legyen, aki megütötte, csak mulasztását térítse meg és gyógyíttassa meg." - Exodus XXI:10

A Talmud Baba Kama traktátusa ebből vezeti le, hogy az orvosoknak meg lett engedélyezve a gyógyítás. Még a betegségeknél - amiket valaki természetesen kapott el és nem más okozta, mint a sérülést - , sem mondjunk, hogy "az I-ten tette beteggé, az I-ten gyógyítsa meg", hanem kötelességünk mindent megtenni a felebarátunk gyógyulásáért.

Melyik a helyes út? Bízzunk orvosaink tudásában és általában a tudományokban? Vagy támaszkodjunk az Örökkévalóra és imádkozzunk a gyógyulásért?

Ahogy már a bevezetőben is írtam, itt egy nagyobb kérdéskört érintünk. A világunkban ha problémával állunk szemben, mikor kell nekünk magunktól a legtöbbet, és mikor kell az Örökkévalóra hagyatkoznunk?

Rav Kook írta az "Ejn aja" könyvében, hogy kétfajta Örökkévalóba vetett bizalom létezik. Van egy alap bizalom, melyben az hisszük, hogy a Mindenható majd segít majd erőfeszítéseinket a problémáink megoldásában. A másik, egyszerű, vagy vak bizalom, melyben azt valljuk, hogy a Mindenható csodát tesz mikor szükség lesz rá.

Bibliában is találunk látszólag ellentmondásokat ebben a kérdésben. Az egyik esetben, mikor Józsua az egész seregét harcba küldte HaAj csatájában, el volt várva hogy mindenki megtegye a maximumot olyan földért, amit az Örökkévaló nekünk ígért. A másik eseteben, mikor Gedeon vitte csatába a törzseit a Midjaniták és az Amalekiták ellen, akkor a Mindenható szólt neki, hogy túl nagy a serege és vigyen harcba kevesebb embert.

Miért kellett Józsuának mindenkit harcba küldeni és Gedeon meg korlátozva volt? A válasz az emberekben és az ő hitükben rejlik. A hitük szintjétől függ, hogy melyik "bizalom" a megfelelő. 

Mikor hitünk elég mély ahhoz, hogy lássuk a Teremtő kezét a hétköznapokban, ha látjuk, hogy a természetes a "természet feletti", akkor tudjuk a mi erőnk is tőle származik és tetteink eredménye is az ő dicsősége. Ekkor meg kell tennünk mindent, amit tudunk, hogy elérjük célunkat, hisz tudjuk, hogy mi itt csak a vezeték vagyunk amin keresztül a jó a világba kerül. Józsua és a nép hite az ő korában magas szinten volt. Ez a generáció volt, amely vándorolt a sivatgban és belépett a szentföldre. Ez a generáció még nap mint nap látta az Örökkévaló gondoskodását nap mint nap, gondoljunk csak a mannára. Ők pontosan tudták, hogy honnan jön az erejük és nem volt szükségük csodákra, hogy meggyőzze őket.

Ezzel szemben Gedeon idejében a nép szellemi szintje hanyatlott, a bírák korában a nép sokszor a bálványokhoz fordult elhagyván az Örökkévalót. Nekik szükségül volt csodákra, nekik látniuk kellett, hogy Gedeon kevés emberrel is győzelmet arat a nagy túlerőben lévő ellenfél felett. Csak egy csoda fogja megmutatni a népnek, hogy kinél van a valós erő világunkban.

Ez hasonló a gyerekneveléshez. Amikor a gyerek még nagyon kicsi mi etetjük őt. Mi adjuk a szájába az ételt. Amikor nagyobb lesz, elé tesszük az ételt felaprítva. Mikor még nagyobb, már nem is aprítjuk fel az ételt, majd ő maga készíti el azt és így tovább. 

Ugyanígy a zsidó nép. Újszülöttként még szüksége volt csodákra nap mint nap, lásd manna. De lassan lassan ez a gondoskodás beléjük ivódott és a nép eljutott arra a szintre, amikor nem volt erre rászorulva. Mivel az a kívánatosabb, hogy mi magunk tegyünk jó dolgokat ebben a világban és a mi kezünkkel dolgozzunk meg ezért, Józsuának már nem volt szüksége csodára és az egész sereget csatába küldte.

Ezzel együtt történtek visszalépések, mint Gedeon korában, és ekkor szükség volt a hitük megerősítésére. Ugyanígy volt Ezékiás király, kinek apja, Áház egy hanyatló hitű királyságot hagyott rá, ezért volt szükség, hogy az emberek lássák ki tényleg felelős a gyógyulásért.